Nagyot szeretnénk dobni –még a termelőszövetkezeti mozgalom délnapjaiban. Megyünk egy pálya letaposott kerítésén által. Elkezdünk dobálni. Jön egy ember: Mit csináltok itt gyerekek, ne tessék dobálni: itt gyöp van, letapossátok. Akkor hova menjünk? Menjetek a part alá, a mezőre. Jó, megyünk. Dobálunk, húsz méter? harminc? –lehetetlen megállapítani. Pagony, burgyin, liget, folyás, cserjés, bokros, vadas, árkos, kertes, gázszivattyútelep. A faluban csak ne dobálózzunk: beverjük az ablakokat. Az iskolaudvarról átdobunk a földmíves szövetkezet lakósági* javítóüzemébe –ki győzi azt labdával. A járási verseny előtt hisztérikus jelenetet rendezünk, lekéssük a buszt, nem enged el anyukánk. Apukánk elbeszélget velünk: dobálásból nem lehet megélni. Bezzeg keresztapu! Keresztapu a wartburgjával fölvisz bennünket ’Pestre. Kicsit gyanus nekünk, ahogyan keresztapu Pesten megy, a pirosra legyint, hogy az a haladósávnak szól, a záróvonal a vidékieknek, a behajtani tilos a mazsoláknak, hapedig egy irány időközben megváltozott  -olyan szőke csajom volt ebben az utcában!- akkor rückwertsben kell végig menni rajta. Állat és növénykert. Vidámpark –rendészt hívnak a dobálóban. Ülünk a parkban, amit ligetnek neveznek itt, megáll előttünk egy igazifarmeres fiú, háromcsíkos, igazibőr dobócipőben s olyan polóban, aminek a hátán (!) felirat van: Hundverband Traunstein Bayern. Láttalak dobni! Akkor látjuk csak, valódi Buffon, Whitney & Lamb dobókészlete van. Keresztapu föláll: Jó: akkor egy, ismétli, egy óra múlva ugyanitt találkozunk, ha valami van, itt ez a cetli, egy régi keresztanyu címe: de csak végszükség esetére. Elmegyünk egy igazi pályára, a gondnok csak azért nem köszön az igazifarmeresnek kezitcsókolomot, mert fiú. Dobálunk. Sajnos ő a dobókészletét nem adhatja át, mert az szigorúszámadású: az egyesületé, de szerez edző -dobókészletet. Dobunk. Vagyis csak hajigálunk, éppen. Fölnéz az igazifarmeres: ilyen szél- s nemellenőrzött viszonyok között ő dobott már (európacsúcs) m-t is. Megdobjuk gyorsan az (európacsúcs)m -t, kezet nyújtunk s elmegyünk. Nem tetszik már vissza jönni? –zárja mögöttünk a pályakaput a gondnok gyanakodva. Nem. Akkor szerbusz. A  területi serdülőverseny második fordulója előtt anyánk föláll: Ez a verseny is meg van szervezve: te itt úgyse juthatsz tovább, kisfiam! Gyerünk hazafelé: legalább eléri az esti tömést. Bevágjuk magunkat a zsiguliba, ami elég nagy szám, mondjuk egy mai felső -középkategóriának felel meg, pláne ha nem drapp vagy szürke, hanem az új szín, a ritka: bordó! Anyánk kereste: másfél év libatöméssel. Mire anyánk kínkeserv’ 67 –98^o –s szögből kitolat, nyolcszor ping –pongoznak a lakótelep házai a hétnevünkkel. Viszont anyánk, amikor a pályaválasztási felelős tanár jő a farbával, miközben a fizikaipályárajavasoltszázalékhányadosát szeretné emelni, hogy: a gimnázium tulajdonképpen semmi, egy jó kis szakma minden s utána akár le is lehet érettségizni: az esztergályost javasolná. Tehát anyánk föl- áll, letegezi a tanárnőt, tájékoztatja, hogy ő nem Kardosné, akire csak úgy rá lehet ijesztgetni (minthogy Kardosné Rózenbaum lyány s az ura Krausz volt), nem úgy megy már ez, mint a tanárnő idejében, amikor bájosabb arccal napközis tanítói cím alatt munka mellet lehetett tanítói érettségit szerezni, aztán meg valahogy nyugdíjig kihúzni, de felsőtagozatban, mert a kicsik hangosak és értetlenek. Máma már papír kell s ahhoz iskola: van őneki annyi pénze, hogy tartsa ezt a gyereket érettségiig –s legföljebb majd akkor szerez szakmát. (A kérdésre, hogy anyánk érettségivel miért libát tömött abban a faluban, ahol másnak hat osztályra egyetemi végzettsége volt, és a téeszadminisztrációban már ketten fölküzdötték magukat estin a második évig a helyi szakközépben.) A gimnáziumban a tanulmányi eredményekhez kötötték az iskolánkívüli foglalkozások lehetőségét. „A serdülőkor nagy vízválasztó.” Egy jó dobó éppen hiányzik a híres kézi’ csapatba. Dobás, dobás –dobunk. Eldobálózzuk, mint átlövő a négy évet, viszonylagosan, leérettségizünk, tévészerelőnek tanulunk, vízügyi üzemmérnöknek, sat. Dobálunk még. A honvédségi eseteket itt nagyívben kikerüljük: a kézigránátot is dobni kell általában.

Ez semmi. A dobás mérhető, látható. Érdekesek ugyan a szélviszonyok, a pályákra való belépés joga, de máskülönben egzakt. Képzeljék el, ha pédául verset írtunk volna dobás helyett vagy prózát!

Barátnőnk itt, vállunk gödrében álla–olvastában átfogja mellünk s hajunkat félrehajtván forrón a nyakunkba csókol: Hiszen ez a rész nem a kontraszelekciót mutatja be! Nem is, magyarázzuk 90⁰ –ban felé, hanem a magyar 22 –es csapdáját. Igen, arra gondolunk, a XX. század egyik legnagyobb irodalmi dobására: Joseph Heller Édesapánk főművére: ha az ő Coney Island -je Rétszilas vagy  Sárrétudvari lett volna. Ésvagy Frank Zappa Édesapánknak a Village of The Sun az Almagyardomb(1963), Taóccaóskert vagy a Sóstói Rész.