gida

                   Születni a rendek közé, ám az érdemes már éltében is fellyebb hághat. Avagy lebukhat benne a fokrúl -fokraiság elvén ebben is.

Akad, 'kinek a' Fejedelem az orczáját az udvari orczacsippentetőjével megcsippenteti, és az közvetlen, első kis heraldja lészen, kocsmabolt alatt tehát a spédáját harisnyájából nyílván elővonja, hogy: azt akárki is békaphatná néki. Várudvar, kerengő, tömleczek, börtön s fogság, tánc, konyha, könyvtár. Hoppmesterek, tálasak, lovászok, főétekfogók, a szobai perváták hordozói is rendben –fokozatban. Cseléd avagy szoba lyányok is, szakácsnék, nagyurak feleségei, kiknek urát a felesége nevéről említenék, ha valaki metszené is, ki lenne az. Farrázandy Sári ura vagy a Mellybaszondy Márjáé? Már a testűletek magosabban vannak.

 

Egyrészt a fiatal dögöljön belé az odakerűlésének, másrészt a testűlet vénvoltán igen csodálkoznak: egynémely ötven esztendős ember is fiatalszámba megyen, ha már öreg is. Van azonban egy kapu, ottan mindenkinek megállj. Nem is kapunak látszik. Nem is olyhelyt van. Akadnak még ’antúl feljebbi fokok. Éppen csak a harmadik visszábbi ajtó is illetlen helyre nyíló. A nem tőly de veresfenyőből való  szárnyakon domborúl az egész történet, bevonulások, le s meggázlások, égetések és hányattatások, kardélek és viszolyok, a mongoltól a tatárig, a pápisták és reformáták, a kuruc s labanc, né, Subic Mikola emitt, a jó Bohumíl a disznaival, a setétes reve közűl az aranyasra fényesedett, messzirőlhívóan, bizony a míveltetéseket deákosan kirészletező apróságok, mekkora bottal is járó volt, s azt miként is mártogatá különb s különb csészék mellett akárha szurtos kis bögrékbe is egy előnk. Nézni lehet, még tapogatni is. Nyílván őrizői vannak, akikre az arra elfalanxérozó nagyurak rá se igen pöknének, habár nem féléltüket, hanemis többet annál, egyben életöket csak mint saras köpenyt is vetnék el, ha ottan nemes s nemzetes, gyémántasforgós zerrenő sarkantyúkkal való bokáikat is csak béhúzhatnák maguk után. Akik ott bent vannak, azok is oldalt, titok s nemtitok járókon járnak bé, akik ott bent vagynak, azok közűl kíveljáró is igen kevés, talán egynémely dámák jobban tudják még, de kérdezvén is őket, csak ujjaikkal mernek arra billenteni, akit oda –belől lévőnek alítanak is. Egyébként többjük igen egyszerű, deákosan öltözött, gyakran fekete, s fekete sinóros sújtásokkal csak szerényen hányt öltözetben. Kissé alábbkoppan a zsivaly az étkezőkben, ha íly emberek kiséretökkel, mert az van nékik különben, szinte diákok s egynémelynek harisnyája ott, ahol a dámák ama zsebbéli mogyorókat igen szivest vizslatnák, semmi sincs avagy a haránt metszett szilva domborulat. Igen leányok lennének azok, bár ez mivoltokra ha ki szólni merne, igen torkukon eregetné ki hangjokat gyíkjuk, a derékravaló. Hallani csak, mi van a csak ’öltőnkint nyíló kapuszárnyak megett. És belépni, igen –de visszatér –e?

         Oldalaz a nép, perszehogy, a talán a sohaságban nyíló kapu forgói csak nem is nyikkantak, a tonnányi zár sem, az épületet reszkettető derrenés –csak a mennyköve volt az.

         Már kifelé jön, fejér homlokából fürtjeit kivetné –ha nem tapadtanának oda.  Persze egész rakásban tiporják egymás lakkfély csizmáinak fejét is a mintegy véletlenségben arra járó urak, akik sima ujjaikkal máris cirókálnák a krizmától még fényes orcákat.

         Hiszen, ez! Leány.

         Ó, mennyire vártunk egyet.

         Más, kűnikósz deák, kiséretével egy bolt alól, ezt sokan odabélinek valónak mondanák, ha szólhatna anélkül bárki is, hogy teteme a más napon toportyánoktól szaggatottan is ne a várárokban hemperedne avagy lenne frisságya egy más tömleczbe húlottnak. Azt mondaná egy íly deák –nem vagyok bátorsággal irányában én sem–hogy: Lám, koronkint béengednek egyet, s ha az ajtónállók már el nem gáncsolhatnák, hát –eridj, ecshém!- megtaszajtják s ő csak nézheti súdár lábait, mennyire is hágnának azok maga elé –hé –hová! Avagyis, mint csak itt, a, szót bekap már őkelme is, ’ünk lova faránál, farka tövénél holmi pulverozókkal ügyeskedők: Ó, holott a paripa rég messze –elszaladva van!

         Kuss. Egy: Leány.

         Régolta várunk egy leányt. Jött egy. Fél öltővel elébb: ki nem tudta, hogy ’ünk szórakozna avval, mégis, elképzeltük, hogy: mely szép lett volna is. Ű pedig csak, ha kupáját is messzebb veté, tetszik az: olümplyád hirdettetik arrúl.

         És most: Leányka.

         Persze, ráhagyjuk, gens nélkül való –ángliai Virgín után, hogy jönne. Mindenki ott lesi, harisnyája zsebének mélyét, a dámák ellegyintik: szilva csak! Egy dáma nyílván és piaci –hangosan ejti: ő a frisslevű szilvát, hamvát, léttén mitseis tekintve, hogy szertné szürcsölvén is harmatját! Receptusát orcaráncaszaladta ellen ekként javallaná. Más másat ad ki: igen fiatal egyszeműkélgyónak gyenge könyvüjét.

         Eh, szotyka szája –paplika egy, bé azt, kuss –ka! –dörgé egy úr, ki e dámáknak pedig férjeinél csak lejjebb áll.

         A csend olyan: zengéséből a harangoknak az imént még nem: csak most veszik észbe, hogy már csak a nehéz küek, pádimentomok, finomabb fák eresz-tékei s a vastag kötelek, lengéseikkel ahogy a tornyok szűk légjét rengetnék.

         Leányka. Hangja úgy cseng, tisztán, szotykaszájba a nyál odaszikkad, igent s a paplika furton –follyó ereszetje kiszárad –ha a csecsebecséjök még el –el szólná is magát.

         Ó semmi –mondja szerénységgel. És eddigi beszédeikből uraim s te hölgy is, semmi nem igaz. Ezek –be kedves emberek is! Ugyan nem azok már, persze-hogy, ki huszadévekkel ezelőtt, bár egynémely orcát tésztásabban s tehát kelteb-ben is hajaznék elbeszéléseikből. Mások közül egybe pedig asszonyasztalnál…

         Hah –így a tömeg!

          Tahát asszonyasztalnál szinte egyszerre veténk ujjaink a zsírhabu tálba.

         Nőszemély…

         Úgyan… ki gondolna egyre a sok szoknyásférjfi közűl –szottyan egy pinaszín ajak. –Valaki férfi gerennya karját egyszerűen odaveti, hallani, ahogy a tályogmocskos nyelv kerélytése reccsen.

         Tahát –zendöl a kedves és bájos mellyből zengően, mint roppant s ólmosan gyenge színarany roppant fuvolából –semmi. Én pedig tőlek nem féltem. Kérdéseik is egy semmik, bárki kérdez ilyet fiataltól –amit öregtől lenne logicus. Honnan jövél? Szüleid, oskolád, tanítód. Könyvek, melyeket is forgattál. Közben hallatlanul finom, tiszta kezeiket nyújták. Kinek puszi, kinek patschl –és csak semmit se szóllanának. Egy kezet igen megismertem, reájapöktem, gazdája filei most is hallanak, hallanak, ám! Semmi: nevették csak: beh édes is! Olyak németül, mások deákul szóllanának felettem át, görög s héber s babilóniul –egymáshoz hajolva –ó, végtelen sokan vannak, megfáradám már harmadában. Jó, széket hozatnak –ha tudnák, mely nagy ember is futott, ott csak párdúc elnyúlásban, nem, agarasan, egy kisebb karosért. Támlátlan, persze!

         Faßl  mit Stangen –mondom fennen –csakúgy mosolyognának. Ficken!

         A ppp’(hang bekap)mmm kivan magukkal, uraim!

         Fejeik, vásári bólogató kistehen s avagy csak bokszikutyaként ingatják: Bene! bene!

         Ott, ültömből, jobbkezem csuklóból forgatván eléjük hánytam minden fertelmeiket. Az amit hozok, az nem igazán érdekli őket, kevésbb elemeiből az egészet ígézik –majd megtanulom, mit hozhatok. Mutattam, mit –nekik: ehhez ezt! Patsch. Egy fölállt a trónjánál, elvonván maga elől a kanonoki bársonyt, gatyáját ott nyílván feljebb köté: „Akkor meglenne ez is, kegyelmeim!” Ki így  nyelvirűl hajazza, tegye oda, hová való…

         Jégszél kél –havasalji mezőkre seper ilyen nyárderekára is: A –s mindenki a szája elé kap. Hájsz, ki más: mint tavaszporontyok: ’ünk, az ’ünk!

                                                                    …aztán visszaült. Kérek –e délszakgyümölcsöt, kívánnák –é muzsikálni, itt nem akármilyenis hangszerszámok vagynak, színezüst spinét csak egy ötvezet  fémmel valóan húrozott, amiről erre a legnagyobb tudósok fileiben zsírdugó. Játszak. Hegedő –akármilyet előtapsolnak. Lantok ezreit. Az orgonához van kedvem, melynek fújtatóját hármas taposómalom járathatná meg, ha a múlhatatlan bikk kerekekbe Botond, Toldi, s a ’sibói bölén–ős gyerekcse apród állhatnának.

         Patsch–olák: mi szépen orál!

         S előttem csak meg sem szégyelték magokat, fingani félfaraik emelték, ebédjök fölső szellenetét, bruuuuu, elböffenték csak ajkaik közül. Mi jéger-meiszter és müntyhener hófbrau –cvipfermercen lég is kelt gazdag húsok s floricumok jóltrágyázott ágyairól: márciussör augusztusban? Egy szoknya alól négy lábat látnék, kettő kanonoki papucsban, rendben, de egy papucs a talpaorrán, hogy az elnyílásban a retekette eleventalp előfeketéllett. Na, én ezt ösmerem, a naponkint háromszor is színre –fonákján váltott fölsőszoknya alól már a hetedik pendelyen, ha a Velentzés Márkó–hozta dzsapóni írásokat, tehát felyűltről lefelé az árokja eránt, olvashatnám: mi lehet az alsóbb lapokban! Már a végén aztán kis kóchaj kibukik és nemakárhogyan ám, egy szolgát, kit, et-cetera, hasonlót, ezt már említém, előkiáltat úgy, ahogyan azt a Fogadó –Szálá-ban is hallani néha, rangját hogy a gyakottság sorában eme fejedelmi condró így jelezze, hétfalu ára –kupát adatnak föl s az ismerős abba fejté le a nemes cseppenetet, hogy, amint erről már a Kétgolyó boltja alatt az álchemikus deákok beszéllenek is, majd ennyihány századokig jég között veremben ellesz, aztán onnan fölhozván őt majd asszony nélkülien, tisztán sokszorozzák. Hogy a sereg –majd biztosan valamely igazság eránt gázol ennjártengelyű függőllyös koporsószekereken.

         Patsch. Nevet’nék is gorgolyoz.

         Egy nagyúr, igen veresses orcával, irányában apródjait már eligazítaná e leánynak, itt a farára paskol oda, ekként próbállaná még kivetni a bizonnyost, mit alantasabbak is már elméjükbe vettek:

         Eridj, gú –gá, kis liba!

         Megyek is, nevet tisztán, gyermekien, mint aki a fölnőtt beszédből mitse metszhetne, s á–tu–sszée, szaladva, hogy:

         Most a dramaturgom vár el.

         Szórványt patsch–olnak még, odalent, a köröndön a patikáriust kiáltja valaki, görcs enyhejtő pulvárért, már nedvesednek is nyelveik varangyas fenekétől a cloaca szájak s pekik mindenfelé Pcs, F, G, Szp –le! Harmatján igen ízes még a gedácska zöld is, de majd ha ragacsával, csemelleten, utóhasi üsző, aszúdva már, fájdalmasan, akkor? Tudjátok, mi szép voltam egykor én is–nyikorog orcája zománca alatt egy ’daliáno–’daliani szodómista.

         Suvatag és igen vén tanító, talán már kis leend–majd–deákjai által rovottaljáról fölragadván, s akkor a szalmaszálak tehát itatós zsákjából valóak:

         Majd a következő művet megnézzük.

         Mire a negyedik bűrt is lehúzzák róla, meggebedsz, kórságos csorvasz! –rázza taknyát rá a háta megett egy csimája. 

         Már lent szalad, iccki, a setétről a fénybe vetett tekintetek ezüstfátyolán által, a fényköveken ugrál játszi árnyéka csak haja acél végetlen forgácsinak:

         Itt volt.

         S lesz –é?Mondják, de egy egész mondatot már elkapni lehetetlenség: …a fiatal erő, oda kell bízni, nem ártana az, ha már használlani nincsen is minek –itt az értelemért is vesszőket toligatám át –ide –vissza. Egy nő, egy nő, egy nő, végre.

         Árnyék –hallani, orommagasbúl gyermekhangot –ösmerni ezt, a Motyory tatóé volt ilyen, ifjantian. Már nem fiatal pedig: Árnyék –tegnap a Fejedelem árnyéka ugrált a köveken s tegnap előtt? akiket a tömleczbe lehánytak itt, azoké úgyan!

         Bizony, ha a tömedék népek dohos gőzei fölé nyakunkat föl –fölis nyújtván, lábunkat az alsóbb köröndökre vivő gráditye egy fokán megvetni mármorának egy kartács verte sebiben talpatlan deákcsizmánknak sarkát s, ha! fölszedni, mit elhallanánk, csi!

         Ó, jött már ígyen elénk a mímeseknek hullák levitűl ázhatatlanná szikkadott törökbugyogózsávolyokból való sátorvászollya alúl is fiatal, phtee! ’Szt az is: Mely’ igenist elvárna odabe valamely újas –magyaras –frissest; hogy nékie csakúgy, véletlentibe bécsusszant, holott aki bévezette jártmarkábúl, szép csuklójára által fektetvén a loncsossat, dámát, ki ráköszönt: Hé csámpás, anyádot  nem is köszöntenéd? –ki nem ismeri! Mintha sátorjokban, a tűjére hegyiről vett tákolmány rudazatok közette nem úgy–az a rend is osztályozna, mint csak ’ett –e is!

         Semmi –akaszt tengelyt véle társa s ekként ők is fentakadnak egy magosabb fokon. Semmi, ecshém –asszony! Meghadd! A gondolat kél betegen evilágrúl, avagyis a világ hoz kórságot a gondolatra is? –Semmi! Ahogyan a leányka mondá iméntiben: Semmi ez rend. Ez mi ennen –egyedűl mi mindek: mi vagyunk! Hoznál egyet közűlünk ide szembe–é, ki rossz? Egyenkint mind jók vagyunk.

         Jólmondja svégerem –mártja ujja lapickáját lapockájába az asszonynak egy vitéz. Kezét csókolom, anyám!

         Ej, iménti föstöttördöng, emlegetettszamár, te csulafül szecska! –illeti pofán versessesen az asszony, kit, hát a szöghajút a kit a mímesek sátoránál még idéztek.

         S torpannak mind, és sóhajt bizony a színmármor alatt hagyott Mátyás –járta avas tőlypalló: e vitézt sokan szívelnék!

         A takács sző, s fon a szorgos asszonyi kéz, lankadtalan ujjai közt tán még álmában is serren a szösz. A kovács koloppácsával a ritmust kiüti és a segéd, a pöröllyel, hová ő csak a formát megadóan klopp, lesújt drang. Végre a kormosképűt elhessenti, tülkét fúvja ki, ám pucáját szívja föl, jól –addig ő a stílus végsejét elkopogtatja a hűlő vason. Ki bejárós, bejárjon s ha látja fenséges árokzsírját sárgállani a kézcsókra nyújtott fenséges kéz körmein –avagy szűzvér fekete sarát, csókolja s legyen azon, hogy majd a  tálba elébb s elébb márthasson utána! Kutya kolbászt foghat, szaladjon is véle, és kiskukta a rá nyomütő botját emelve fusson –majd a szérün, kazlak naposoldalában ciccent s a kutya vigyorogva kínálja fogai közül a maradék véget –s a gazdi elfalja onnan azt!  Ó, mind ki ennfelkent kanonokja, kanolja tehát akarata szeréntén, gyöpüje–elve míg engedi.

         És vitáztok? a harangok, a! Kondultak é? A zsivalyra fogjátok, hogy az miatt maradt hallatlan? Sohavolt néma harangjaik, miknek zengéséről utóbb zsinatolhatnának avagy  tehát akként le is tagadhatják …hogy a kötelek lengése a tornyok legének vonatában? vagy miként?

         A vitéz most egy fittyel, ha süldő viganc, lecsusszan az alsóbb, már tisztúlt fordulóra:

         A díjaim, a kis bene –bono –bonettik? Irígyelnétek, hátha a kecskefaru Pán arany bogyóit közétek vetném? Férjfi: tehát azokat én mind asszonyom s gyermekeim táplálására és ruhára a görögnél beváltám sorában, hogy jöttek!

         Most egy deáknak szennyes ingmellyet ragadja:

         Hóka –hé –komé: mutasd ujjaid: a dörzskő, mivel a köpeny alatt kicsent pergament csiszoltad –de hozzá a téntát már ujjaidról nyalod, kontárba le? Mely tiszták is ezen ujjacsok!  S asszonyod vágja fejedhez edényét, hamíg étel után járt s férfidolga, gyútat fáért el, te legalább azt kivihedd? S néznél a szapura, egyéb dolog heán? minthogy ő poeticádat abba nem tekintené? Eh: magadra vesdd! Magadláncán –ingyen móc s egymedve, te!

         Már lent –lábainál, a tömlecek rácsain, kik még fölkapaszkodhatnak, sárvérujjai azoknak.

         Hé, fickók, finnyásak odalent: majd két hét rátanúlás után már visszaáhítanátok ez mai napot, melyen még a friss dögből töltekezhetnétek! Akkor a dohos test–vér hús költésén közöst férgekkel is beérhetitek!

         Ejh, tintára, fent a kupakok s szivárványt bőröz a tus, a gondolyag mind  bomlatlan marad, s drága féltett tollainkat vághatjuk újra a vakszikkadt mártás emléke fölött, el, papírra!

 

Szerző: Frick László Emlékzenekar  2010.10.19. 04:10 Szólj hozzá!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása