A BÁRÁNY

Balpataki a sarkait megemelintve ellenőrzi hójáró csizmáit, mielőtt letérne a szikkadó aszfaltútról az akáccserjés lankára, mely egy fákkal karéjozott mezőre fut ki. Sokat ígérőn lebben a márciusi szél, s ő pörge kis kalapját szemébe húzván hunyorgó szemmel néz le a mezőre, keresi a nyájat.

A birkák lent kerengenek a mezőn.

Mielőtt kilépne a cserjék közül, melyek úgysem takarják, bajszát kétoldalt feni sárgakörmű mutatóujjával, megszagolja, zsebbe nyúl, cigarettát fordít elő a markából, szája sarkába teszi. A terelőkutya két vakkantással jelzi az idegen közeledtét. A juhász komótosan rágyújt, majd a lángot markában őrizve Balpatakinak kínálja a tüzet.

Hát meggyütté ... – néz a szeme közé.

Megjöttem.

Mellik...

Az! – mutat Balpataki egy szép, idei bárányra.

A juhász kampósbotjával megakasztja a kiválasztott jószág lábát, aztán manilamadzaggal összekötözi, külön a két mellső, külön a két hátsó lábát.

Balpataki a nyakába kanyarítja a bárányt.

Fölkaptat a cserjék között, óvatosan hajladozva, nehogy a bárány gyenge irháját megszaggassák az akáctövisek.

Három kisgyerek közeledik most, sikongatnak, hangjukat próbálják, meghajlítják a vékonyabb akácokat, konzerdobozt rúgdalnak. A három királyok ők– gondolja Balpataki– a kakaómaszatos Gáspár a szerecsenkirály. Egy erősebb fának támaszkodva bevárja a három gyereket. A legkisebb koszlott báránybekecsben. csak szandálos lábai látszanak ki, a középső férfizakóban és sáros zöld nadrágban, a nagyobb többzsebes szennyeslila nadrágban és szíjjal átkötött rózsaszín dzsekiben.

Most, hogy Balpataki elé érnek, kivillantják egészséges hetvenhét fogaikat. Keserű füst- és zsírszagú hónapszám le nem vetett ruhájuk.

Adjisten, három királyok – köszönti őket Balpataki.

Sz’asz — vigyorognak azok vissza, és barátságos szándékuk jeléül zsebrevágják a kezüket. A nagyobb előre lép.

Van cigid?

Nincs – hazudja Balpataki.

Nincs-e? – vitatkozik.

Most dobtam el az utolsót.

Már indulnának tovább, amikor Balpataki aprópénzt keres és a kakaómaszatos markába rakja.

Na, menjetek szépen, oszt vegyetek rajta személyi számítógépet.

De egy dzsugel csávó vagy — köszönik meg, és civakodva ballagnak lefelé. Még sokáig hallik a kakaómaszatos hangja: „Mír! Mír! Á zenyiméje."

Kiérve az útra Balpataki megáll. A bárány elnyikkantja magát, záporozik a bárányganyé. Balpataki a ritkuló felhőzetet bámulja, hunyorog, a napot keresi. Fél tíz felé járhat, gondolja. Egy teherautó dübörög az úton, most bukkant fel a kanyar mögül.

Balpataki int, a teherautó fékez.

Na ecshém – néz elismerést várva a bárányra.

Balpataki felül a vezető mellé, lábhoz fekteti a bárányt. A sofőr üvölt valamit, Balpataki visszaüvölt: – Igen. A motor dübörgése kocsonyaként remegteti a fülke áporodott, füstgázos legét, a szélvédő előtt telepes rádió vinnyog.

A faluban járnak már. Balpataki a mozi előtt int, a sofőr fékez. Balpataki kezet ráz a sofőrrel, üvölti: – Igen kösz! –Aztán leugrik, nyakába kanyarítja a bárányt. Betaszítja a mozi lengőajtaját - „kakkuli - kakkulá, kulikkulikkulikkulá ...", bömbölik a hangszórók az olasz népdalfeldolgozást. Balpataki körülnéz az előtérben, megszaggatott plakátokat lát, alumínium lambériát, kormos falakat, a falakon körbe a hatvanas évek sztárjai: műszempillák, meglepően vékony és ifjú arcélek. Leül egy székre, eszébe jut: vidéken nincs délelőtt mozielőadás.

Akkor miért szólnak a hangszórók, ecshém – kérdezi a bárányt.

Nem tudom, talán a takarítók hallgatják– válaszol egy vörhenyesszőke nő, két orcáján enyhe kozmetikával kihangsúlyozott pattanások, szempilláin festékrögecsek hintáznak, szemhéján a máz a repedések mentén torlódik.

De aranyos kisbárány! A magáé? –A mozisnő leguggol, és simogatja a bárány fejét.

Mit vetítenek ma – válaszol Balpataki.

Pál Péter filmjét, a Nagy Lódent, hat- és tízforintos helyáron, érdemes megnézni, fesztiváldíjas, az előadás este hétkor kezdődik, addig meghívhatna egy italra.

Még csak tíz óra ... a Zserbó megfelel?

Ja, ja – int a nő. Tipegve elszalad, majd kisvártatva diszkótáskát és kopaszodó műnyúlbundát lóbálva libeg elő. Átsétálnak a túloldalra és belépnek a presszóba. E presszó alaphangulatát az adja meg, hogy oly patinás: bármelyik pillanatban előrecseghet a rejtett hangszóróból az „Én édes Katinkám ..." A pultos a hűtővitrin mögött flörtöl, a pult innenső oldalán könyököl Teca, a pincérnő, talpig feketében, domborodó alhasán van csupán egy fehér félkörív aljú kötény: a százrekeszű pincérbuksza és a sörnyitó számára.

Valami előkelőt - kérdezi Balpataki a mozisnőtől.

Asztalt választanak, leülnek. Balpataki a lábához fekteti a bárányt, a mozisnő cigarettával kínálja, majd tüzet ad. Balpataki a parazsat vizsgálja. Az átkozott vadászösztön -gondolja keserűen.

Két fél portorikóit és két kőbányait lesz szíves! – rendel. A pincérnő az asztalhoz lép, leguggol.

A barikának ne hozzak valamit?

Egy fejessalátát tejföl nélkül, ja, és nekünk is valamit... tükörtojást céklával.

Balpataki titkon a mozisnő térdét birizgálja, az inog a széken, de tűri. A presszóban szinte senki, a pincérnő a pultost szólítgatja. Az unottan  pohárkákba tölti a két fél rumot, tálcára rakja, Teca mellé a két sört és két harmatos poharat, Balpatakiék asztalára rakja a tálcát, egészségükre kívánja az italt. Sebaj, gondolja Balpataki, ha nem harmatos, hát foltos, így legalább olyan-mintha .

Savanyú Jóska, a helyi áfész segédmunkása most az asztalra borul, szájából, mint oldalra döntött üvegből bugygyan ki egy-egy nyelet sör. Teca intézkedik, egy pohár vizet Jóska nyakába önt, Jóska kifizeti a számlán szereplő huszonkét üveg Gold Fassl sör árát (tizenkét üveg kőbányait ivott), majd kissé előredőlve, de szálfamód távozik, a közeli Aranyhíd vendéglő felé igazítja gumicsizmás lábait.Teca kicseréli a terítőt, letörli az asztalt, nyújtott lábbal, íves mozgással feltörli a mozaikkockákat, a rongyot a vödörbe csapja, a vödröt átadja a pultosnak, aki a pult mögé rejti. Teca ezután egy deci „B" likőrrel leül Balpatikiék asztalához. Tapasztalatai alapján tudja azt, amit a mozisnő még csak sejt: Balpataki a főváros szülötte.

Sziasztok - köszönti italát Balpatiékra.

Odakinn autógumi nyerít, majd Ruzsa Bandi, a Nemhátrálunk Mgtsz ágazatvezetője lép be, deci barack, kisszóda. –Hrmctz! – Teca rutinosan hadar, két fémhúszas csattan a pulton. – Kösz, ruzsám! –Ruzsa Bandi megigazítja zergetollas kis kalapját, leng az ajtó,  autóguminyerítés.

Uhanahalmahas déhélelőtt - ásít Teca, majd újra leül, immár a második deci „B" likőrrel. Harangszó zeng most, valódi kéziharangozás, valódi bronzharangokkal, a későneoromán templom tornyából, melynek falain későneoszecessziós szentek állnak térdig salétromban.

A mozisnő már félrészeg. Balpataki kimegy a mosdóba, Teca követi (rossz a személyzeti W. C.), nehéz nejlonharisnyaszag árad, Balpataki balra, Teca jobbra.

Mikor kilépnek a mosdót övező brokátfüggöny mögül, ami óarany körívről esik alá, ezüstport szitálva, mely szitálást az ólomüveg táblákon behasító napsugarak teszik láthatóvá, összenevetnek, majd előrenéznek az üres asztalok felé, hallgatják a hűtőpulton remegő, frissen mosott poharak csilingelését, néznek, nézik a tömbös fényben álldogáló üres asztalokat, székeket, a támpontot az aranyló sörösüvegek adják, és igen: semmi mást nem látnak.

A mozisnő meglépett a báránnyal –Teca a térdét csapkodja, a délelőtt megivott likőrök ugyanis őszintévé tették őt, nem a káron, mely Balpatakit érte, hanem a helyzeten nevet. (A helyzeten, melyet a mozisnő félreértett, vagy a mozisnő helyzetén?)

         Balpataki a lengőajtóhoz rohan, kinéz az utcára, szél felé, majd a szélellen szimatol, mérlegeli a lehetőségeket:

Csak a metró nyelhette el őket ...

A mozisnő, míg ők ketten önmagukkal bajlódtak a mosdó celláiban, leoldotta a bárány lábáról a manilamadzagot, pórázt készített (hüvelykje körmén titkon megpattant a lakk) a bárány nyakába kötötte és kibaktatott vele az utcára, panyókára vette műnyúlszőr bundáját, nyakába a diszkótáskát, gondban volt, nem tudta, hogyan kell hívogatni egy bárányt, elvégre nem kutya, vagy macska, végülis c-c hangokkal hívogatta, egy-egy nagyeremán-nal nyomatékosítva, sokan megkérdezték tőle: „kié - honnan van - mennyivót", mondogatták: „dearanyos - deédes". A mozisnő csak ümmögött, mosolyodott, néha egy kuncogás is kibuggyant belőle. A bárány szívesen legelt volna a gömbakácok tövéről hirtelennőtt márciusi füvet, de a mozisnő minduntalan elrángatta. „Fúj, kakás, lepisilték a kutyusok". A bárányt nem zavarta mindez, rámordult a mozisnőre, elharapta a madzagot, berohant egy mellékutcába, vörös tyúktollak szálltak, aztán tyúkkal a szájában, büszkén tartva azt, délcegen trappolt a szérű alján.

A mozisnő áll, kezében az elrágott madzaggal, és halkan sirdogál.

Ne búsúljon asszonyka! – vigasztalná egy barna fejkendős asszony.

A mozisnő legyint, indul haza, szeméből fekete könny patakzik: nem csak magát, hazáját is siratja, érzi, a főváros az egyetlen hely, hol törékeny lelke nyugalmat lel, sat. Balpataki a presszó előtt áll, arcát a késő délelőtti napra fordítja, így áll mereven egy pillanatig, majd lehajtja fejét, bajszát kétoldalt feni, cigarettát keres, gyufát vesz elő (a dobozon a kópé kacsint egyet: “Kezdje a Báránynál!”), rágyújt, lehorgasztja a fejét, és így szól: –Megette a fene az egészet.

A pincérnő a lengőajtóban toporog. –Visszajössz még– kérdi.

Ja – válaszol Balpataki. Bőrzekéjét összerántja magán, körülnéz, és ringó léptekkel elindul a temető felé. A szél felhőket borzol az égen, a csend nagyokat roppan, a levegő ízes, tiszta. A sárnyálkás járdán a nyomokat kutatja.

A kusza ragyogásban sötét árnyék: remegő tükörképe. Mi vagyok én, nyomkereső, dörmögi maga elé. Megáll egy gangos ház előtt, nézi a kifeszített madzagokon feketedő hajnalkaindákat. Beljebb az udvaron néhány tyúk, kacsa. Az alsókonyhából szemüveges öregasszony lép ki: – Keres valakit? Balpataki a kerítéshez lép.

Virág, üzlet, szóval virágot szeretnék venni...

Hát az nincs ilyenkor, kedvesem ...

Hát akkor... csókolom. –Tovább megy a temető felé. Az utca végén már látszanak az első sírok. A temető kapuja nyitva. A fehér sírköveken barna csomók, a sírokon halott virágok, fakó nejlonkoszorúk. A temető legmagasabb pontján, egy löszhalmon megáll. A Nap felé fordul, cigarettát keres. Végül mégsem gyújt rá. A cigarettát zsebre teszi és túlnant leszalad a dombról. Messziről látja a nagyanyja sírját, cementlappal lefedve. A cementlapon szürke nyomok: a halottaknapi gyertyák csonkjai. Szerbusz nagyi, mondja és leül a sír kávájára. A cigarettát előveszi a zsebéből, meggyújtja. A temető melletti szőlőket nézi, ahol az emberek fát nyesnek, szőlőt metszenek. A barackfák már tavalyi letermett gallyaik nélkül, a lemetszett gallyak a nyers földön piroslanak. A másik parcellán erős, barna lovak húzzák az igát, fényes, fekete földszalag fut az eke nyomán. A gazda botladozva nyomja az eke szarvát. Balpataki eltapossa a csikket, és elindul vissza a faluba.

A presszó előtt két szürke Volga, sofőrjeik a motorháznak támaszkodva cigarettáznak. Benn élénkebb már a mozgás. Balpatakit zavarja a tömeg, kedvelt asztala foglalt. Aztán mégis leül az ablak elé; a függönyök körül diszkrét hamutartószag leng. Teca int a szemével, és amikor csitul a hullám, Balpataki elé rak egy sört, és megkérdi:

Na, megtaláltad?

Á, fenét – legyint Balpataki.

Habmentesen kitölti az aranyló sört, poharába bámul, lassú kortyokkal inni kezd.

Estig iszik itt Balpataki, azután a moziba megy. Bekopog a pénztárba, a főnököt keresi. Marika nem jön be ma, beteg, közli a pénztárosnő egykedvűen kötögetve. A mozi előtere üres, a kályha mellett tűzoltóruhás öregember vacog. Balpataki feltétlen szeretné megnézni Pál Péter új filmjét, mert egyszer könyöknyi távolságra ült tőle a debreceni Rózsakert vendéglőben, filmklubtagok vették körül, az alkotás mikéntjéről faggatták. A játékautomaták tilalája adta az aláfestő zenét. Balpataki matematikus barátjával sörözött a

szomszédos asztalnál, ők egy blues-koncert eseményeit taglalták.

Pál Péter igyekezett fesztelen lenni, sört rendelt, Igyekezett pontos válaszokat adni: „Nem tudom, nem vagyok vidéki mozigépész", a klubtagok pedig piócaként tapadtak

rendező sajtszínű csuklójára, kérdéseiknél csak böfögéseik voltak tapintatosabbak.

A pénztárosnő nem akart Balpatakinak jegyet adni. Az előcsarnokban fel-alá sétálgató tűzoltóegyenruhás öregemberre mutatva így szólt:

Ne haragudjon fiatalember, de négy fő alatt nem vetítünk. – Balpataki három jegyet vásárolt, majd még egyet a tűzoltóegyenruhásnak.

A vetítés után visszament a presszóba, záróráig a személyzeti öltözőben javítgatta Teca zsebrádióját egy üveg sör mellett, majd segített Tecának feltölteni a hűtőt aranyló sörrel, nehéz, márkás(“A”,“B”), italokkal, könnyű asztali és nehéz estéli vörösborokkal. Ezután sakkoztak egyet, Balpataki bástyaelőnyt adott, de felesleges volt, mert Teca, miközben átöltözött, mattot adott neki, mielőtt használhatta volna nemlétező tisztjeit. Ezután karonfogva sétáltak Tecáékhoz. Teca az édesanyjával lakott, de külön szobája volt az üveges veranda végén. Szobájában frissen mosott ruhák lengtek. Teca belobbantotta a gázkonvektort. Az ágy a szoba jó részét elfoglalta és az alacsony mennyezet azt az érzést keltette Balpatakiban, hogy a bárány lucernát rágcsál a ház mögött, a disznóólban, és bajszát nem pörkölte meg a mozisnő öngyújtója, az útiköltség a zsebében van, ebből visszafizeti Tecának az adósságát (pénzt kért tőle vonatjegyre), és hogy általában rendben van minden.

 Menzeszem van -  közli Teca, miközben kibújik a ruhájából.

Sebaj - nyugtatja Balpataki. Leülnek az ágy szélére  cigarettázni. Egy Pasolini filmről mesél: „... mikor megették ... szerintem a szabadság madara volt az a varjú ... vagy holló?"

Aztán lefeküsznek és elalszanak.

(Csak a gázkonvektort zavarta ez a vég: miközben melegedett, ezt pattogta: pa... te... ti... kus.)