Az új gyerek mint valami kislány, akire ráparancsoltak, vigyázzon a szép, új ruhájára, úgy tipegett be az óvodába. Sem újnak, sem szépnek, de piszkosnak, szürkének látszott az a ruha. Szokatlan volt az is, hogy új gyerek létére senki felnőtt nem kísérte, egyedül érkezett, mint valami nagycsoportos. Manci dadus kinézett az utcára, de már nem látott senkit.
Nézd, micsoda finom anyag! –morzsolgatta ujjai között Juci dadus az új gyerek mellényét. –Pepita!
Ez is lett az új gyerek első neve, Pepita. –Hogy hívnak, kisfiú! –kérdezte Juci dadus az új gyereket, de mielőtt megszólalhatott volna, kinézett az ajtón Gabi óvónéni és beparancsolta őket: „Minden rendben van, tudok róla, már be is van írva, csak adjatok neki valami jelet!” Ibolya néni is kikukkantott és le is lépett a lépcsőről: „Hát ez meg micsoda?” –azzal lekapta az új gyerek sapkáját.
Az új gyerek erre rettenetes nagy erővel sírva fakadt, sokáig némán tátogott hozzá a levegő után kapkodva, mint a kisbabák vagy bölcsisek. Közben a sapkájáért ácsingózott. Ibolya néni Gabi néni felé nyújtotta a sapkát: „Valami maszek, nézd meg, kész nevetség!”
A sapka ugyanabból az anyagból készült, mint az új gyerek nadrágja, és a mellénye. Csak az ellenzője volt silány, fényes, műbőr hatású valamiből. Később, amikor eltéptük, valami fehér szösz foszlott belőle.
Az új gyereknek a kapa jele jutott. Volt még egy pár jel, de azokról már Gabi óvónéni se tudta kitalálni micsudák lennének, ha lennének. Az egyik talán létra? A kapa egy háromszögből és egy ferde vonalból állt.
Most nem kell majd a sapka –cselezett Manci dadus. De az új gyerek nem engedett, a visszakaparintott sapkát egészen az orra hegyéig lehúzta, rá a füleire.
Mi ez a szar? – állította meg az új gyereket az ájvenhók vezére, Ájvenhó maga a budi mögött, az Igazság Mezején. Ő maga vette kezébe a sapkát, megnézegette, kifordította, föltette a fejére úgy, hogy a bőrellenző a tarkóját védte, körülnézett, de senki nem nevetett, ezért leejtette és paripájával megtiporta. Majd az egész sereg, mind a lovak, megannyi apró fiúlábacska pántos szandálocskákban , cipellőcskékben vagy csak meztéllábra vett dorkóban, megtiporta a sapkát, aztán elnyargaltak a vezérük után.
A Pepitát hamar elfelejtettük, a Bőgőmasina jobban is tetszett mindenkinek, még az óvónénik is így szólították. Pár nappal későbben azonban bekakált. Először senki nem sejtett semmit. Szimatoltunk –túl korán jött az ebédes Misa bá’? Zolika, aki a legszebben tudott kéretszkedni, testéhez szorított karokkal, enyhe térdemelésben léptetett az óvónéni elé és ájvenhó főkapitányhoz méltó bátorsággal harsogta el: „Óvónéni, legyen szives kiengedni a vécére!” Általában igyekeztünk jó hosszan elnyújtanai a szavakat, pl sportot űztünk az elköszönésben a jóóóóóóónaaaapooooot ki-ííííííváááánooook szeeeeeeeeeBBBBruuuuuuusztoooook gyeeeeeereeekeeeek-ből , de ilyenkor Zolika minden hangzót csak a legszükségesebbig hangoztatta. Zolika visszatérve a felderítőkörútról megsúgta azoknak, akiket illetett, tehát az alvezéreknek és Ájvenhónak magának is, hogy az ebédes tricikli még sehol! A paradicsomszósz szag azonban egyre erősebben gomolygott a foglalkozási szobában. Óvónéniék is elkezdtek fintorogni az íróasztaloknál. Egyszercsak Gabi néni föltornyosult s elindult a sarokban, a falhoz lapuló Bőgőmasina felé. Enyhe terpeszben állt s már akkor elüvöltötte magát zokogva, amikor gabi óvónéni még csak a levegőt vette felháborodásában. „Te beszartál, te gyerek!”
Eleinte még nem is útáltuk Paradicsomszószt –mert ez lett a következő neve. Röviden Szaros, de ezt csak az Igazság Mezején meg a váraknál, a szeméttároló mögött mondták ki az ájvenhók. Ez ugyanis csúnya szó, ilyet óvónénik füle hallatára nem mondtunk ki, de a lányok előtt sem, mert ők meg árulkodtak ránk folyton, hogy mint rendesen, még nálunk is jobbak lehessenek. Árulkodni csúnya dolog volt, de árulkodni csak a hülyék meg a bambák, ilyen lajoskafélék árulkodtak, az rohanás az óvónénihez és hadarva össze-vissza beszélés. A megmondás, az szép, az ember nyugdtan, szépjárásban odamegy az óvónénihez, és így kezdi a mondókáját: „Meg szeretném mondani, hogy az új gyerek már megint verekszik, pedig mi nem is bántjuk vagy csúfoljuk és nem is szólunk hozzája!” Az viszont árulkodás volt, amikor az új gyerek a leszakadt mellényzsebével, ami nem is igazi zseb volt, csak egy liffentyű, odaszaladt bömbölve a nyugodtan cigarettázó óvónénikhez. Meg se hallgatták, elhessegették játszani. Amióta meg a dadusoknak ki kellett mosni a szarból, azok még jobban útálták, mint mi.
Azt mondták a felnőttek az anyjáról, hogy megesett. Kifigyeltük az anyját, de a térdén semmi nyoma nem volt annak, hogy elesett volna. Amikor otthon megkérdeztük, mitől esett meg az új gyerek, a Szaros anyja, akkor elzavartak bennünket azzal, hogy az csúnya, a megesés és nem kisgyereknek való téma. Palyika, a cigánygyerek azonban rögtön megmondta, hogy a megesés az baszás, a gyerek csinálása, Szarost csak úgy csinálták, de nincsen rendes apja, aki velük él, a Szarost is a mamája neveli, mert arra laknak feléjük, a Güdörparton egy nem is nagyobb házba, mint az övék. És a mamáját is mindenki útálja, Szottyos Rozinak hívják. A lyányát, aki Szaros anyja, meg Nyomoréknak, merthogy púpos a háta a sok varrástól és olyan kicsike, mint egy kislány.
Valóban, Szaros anyja alig egy fejjel volt nagyobb Ájvenhónál. Főleg, ha Ájvenhó pipiskedett mögötte és csúnyákat mutatott, hogy nevessünk.
Kifigyeltük az utcán, mikor s merről jön óvodába Szaros. Persze én akkoriban ilyet, hogy szar, még gondolatban sem mondtam ki. Én voltam a fő névadó az óvodában és én, mókás kis pofija miatt, Mikiegérnek szerettem volna nevezni, de rajtam kívül még senki nem látott Mikiegeret, csak Incit meg Fincit, ezeket is leginkább a búcsúban meg fekete drótból díszként a gang falán, mert még keveseknek volt tévéje. Incire nem változtathattam át a Mikiegeret, mert ilyen volt kislányban, ráadásul a téeszelnök kislánya, a legjobb kislány és úgy megmondott volna csúfolásért, ha róla nevezem el, hogy átíratnak a fentióvodába.
A fentisek, az egy elérhetetlenül messzi világ, ráadásul az óvónénik a rosszgyerekeket vagy a rívó lajoskákat is azzal fenyegették, hogy a fentióvodába kerülnek és ott majd leshetnek! Mert ott se roller, se kisház kúttal, sesemmi nincsen. Viszont volt nekik buszuk, sokkal fajinabb, mint egy kisház, fából és minden ülése előtt kormánnyal.
A Finci meg nem volt elég egyértelmű Inci nélkül. Ahogy így figyeljük Szarost, egyszercsak valami furcsát látunk, hátratartott fejjel, nagyon nagy mellkast, mintha ájvenhó lehetne, dülletegen botorkálva jön Szaros a Güdörpart felől az ösvényen. A szemén szemüveg.
Az óvónők nagy feneket kerítettek a dolognak, percekig nézdegéltünk, ki az Ákos, akiről beszélnek, ilyen bamba városi nevet, Ákos, ki hallott, orra tőle mákos? –jót nevettek, amikor ezt ordítva suttogni kezdtem. Még Ibolya óvónéni is elmosolyintotta magát és felém integetett az ujjával. Gabi néni magyarázta, hogy az, ami a kezében van szemüveg és ez segíti Ákost, hogy a szeme meggyógyuljon. Amikor a kancsalságot szemtengelyferdülésre változtatta, már késő volt. Gyanítottuk, hogy bandzsi, de hogy kancsal is?
Ráadásul nem is tudta kimondani rendesen, hogy szemüveg, szemügét mondott: „Adjátok vissza a szemügém, mert meg lesztek mondva óvónéninek!” –erre Ájvenhó szó nélkül elvette az egyik alvezértől a szemüveget és megvizsgálta. Emlékszem, afféle rugózott drótszárú szemüveg volt, én is felpróbáltam, mint valami karom, szorította a fülem és egyből megfájdult a szemem és szédülni kezdtem. „Ez nem igazi szemüveg, ez csak szarosoknak való, akik nem tudnak rá vigyázni!”-jelentette ki Ájvenhó felnőttesre lemélyített vezéri hangján azzal óvatosan, hogy azért vissza ne kaparinthassa, Szaros felé nyújtotta a szemüveget, majd elejtette, mielőtt az a az idétlen elkaphatta volna, ráadásul a paripája is rakoncátlankodni kezdett, erre az egész sereg lovai is mind megvadultak és alig tudtuk hánykolódásukat megzabolázni, nem is tudom, mi maradt patáik alatt a szemügé-ből. .
Arra, hogy Négyszemű, meg Kancsi-kancsikó, nem idegesedett be annyira, mint vártam. Az új szemüvegének is drótszára volt, viszont békazöld kerete, ezért Békaszemnek neveztem, és ez talált, ragadt! Csak Mátrai Tónika Zsidófülűje volt népszerűbb neve Szarosnak. A zsidófülűről mindenkinek a zsidótakony nevű akácia termés jutott az eszébe. Ha otthon megkérdeztük, mi a zsidó, minden felnőtt nagyon ideges lett, elkezdtek csapkodni, cancogni: „Ilyesmiről nem beszélünk! Honnan szedtétek ezt? Ki mondta? Csend legyen !” Zsidótemető is volt a faluban, de ájvenhókként még nem mertünk oda bemenni. Semmi különös nem látszott, bukszusok és hatalmas fekete gránitoszlopok dülöngéltek, mint a Másik Temetőben vagy a Régi Temetőben.
Később már úntuk Szaros Bőgőmasina Zsidófülű Békaszem Szaros Kancsalinkó Kancsalinki rívását. Egyre inkább senki semminek se csúfolta, inkább kerültük. Egy darabig próbálkozott a lajoskáknál, de azok szerettek volna ájvenhók lenni, ezért megverték, meg összetaposták a várát vagy ellökték, ha rollerhez jutott. Petike, az egyik lajoska ezért egy egész játékidőre végig ájvenhó lehetett , csak a lova nem bírta a vágtákat… Ha Szaros odament valakihez játszani, az csak elfordult tőle. Szó nélkül rántották el a keze ügyéből a játékokat. Néha bement a játékos kamrába és túrkált valamit, emlékszem egy semmirevaló játékra, egy műanyag kereszt műanyagkolbászaira valami műanyag karikákat kellett volna dobálni, de ilyen hülye játék senkit nem érdekelt. na, ezzel kezdett el játszani Szaros, és egészen ügyesen, amíg véletlenül egyszer nem az ájvenhók vágtája le nem tiporta, de ezt is úntuk már nagyon, meg már ennyiért nem is rívott Szaros. Néha kicipelte az egykerekű rollert, de aztán ezt meglátta az óvónéni és a dadussal a selejt-be vitette.
Egy nap aztán nem jött Szaros, de senki nem is kérdezgette, hol van. Foglalkozás előtt hallottuk Ibolya nénit, kérdezte Gabi nénit, mi van ezzel az Ákossal. „Átíratták a fentióvodába!” Az egész foglalkozás olyan megkönnyebbült sóhajra fakadt, hogy még aztán az óvónénik is csilingelve kacagtak ezen!
