Tűrte Miklós tűrte, és még azután is tűrte és még azután is
/ Esti Cover: Toldi/
Toldi ott állt az AranyosLeventék5 zsűrije előtt már vagy fél perce a zsűri drága idejéből és a zsűri még mindig nem értette miért.
Azt mondták magának, hogy ezt csinálja? – próbálta kibuktatni a kabukit Friderikusz Sándor.
Eszenyi Enikő Jászai-díjra többszörösen is érdemes mimikával mutogatta el Toldinak azt, amit Toldi az előválogatókkal megbeszélt. Vagyis az előválogatók beszélték meg Toldival, hogymivel túlságosan is daliás, magas és erős, nem való ő aranyos leventének, öltözzön be hogyéraggya kupec parasztnak nagy fehér varjúbajsszal, amit a bolgár gyümölcskülkereskedelmi kreatívok olyan szépen leloptak a balfasz Nyírségi Magyar Alma Apóról kalapostul. Toldinak kétoldalt kellett volna fennie a műbajuszt és heőjjderutyutyut mondania, hogy a nézők nevethessenek rajta, majd toppantani kétszer, útálkozhassanak a producer és licencbérlő Friderikuszon (aki külön rá is játszott ezen útálkozás kiprovokálására) és hassák össze magukat, meg Eszenyi művésznő empatikus édes segítőkészségén csudáálkozhassanak és merengjenek el, hogy ez a pöcs Mester Tamás mi a francot keres itt megint a sztárzsűrigázsiján kívül?
Nem, nem ezt mondták –mondta Toldi a műbajusz ragacsát törölgetvén az ujjairól. A bajuszt már bejövetelben odabaszta a sarokba a sokminden, tele könnytaknyolt papírzsebkendők, kabalaállatok, gitárpengetők, néger cafatok (azaz súgópapírok) és mindenek közé, bele, abba...
Hát akkor MIT mondtak? –próbálta volna szájába rágni Friderikusz azt, amit az előválogatókkal megbeszélt, mit csináljanak, ha egy ilyen rémesen nagydarab ember idebalfaszoskodik aranyosleventének. Friderikusz úgy beszélt a kijelölt balfaszokkal, mint egy élet-és szakmaúnt kórházi ápolónő idős bácsikkal meg nénikkel szokott, postai alkalmazott, akinek mupett-show mafflancs állat ütöttek a pofájába ezért, és ezt a pofát ő úgy gondolta, szakmai múltja és kimagasló tehetsége miatt joga is van viselni. A szavakat nem tudta azonban rendesen kiköpni, ahogy szerette volna, hanem ott csorogtak le a nemlétező állán gennyesen. Holott a tehetségét a fehérzoknijával és a makkoscipőjével egyetemben rúgta el rég, a múltját meg ne bolygassuk.
Csak Pici bácsi tudta, mit akarna mondani Toldi, hátrahőkölt és próbálta elkapni az arcát a sugár irányából...
Toldi lenyelte, nemhogy a …t, amit nem Uj Péter értelmezésében gondolt, hanem szószerint. És az …-t is lenyelte, látván, hogy Pici bácsi mennyire és milyen oktalanul és indokolatlanul fél.
Nem szólt aztán Toldi semmit, mert a szék, amit odabaszhatott volna az öntelt Friderikuszhoz, többet ért Friderikusz pofájánál, amibe belevágta volna. Viszont a római jog alapján aki másnak kárt okoz, köteles azt megtéríteni, a szék fogyóeszköz és leírható, Friderikusz viszont az ismert és indokolatlanul nagy pofájával keresi a kenyerét, hiszen ezzel frusztrálja abba az embereket, hogy még egy kicsit útálkozva még ezt a mégvacakabb agyonpasszírozott hoaxot is végignézzék azután, hogy az előzővel is torkig voltak.
Így Toldi nem került adásba az aranyosleventék5-ben és nem lett bikicsunájNyóc.
Ahogy ballagott lefelé a dobogóról Toldi, hirtelen megbánta az egészet. Már megint milyen tipikus és mekkora marha nagy paraszt volt megint! Milyen jó lujzaillata volt az asszisztenslány ujjainak, aki a bajuszát fölragasztotta és aki Eszenyi művésznő dublőrje is volt a próbákon. Élesben persze Eszenyi művésznőt Eszenyi művésznő alakította volna. A színészek [és a bloggerek is -a szerk. megj.] mindig jászanak, még a magánéletükben is. Nemhogy pénzért. Élesben Eszenyi művésznőt akkor elkapta volna úgy nem is megbeszélve előre, ahogy már egy másik ilyen műpoentőr elkapta, csak ő a bal (a rendezői jobb!!) nyakhajlatába csókolt volna -a mi Toldink, aki nem Miklós, nem halmozottan hátrányos helyzetű önérdekérvényesítésre képtelen, aki ilyesmit az ország nyilvánossága előtt megengedhetne magának. Mégis, azért lecsókolni a krémet és púdert egy igazi Eszenyi művésznő nyakáról nem semmi, ott csókolni, ahol az egyik legjobb magyar filmrendező is csókolhatja…
Ekkor esett hasra Till Attilában.
Ne búsuljon! Úgyse magának való ez a levente pálya, Dalia lehet az ember csak úgy, a maga örömére is! -veregette lapockán Tilla. Kamerán kívül cselből néha magázta a pályázókat.
Na, itt szakadt el a cérna Toldiban! Szobadalia -én? Repült a Tilla, repült, de ő könnyebb, mint a malomkő! Ha nehezebb lett volna, de nem nehezebb, így ez a mese itt ér véget, pont.
Szegény Tilla!- ez mindig így van, állandóan azok a fejlettudatú magosértelmiségiek szívják meg, akiknek nem kéne.