véve az egyszerhasználatos irodalom eszközeit, mit is lehetne mondani a hős alakjáról. Újrarajzolt: tulajdonképpen jó bőr –régimagyar kifejezéssel. Nem egészen tiszta, de jó bőr. Ha írva vagyon alakja –már nem tehetünk úgy, mintha nem irodalom, hanemcsak sima elbeszélés lenne. Már az irodalom annyira jelentéktelen, hogy nem lehet itt mellébeszélni kapcsán, vagy úgytenni mintha-misem. Nem mind egy: Irodalomtanszékek folyosóin fényesre sikált ülepek vagy ülepek által fényesre sikárolt folyosófalak. A vizsgavárás izzadsággőze. Innen kélni, mint alak?
Nem: szalonnazsírfüstben, csikkekből sodort blázok füstjében, az ajtómögi feketezsíros bádogvödör gőzében kélvén. Krákogás, köpködés: a simára tapodott földön zöld, száradó meztelencsigák a köpetek. Föld a földje a szobának, feketezsíros. Fényes ösvény az ablak zsírpapírján által beszűrődő fényben.
Minthahogy Ellis is, tehát más irodalomja fényesebb. Ha olvasná, tudna ide mit mondani.
Némaértő olvasási szintje magas, holott 1978 után tanult olvasni. A régimódi tanítónéni sportszatyorban hordozta az olvasókönyveket. A szakfelügyelet, dzsörzékabátját a tanári fogasra akasztván megbotlott a sportszatyorban. „Ni, sportszatyor!” „Igen, válaszolta a tanítónő, sportszatyor. Az asztalokon illatoztak szűzies Romankovics-könyvek. És a gyerekek a szintet mi magasan is teljesítették!
Többretermett! –mutatott rá a szakfelügyelet. Pirulván? –bőre zsömleszínből barnult. Faszomat! –gondolta, de nem mondta ki. „Valamit csinálni kéne ezzel a gyerekkel.” A tanítónéni is hasonlót gondolt, összenéztek s olvasták egymás gondolatait: „Micsoda picsa!” –gondolta a tanítónő. Kezdett berágni –a gyerekek ismerték már ezt, összenézve kuncogni kezdtek. A szakfelügyelet azonban félelmes volt: diplomázó sötétszürke kiskosztümjében. Hatszázas trabantja után számolván el a gyorsvonat másodosztályt.
A főségnek talán volt valami fogalma a gyorsvonat másodosztályról, ami az elszámolás alapja volt.
A tanítónő nyelt: „Vitessük gyermekotthonba?” A szakfelügyelet rémülten tiltakozott. Szakkiszállnia kellett gyermekotthonokba is. „Úgy vélwem, talán mégsem –lenie kell valamilyen megoldásnak.
Valamennyire tehát a régimódi tanítónőnek is köszönhetjük alakját. –Tessék megköszönni!
Amikor már hivatalos irodalmárok is dicsekszenek, az irodalmi hetilap ünnepiszámát olvasatlan, na jó, két darabot megnézvén benne, vetették félre. Más irodalomból jelentősen pénzelő irodalmár irodalmat legföljebb, ha könyvtárban néz meg. A fáy-szerű sókriticizmus mindent megvesz savával, a felületességeket áltoddományos terminus technicusokkal glettelvén el a szövegben és hopplá-blazírtsággal, jóesetben valamennyi öniróniával is –ezek eránt vág azonban a lovagság! A műveket tehát már kézbe se kell venni, mert a sajátvélemény mitseszám’, ha az irodalmi fenenagyok úgyis bekartotékozták már. Joh, és ez a bekezdés meg még ráadást uncsi nyavajgás is a magossoknak.
Rendben, a pornó üzletágban is így megy ez, hogy magába a műfajba mindenki, már csak a sajátosságai miatt is, beleszarik. Alap hazudni, a farkak állékonysága a legvadabb jelenetek közepette is erős mechanikus odahatással tartható s a száraz vulvák a síkosítót is szinte elisszák. A fallokrácia mindenhatóságát támasztó nőlealázó jelenetek közepette a tízsszeres pénzen vett jelentős művésznő türelmetlen pislog már szájacskáját tátva-tátván, aggodalommal a várható irány és mennyiség felett.
Innen kanyarodnánk tehát kiskosztümös alakjára. Láthatni már hollót a Mátra –bércei? – felett. Tehát hollószín haja egérszürke kiskosztümje blézerén terül. Elöl s hátul is. Hátul is –mondhatni ’partjait verdesi. Kinek lehet szerencséje otthoni, házihasználatos, a napközbeninél egy oktávval lejjebb, altban szólaló hangján hallani, ahogy mondja: Szarás közben a nyakamra kell tekerni, bazmeg! Egyszer totálkokin elfelejtettem, és…
Csúnya szájá
-ról nyitni bekezdést: Egy munkahelyén a tulajdonosnő a számos nőialkalmazottnak az évvégi bulin fölvetette: Egyedül megy két befizetett hellyel telelni délszigetre –Ki véle tart, tehát majdnem ingyen üdülhet föl. A majdnemet mosollyal hangsúlyozván ismételte meg. Páran titkon végigpillantottak az úntig ismert konyhaszekrény-alakzaton. Még a mislenbaba is nőiesebb. A telelés után a nyálkás januári délelőttön az elszámoláskor a személyi ügyeket is intéző kontírozólyány fölpillantván rákérdezett, megérte-e szerinte tehát. „Nem csak a majd, de a nem is ott volt, bazmeg! (A vita a reggeli szokásos napindító kávézás előtt robbant ki a passzivitás lehetséges fokáról. Lehet -e passzívabbnak lenni –avagy kevésbé passzívnak. Aki kávéról tripla habot gusztustalanul lehörpölvén tehát még egy lapátkával rátesz s azt kevervén el élvezi gusztustalanul a kávét, az a passzivitást mely fokáig tűri el. Nők, más arcába csapván, tehát kézfejüket önkéntelen hátrafeszítvén inkább csuklójukkal sújtanak le. Ő azonban, mint férfi, öklöz –és a déli-városi szalonvezető protkója kettétört. Értékes, speciális protkó.)
Hazafelé a repülőúton pedig elgondolkodott. A főnökasszony kövér ujjain számolta elő: a kis garzon, a kis autó, a kis szabadság (pasival is lehet akármennyit, ha gumival), a nagy pénzek, a nagy nyugalom és a nagy élvezetek: sokáig úgy sem lehet íly lapos a haskó! Az Arábia fölötti légben már a gyermekről volt szó.
Gyermek
Beszélni, mint egy férfi, úgy beszélt, izzadt tenyerét csíkos férfizakója szárnyaiba törölvén átahajolva lepillantott a tíz kilométerre alant állnilátszó fehérhab hullámokkal fodrozódó óceánra.
Mindent tudok, kedves. Mine-dene-tö! Beszéltem –még Laci bátyáddal is. Jó, azt hazudtam néki, ami igaz is –meg nem is, de ezt hagyjuk- hogy mert a főnököd vagyok. Laci bátyád megjegyezte, ez érdekes, eddig minden főnököd megtalálta őt, és mennyire-mind aggódott érted, azért.
Azt mondod, meddő vagy, tutti? Én nem sintérhez járok drága: az én orvosom majd megvizsgál tégedet és az ő szavában tényleg megbízok. Ha lel egyetlen alkalmas petét, már nyertünk.
Lenézett az állni látszó óceánra: ugyan, mit tudhat? A hullámok óránként tíz kilométeres sebességgel tovatűnvén s újulván minden sziporkában vágtáztak el állni látszván alant –Arábia sárga partjai előtt.
hogy apád nem-apád volt, hanem a papó csinálta föl véled anyádat.
kékség tintaszínét a feketénél feketébb űrfekete kevercse adta meg –mintha mennyezet s mintha fej-beveri-közelségben. Hogy: az ég közelebbinek látszván tehát, mint a föld. Soha ilyeneken nem gondolkodott el. A Tisza partján meztelenül hasalva az iszapban, nem. A lombok zöldje nem, és amikor a borsikát már enni lehetett, nem, csak az enni-enni. És amikor a csatornaparton a nénje nevetve mutatta meg, hogy nem, nem az ajtóélre szorított combokkal hintázni jobbra-balra, hanem annál sokszorta jobb földörgölni keménnyé a sebszín vájatban a kis pücköt, míg újra el nem ernyed és a szobasötétben tehát, mikor először, tehát még akkor sem. Talán az első selyemalsó, a szekrénysora, amit a zálogban hagyott, a kis szolgálati Corsa, amikor száznegyvennel vágódott be a torlódó oszlopok közé. És a tenger, ezt el kell ismernie, a koktél, amit a főnökasszony kevertetett és azután az egész este is –de nem adhatja meg magát.
a tiéd, amit megszerzel magadnak –te mondtad nem? Férfi ezt nem biztosítja neked –és én a sok kurvába már belefáradtam, nehogyaszidd, hogy könnyű buzi nőnek lenni!
Az első magyar, aki elvenne –riadt át. Mindenki hazudott, a volt, a volt-volt, a számtalan volt főnökei, az akvizitor, aki ingyen dugogatta másfél éven át. A nénje anyja életére esküdött, az első magyar, aki megkéri, ha akármely rongy, semmirevaló is, elkéri, hozzámegy.
a rabság érzete: ha innen most a kedve arra szottyanna, innen kiszállni csak úgy nem lehet, még hosszú órák múlva sem.
illata S-né a partin, úgy éjfélfelé megkérdezte a Főnökasszonyt: "És a szaga milyen volt?" A Főnökasszony csak vigyorgott: "Mint a párducé bazmeg, mint a párducé!"
Jól mutatnál itt –intett ki a sztyuardesz felé. Ha a szolgaságot nem is tűrnéd. Felhő úszott át tekintetén. Mint tárgyi tulajdonát végigmérte. A felhő: ha a szolgaságot nem tűrné, tehát hogyan is tarthatná meg.
Ha a felhők alant, alant vonulnak, egy más irányban, int az állni látszó hullámok.
A taxis a volánra dőlve: Időben szóljanak! A városból én ki nem megyek –de szólhatok egy mezítlábas kollégának, aki átveszi a fuvart.
Maczedónia fölött már részeg volt. A sztyuardesz nyílt gúnnyal hangsúlyozta: Madam! –több szeszt már nem adott.
Hotelportásnak mit újat mondani? Az ártatlannak látszó tinilány homloka ráncairól betűre visszaolvashatták történetüket. A mezítlábas persze nem mezítláb, behozta a csomagjaikat. Jégverejték homlokán: hogy nem fizetik a fuvart.
Reggel, alig néhány óra múlva, A Főnökasszony ébresztette. A taxi már a lépcsők előtt állt. Dohányzott s dirigált, mozogjon, igyekezzenek, délután négyre várja a könyvelőt. A hosszúútban szenvtelenül szólt, a taxistól kért cigarettát és a szobabárból betárazott kis üvegekből szivornyázott. Egyszer megállíttatta a taxit és profimód, mint egy férfi, egyszerűen, könnyedén, öklendezés nélkül hányt. Köszönöm, asszonyom, köszönte a taxis, már szólni akartam. „Fordítsa a plafonra a belsőtükröt!”
A profik a belsőtükröt sohasem használják vagy nem arra, amire való.
Kinézett a taxiból s látta az állni látszó óceán fodrait. Rémülvén: Ez érzelem! Az érzelem szót és jellentését nem ismeri –hanem valami szerelemnek gondolta, hogy ím, lelkét megfertőzte az óceán és a magas lég szerelme, a tenger s a messzi, az utazás. Rókarca rándult: akármikor bármilyen pasit foghat, aki újra elviszi.
Szemre vett ki százezret: kilencven volt. „Vedd csak el, én nem szeretek tartozni, és ez semmi, kevés.” Elvette a pénzt, mintha, forrón feszítette a blézer szűk zsebét: a mamónak mennyi süteményt vesz az elmaradt karácsonyért.
A gyermek, mint máskor is, zuhanyozás közben ötlött föl, hasát mosván ujjait, hol a méhét sejtette, fájdalomig mélyesztvén be könnytelen bőgni kezdett. S ahogy marta, a foszlányok: …én nem sintérhez járok… ha egyetlen pete… Kis halszemnek képzelte el, láthatatlan kicsinynek. Mennyiszer rettegett a nyálkás lemezkék láttán, magzatból valóak…
Hús (a húsa)
Készülő regény mutogatásának kábé annyi az értelme, mint magzat ultrahang-fotójának. És: tudni már a nemét tizennégy hetesen? A gyerekgyártás fejlődése mára odáig hat, ikreket lehet készíttetni megfelelő műhelyben, a négynapos zigótáról kitudni a nemét –kínaimódszer!– s ha nem megfelelőnemű, piffneki!
A jó szülék, amint, az ikerkocsit tolván a kondoleációkat fogadják égrefordított tekintetekkel, úrakarta -úradta.
Úrírta regények felkentjei, kik a szent nyersiratos cédékkel táskájukban sietvén haza gépükhöz a taxis tarkóján figyelnek egy szemölcsöt. Boltosdok, taxisok, néhány mesterember, a kertész, a mindenes, talán húsz földi ember, ha, akit még ismernek, akitől történeteket hallhatnak el. Inkább el, mint figyelmesen.
Hírgyári brigádok még mitsesejtő arcot öltve rohannak rá szülészetekre, hol egy héten, csoda, három hármasikerszülés volt.
Ahogy a soros nattyrekkénnyekknek is a kritikái már nyalásrakészen állnak a gépek memóriáiban. Avagy: B’ szerző még édes-mitsesejtő szájaízének már meg is van adva, amikor még a kötésről alkuszik a kiadóval. Miért ír kritkát, kinek eleve nincsen kedve sem olvasni már. S ha kedvvel olvasta volna? Avagy a szerzőn [!] keresztül[!!] a kiadót vágják? Avagy a kiadó csak fölmutatja, PR, lám, őt is lehet vágni.
amint tehát
a hús
ím már megvan. Válla nyers-sós (mert napszámra mosdatlan) ízével ínyén egyszer egy főnöke megkérdezte, hogy mindig ennyire élvez-e vagy csak kurvamód megjátsza. S ekkor elvonván magát mutatta a dufla, vérbő, sötétfügeszín rinocéroszfül szerű húst: ilyet látott-é ez életben egyáltalán s mutatta, le végig combja belsején a csurranó friss ezüstöt le: Megjátszani? Talán a kedves felesége, a sápatag puffedt tésztaszín penészes száraz kis likán kívül nem látott mást eddig?
Talán még a hús ízére a fogatlan, únt ínyeken kélhet nyálhab. Ó, már mennyire egy tudnak is mindent előre s vissza! Mert az embert szeretik, hát a teljes igazságot, az ernyőről olvasván a még nyersiratot, eltagadják. Tudván bár, hogy a kerti lakban a kertész az őszintét megmondja bár: Ez szar, ecshém. De a kertész kertész –mi papírja van. Kutatási területe? Tanulói, ki kandidatúrájához kéziratkásahegyeken rágván át magukat? Kertész –és különben a novella rendes tanára. Amúgy.
Ez az angyal itt, mutat rá, húscafat a fogpiszkálóján, ajakán otellóbor nedve, ez az angyal itt nem friss, erőltetett s Hrabal után még angyalokról írni –majd kenj oda valamit, mintha idéznéd őt.
Vagy: Egyrészt a kelesztő kovászt tőle lopta, a kisgyerek, s most abból dagadmányait sajátjaként adván elő, holott szerkesztője volt, már annyira egy nem tudja, ki is mondta a legnagyobb magyarírónak Hrabalt –Meg a fókuszokat.
[...]Hason üzletág a nők sanyargattatott élete a Népi Kínában, leszbo-jelenetek építőtáborok fapriccsein, tömeges maszturbáció nagyváros holdfényes parkjában, megpersze a fallokrácia, hogy az elnyomó férfi a konyhában onanizál, míg a nő a függöny mögött új udvarlójával, a száz vagy hetvenkétéves Csin bácsival üli meg a bikát. A direktpornó fogyasztóinak, tehát azoknak, akik vásárolni is hajlandóak, nem csupán elszenvedni a megtekintését, tehát a vásárlóknak kisszázaléka nő, azok is azt hazudják, hogy a gay-videókat homokos barátjuk szórakoztatására viszik. Mintahogy esetek ezreiből ez, vigalminegyedek társbérlőinél, valóban elő is fordulhat.
Borda
Csakhogy a csontok, a puszta vázlat, a mondatok lelkifülbemászó langyeső veretei, a távoli dobpergés, maga a történet már szegény. A bátyja érkezik, dél óta várja s már majdnem este van, a konyakot és a bort megitta rég, de nem részeg. A bátyja menyasszonya jön föl előbb: persze magyar. Nem állják egymást, azért puszi-puszi, a csaj rögtön pisilni megy, mert a Dunántúlról jöttek. A bátyja az irhakabát zsebéből két szerszámot, csőfogót és teflonszalagos tekercset kap elő, a gázórát le, s szakszerűen átfordítja: ezentúl visszafelé mér. A villanyóra megkártyázva. A bátyja nem olyan szerencsés, mint ő: az indiák hercege lehetne, szinte kékeslila a bőre, szeme alatt még sötétebb karimák. Viszont havinettójáról nincsen, akinek beszélne, a millkára csak nevet. Ígyhát egyébként vakmerően élő, hosszú hónapokra csak „maszturbálásra hagyatkozó” nettó-négyszázeres sziglilányok pókhálózása a hobbija. Mint másnak névjegykártyatartója, tehát neki gumitárója van, katalógusból választhatni a pókhálózásra legalkalmasabból. A menyasszony nettója szánalmas, tulajdonképpeni bruttó, ami százötvenezer zsebpénzt jelent, plusz teljesrezsi. Egy diáklánynak, aki kétmilliárd könyvértékű cég örökös várományosa.
Természetesen: Ha azt mondom kitaláltam, affektál. Ha azt mondom kitálaltam: Legyint: Így könnyű. Ha más regényből kikopírozom hőseimet s odafércelem valami mottóval vagy hommage vagy ajánlom, vagy jól berecepciózzák, akkor.
A kaviár a tok ikrája. Amint a nóta mondta: A Saturnus gyűrűje nem a jegy-gyűrűje. A viza is tokféle, tehát kaviárt adhatna. Imígyen a jó káeurópai regény bár nincsen egészen kihalva, s egy ilyet fölfedezni ugyan finnyásak- a vizánál rejtekezőbb talán? A tokfélék élő őshalak, a dinók is lakmá’zták húsúkat? Hogyazonban egy igazi káeurópai ősregény létezhetelen?
Mairegény –e korban, mikor a maiFanny maihagyományait a rendőrség nyomozócsoportja a telefontársaság szerveréből kéreti ki? S Wertherünk csetelve szédelg? Van virtuál Csokonai szótárunk, de abból a mongolfíroz kimaradt? Lillával telóznak a talcsiról, melcsifelcsiben a Balcsinál zacsivacsizva ücsi, rágcsi, ubi, pari.
Az amerikairegényekben járván az ember elcsodálkozhat: a széles tereket nem tekintvén hát itt vannak az elveszett, a meg sem talált, az agyontaposott, a hamvábafojtott, az elonanizált káeurópai regények. Tessék a németregényt oda helyezni, tehát a jelentősebb volt-endékás (ossie) írókat, mint Nádas, Kertész, Esterházy odavenni. Noch dazu Mészöly viszont hogyne is lenne káeurópai! –még hogy! Furcsa is lenne hátszéllel Simson-on motórzva Rigákat s Kómárokat dallni.
A rajztanár:
Amikor a lány meztelenül fölnyúlt a díszes üvegért, megállíttatta, elővette gépét s több felvételt is készített: valahány bordáiról. Hegyes medencecsontja kiállt. Bozontos hónaljkutyája szinte vakkantott s arra hajazó fanszőrzete.
A rajztanárt sem szerette. Férfinek azt tekinti, kire fölnézhet. Aki, mikor hisztiz’, figyelmezteti a jobbal s a ballal támaszt. Szigorúan csattan a kis pofon, öklét elfogja s megcsavarván térdre kényszeríti, térdre… Akiért párnáját teleríhatja, akiért a zebránál lest áll és a kis fítyóból a magyarkurvát hajánál fogva cibálja ki. Süteménymorzsákat frecsegve nevetvén meséli a sztorit, erős színekkel. És a kis fítyó meg le is fulladt és az önindítója bedöglött, egy férfi jött ki a zöldségesüzletből seprűnyélcsonkkal, amivel a fítyót benyúlván a motortér alá, beindította.
Minden nem kulcsos indítású fítyóban legyen kurta seprűnyél.
Tulajdonképpen kit szeretett. Ázott párnájáról arcát fölemelvén csakis a bátyja arcát láthatta.
A kulcs a gyújtást adja rá. S kényelmesen, lent, a kézifékkar mellett, a szivatóra szimmetrikusan, a kis kar fölhúzásával, elektromos behúzótekercs híjján egy bowden közvetítésével mechanikusan húzza rá az önindító fogaskerekét a lendkerékfogaskoszorújára. Más hiba nem lehet, minthogy e bowden elszakad.
Bátyja, amikor elbúcsúzik, számolatlanul hagy pénzt az asztalon, csomójára veszi ki. Két-háromszáz. Egyszer egy millkát hagyott a hűtőben. A bezinkútfőnök, ki akkoriban följárt hozzá, sörért matatott: „Te egy millkát a hűtőben tartasz, édes?
Velő
Kolléganőnk az irattárba vonszolt be hajtókámnál fogva. Azt hihette, nem tudom, hogy combfixet vett. Túl közel lehelt az arcomba: Te meg tudnád adni neki: Alázd le! Végre valakinek le kéne aláznia ezt a riherongyot. Kávészagú volt a lehellete. Azt hihette, nem tudom, hogy állandóan melltartóbetéttel ígézi a hülye faszikat . A nyakát s a vállát pirosacskásra dörgölte a pasija borostás álla –de mit akarhat valójában. Egészen fölizgult. Ő ismeri, mindent kitudott: nem is oly régen még állva pisilt vödörbe egy tanyán a konyhaajtó mögött. Ki mit-mitnem tud. Hátraléptem, nem vette észre, hogy követ. Nyugodj meg –nyugtattam meg. A kisujjamat sem kell megmozdítanom, mert már vége. Gondolod, a főnökasszony megtűri itt, miután? Egyből elhitte, s arcán a sminkjét elmaszatolta figyelmetlenségében. Csak egy ötlet volt, nem gondoltam, hogy beletrafálok.
Borda velővel? Kibukott a kabuki: „Mi-ja gecim-e, hee?” –jól tudta eljátszani, hogy eljátsza, mekkora egy bunkó. Ő ilyeneket nem eszik, velő, hal, franciasaláta, aszpik.
[...]
Megint a bőr
Hazugságait összegyűjtötték. Legalábbis azt hitték, hogy hazugságok. Elhúzható paravánokat kell ide elképzelni. A hazugságokat előadásuk pillanatában ő maga is komolyan elhitte. Amikorpéldául fehér lepedékes nyelvét kitolván, böa, mutatta, hogy inkább elhányná magát, semminthogy egy férfi tagját bekapja és plánehogy! A gondolatától is. Ezt míly meggyőzően adta elő? –nem! Ő ezt akkor, amikor előadta, elhitte, mélyen, velőig. Kolléganőnk egy esti konyakozásban megszorította, a hazugságait párosítván mind a fejére olvasta. Szenvtelen arccal ugyan, de tekintetét, mint macska járatta: akár az ablakon is kiugrott volna. Amit bevallott, az is hazugság volt, a cégszerte körözött CD-n látható jelenet. Ami viszont a szalont illeti, ötszázzal ne számolhatott el, ám a szalonvezető egymillkával. Egyszerűen lezsarolta. A szalonvezető ugyan megfenyegette, hogy neki egy millkát megér, hogy kicsinálja. Ezen a ponton a bátyja avatkozott be. A csicskáit küldte oda, akik elmagyarázták a nőnek a merrőlhánymétert. Amikorpedig a rendőrséggel fenyegették, megmutatták a felvételt a digikamerájuk nézőkéjén a báttyóról és a főkapitányról csajokkal a pezsgőfürdőben –legalábbis eddig elhihető. Hogyne, sírni próbált, a népi trükkel, a nyálából kent a szeme sarkába, gusztustalanul, hangosan bömbölt. Aztán megvallotta, ilyen vallomásokat szigorúan a személyzeti folyosón, zugcigizés közben: Sose sír, még az anyja temetésén sem már, kisírta mind a könnyeit, higgyem meg, amikor a kutyját az utcában elgázolták, cigaretta fityegett szájában, fölemelte a dögöt, vércsöppek, az aszfaltról s a „Faszomat!” kiáltással ejtette a szomszéd kukájába. Azután bőgött csak, két hét múlva, hogy a bátyja arrajárt. Hihettem volna ezt igaznak is, ha nem láttam volna, hogy amint kitolatott, a már nálunk is divatos búcsú-kartondobozokkal megrakott Pandájával, egy könnycseppet bosszankodva törölt el kiálló pofacsontján.
A karambol után a rendőrök az árokparton ülve, cigarettázva találták meg. Szétvetett lábakkal ült, cigarettázott, köpködött. A rendőröknek mindent megmutatott, a kamion merről és az IFA merre haladt. Feltűnően jól írta le a kamiont, szakszavakkal, még azt is tudta, hogy bogis volt a vontató, ami pedig ritka, azt is, hogy török, Yeni, Antalaya. Csak amikor Feri nővére hajtott be eszelősen s ordítva követelte, a testet mutassák, akkor kezdett el bőgni. Az ifás gumicsizmában, szintén cigarettázva, szemmel láthatóan nem izgatta az eset, ő haladt, mint mindig, a rendes ifás tempóban, amit mindenkinek el kell ismernie, hogy az IFA mennyit tud, hatvanötöt, senki nem húzhatja föl magát ennyitől, nem mondja, ha, mint sok ifás, direkt hatvannal ment volna vagy ötvenöttel, de nem, ő rendesen hatvanöttel ment. Húsz perc alatt a török hat irányban tűnhetett el, a Yeni nagyvállalat, rengeteg gépe szaladgál. Amikor az orvosok is kiértek, persze már sokkos állapotban volt. Dabas alatt aztán a kollégák fogtak egy törököt, Yeni-set, de annak a pótja ezüstponyvás volt –maszekteleforól küldték az mms-t.
Hallottam még róla: minden áron a szakmában akart feltörni még egyszer.A bátyja is alányúlt. Mindenütt, minden főnöknek van azonban felesége. Felesége és csaja is a cégnél. A híre mindenhol megelőzte –éspersze leginkább a nők fúrták. Nem is kellett fúrni: a félmillás sikítást is fölhozni elég. A bátyja is megelégelte, az ötödik alkalom után más ipart kerített. Ekkoriban kis ügynöki kocsikal látták eszelősen száguldozni. Alkatrészeket terített –vitában fölborította a polcokat. Mercsöndájzin? –árokpartról szedtek össze néhány attrapot. A bátyja lebukott –árnyékcéget szervezett rá a munkaadójára. Fél éve eltűnt –s a lányt sem látta senki azóta.
