kifejezetten Nyunyeszkijnek

CSÁRLIPÉKÖR BUDAPESTEN

 

 

Egy napon csöngetnek, Preisz Eduárd ajtót nyit: az édesanyja az, hóna alatt egy üveg pezsgővel.

Preisz Eduárd négyszáz napja nem ivott már. És legalább háromszáz napja annak, hogy egyáltalán valaki is becsöngetett.

Preisz édesanyja nem néz körül a szobában –mosolyog. Nyújtja a pezsgőt. Preisz leborít a fotelből egy öl ruhát.

 

Az Isteni Nyíl is ötven éves! –nyújtja, még mindig, Preisz édesanyja a pezsgőt. Vlasztásnénak hívják most Preisz édesanyját –lehetne itten emlegetni a szöveg pezsdítésére, ha ez egy régi, régirégi vagy neo-régi novella lenne.

Az Isteni Nyíl, igen! –ismétli Preisz. Mióta Nyíl Isteni, nem múlik születésnapja anélkül, hogy föl ne emlegetnék. A cimbikkel inni az Isteni Nyílra –mint lehetőség csillan a január ünnepekutáni mocsarában.

Preiszné szájában összefut a nyál s kifrecseg a gondosan rúzsozott ajkai közül, amikor azt mondja: „Csak icike-picikét, a pezsgő nem komoly ital, nem muszáj mindet meginni, és jöhet még valaki, aki felköszönt, kisfiam.”

 

   Preisz nem szereti az anyját. Gúnyosan mosolyog rá. Még kitart a vadiúj, párszáznapos személyisége. Az anyjára néz: Egy politoxikomán picsa –döglöttcsirkeszín hülyelyányfrizura egy hatvanhét éves nőnek? Mert fiatal palija van?

 

Preisz anyja már nem beszél –a nyálát nem győzi nyelni. Ha csirke nyakát tekerné, profimód nyitja az üveget, mint egy férfi, pukkanás nélkül. Preisz megszédül, mint aki kútba lépett. Az anyja már meghúzta, most nyújtja az üveget. Preisz is meghúzza. Az asszony eljátsza, hogy a pezsgő gáza az orrába tört föl. Legyezi.

Preisz az asszony törékeny kezét nézi, szeme könnybe lábad: Hiszen szereti! –az anyja! – ötven év!

 

A ragacsos, rúzsos, likőrízű csók –az erzsébeti albérlet kiskonyhájába zárva, pisilnie kell, a konyhaasztal körül, körbe körbe fut, csaknem ötven, ötven éve. A húszéves csaj az öregítő konttyal. A pisi végül mellécsorrant a fölmosóvödörnek –a kontyos csaj mégis megdícséri. Nejlonorkán zizeg a nejlonharisnyán.

 

Hideg van, a konyháról fűtenék a szobát –ha a konyhát fűtenék. Az anyjával a hideg paplan alatt. Az anyja a furcsaszagú ujjával piszézi az orrát. Opera Luxus Uborkakrém. És még valami a krémen át, az a furcsa szag –vagy illat. Később, évekkel, egy évtizeddel később, amikor egy osztálytársa mutatta körbe buli után az ujját, amivel benyúlt egy igazi nőnek, akkor megint érezte ezt a szagot –vagy illatot.

 

Lent az utcán az anyja palija a legolcsóbban kapható újautóban szorong. Preisz mosolyog, int, szereti most az anyja paliját. Az anyja palija is kiint, az ötven mégis ötven –ő nemrég múlt ötvenöt. Egy legendás vágás eleje –Preisz inkább a vége már.

 

 

Preisz boldog. Rettegett e naptól, és tessék! Ingzsebében két papírpénz –két tizes talán? Mint gép, negyedet fordul a presszó irányába, ám az olcsó kisautó üvegén át megpillantja anyja kezét, ahogy a palinak inti az irányt, amit az ő drágalátos fia mindjárt fölvesz. Tehát még egy negyedet fordul s fölrohan a lakásba, az egyik bankjegyet, csalódik, nem, mégis, igen, csak ötös az úgy, mintahogy az adyk idejében a két százas volt.

 

A pultoscsajt nem hatja meg. Minden nap ötven, hatvan vagy harminc valaki –elég nagy a lakótelep. Aztán, jobban megpiszkálván a dolgot, mindig kiderül, hogy a pali tegnap volt, holnap lesz vagy a múlt hónapban vagy majd a nyárderekán, vagy harmincnyolc vagy ötvenkettő.

 

Preisz hetek óta tervezi az ötvenet. Természetesen alkohol nélkül, tartalmas programokkal. Az ünneplésre jogosító előtte egy hét -utána egy hét a menyasszonyokkal telik, vidéki temetőlátogatásokkal. A menyasszonyok ismerik Preiszt. Megeskették: nem iszik. Megfenyegették: nem ihat. Különböző bünti-ket helyeztek kilátásba. Ezek közül a legkomolyabbnak látszó a favágás az egyik apósjelölt messzi-vidéki portáján.

 

Már be is fut egy hívás, Preisz nézi, ki az, kis gondolkodás után fölveszi: Igen? A pultosnő rezenéstelen arccal hallgatja Preisz magyarázkodását. Nem, nem azért kong a hangja, mert a hajnali fél kilenckor még/már üres presszóban érte a hívás, nem. Preisz hazudik: a lépcsőházban áll. Akkor sem mosolyodik el a pultosnő, amikor hallja: a telefonáló nő meg akarja várni, míg Preisz benyit a lakásába. Preisz a személyzeti öltöző felé indul, a pultosnő a karját elé löki: Nem, azt nem! Jó, Preisz hazudik valamit s kinyomja a telefont.

 

A pultosnő Preisz kedvelt sörével egy  unikumot rak ki. –Ezt nem kértem! –mutatja Preisz az unikumot. A pultosnő csak oda se ránt. Pultosnő volt már akkor, amikor Preisz az érettségijét ünnepelte. Preisz a barátaival ivott –ismert médiarendőr, nagyvállalat szóvivője, képviselő, sztárorvos –minden osztálytársa valaki valahol. Csak éppen Preisz nem vitte sokra. A leglegendásabb vágásból is lennie kell valakinek, aki kiesik. Viszont az Isteni Nyíllal egy napon születni, az mindig valami, ezt már nem vehetik el tőle.

 

Preisz elfordul a pulttól –senkit se lát, aki felé köszöntvén a pohárt, az Isteni Nyílra üríthetné… Valakit áll az ajtóban, az új, a kétszáz napos Preisz, aki haza venné az irányt s mentőangyalnak magához telefonálná valamelyik menyasszonyt.

 

Boldogan lép A Fényes Ösvényre –ami most kissé nyálkásan vág a távoli aluljáró irányába. Az ösvényt akár mérnökök is rajzolhatták volna, a kert-tervezők a bájos kacskaringók helyett. Fényesnek az ösvényt Diósi nevezte, a hajószakács, aki jódolgában kiugrott a hetedikről, miután vénségére, negyven évesen pár hónapra íróvá lett.

         Preisz elmosolyodik: Ím, Diósira is rávert már egy tizest. A határéveket Ady Endréig számolta. Huszonnégy éve Petőfire gondolt, tizennyolc éve Attilára. És Brenner doktorra is. Majd Hajnóczy következett. Aztán Ady. Ady öreg volt már… –vajon mit akarhatott azzal az utolsó A-val, amit a szanatóriumban a plavesszővel az írótáblára rótt?  Szakemberek úgy gondolják: Adjatok vizet!

 

Preisz megáll és a telefonjára néz. Elmulasztott hívások. Lépteti sorban: a mennyasszonyok fedőnevei. Máskor beszűkült erei rezgését is a telefonénak gondolja –s  most semmit se vett észre. Telefon –Diósira gondol. Ha akkor lett volna ilyen… volt már, undorító vállakozók loholtak sietve a korai mobilokkal  –a retikül nagyságú készülékekről kövér spirálokkal kunkorodván a beszélők. Avagy drága belvárosi presszók kirakataiban stricik és nepperek vezényelték a boltot. Preisz ezer forintot nyomott be huszasokban a Fényes Ösvény melléki fülkében, nyolc szerkesztőséget harminckétszer hívott, míg sikerült kiharcolnia, hogy Diósit valahol valaki, ismeretlennevű korifeus, fogadja. Diósi csalódva, háromnegyedrészegen tért meg a fogadásról –a haller utcai Gödörben várták. Nem vagyok író –vigyorgott Diósi. Túlságosan is valósak a történeteim, az alakok.  A stílusom nem eléggé finom. Diósi mutatta is, a kétlépésnyi helyiségben, mintha lovacskázott volna, csettintgetvén biztatta paripáját: A stílus, a stílus! –a forma! Kapja be Gombrowicz!

         Senki nem tudta a cimbik közül, kifene az a Gombrovics –egy zsoké? Mibe’ játszik? Bal-bekk valahol? Preisz biztatta egyedül Diósit: Kitartás, a lényeg, hogy elfogadták, majd nemsoká’ megint mindenki történetekkel jön, és akkor Diósi átkerülhet a riportoldalról a szépirodalmi rovatba.

 

A telefonfülke helyén betonnégyszög.

 

Diósi kiloccsant agyveleje maradékára sóshomokot szórt a felügyelő. Sóshomokot: pár hónappal később olvatag folt jelölte a hóban Diósi kiloccsant agyveleje helyét.

 

Preisz a betonnégyszögön áll –de melyik fülke volt? Ím túlélte Diósit is. Már látni a főutat –négyszáz napja a kacskaringó még ravaszkás taxisok erdőkerülő útja volt. Ma már minden  hivatásos kerüli –főleg a ravaszkás taxisok. Preisz, ha az úton átvágna, bedobhatna valamit –hiszen még nem részeg. Négyszáz nap hosszú idő. És annak már van két éve is, hogy arról a helyről kitiltotta a tulaj. Hétszáz nap egy vállalkozás életében hosszú idő –lehet, azóta már más a tulaj –de a pultos mindenképpen más.

 

A tulaj áll a pultnál. Nem ismeri föl Preiszt, aki nemlétező karórájára pillantván jelzi előre –csak egy sörért ugrott be. A tulaj sóhajtva tolja az üveget a pulton. Ma front lesz, itt van ez a piaéhségtől betépett ürge, aki a karórás trükkel álcázza magát. Az Isteni Nyíl ma ötven –front lesz bizonyosan.

 

Preisz az üvegvitrinen sorakozó díszesnek látszó üvegek közül egy kétdekás vodkára bök –ha már a tulaj nem ismerte föl. Az üveg nulla-harminchármas. Már nem gondolkodik.

 

Az aluljáró előtt a kukába dobja az üres üveget –vajon visszaváltós-e? Segíti ezzel az elesetteket? A lépcsőn csupa kedves, mosolygós ember jön föl –fradisálasok az Isteni Nyílt éltetik. Beszáll egy kurjantásra a kórusba. Sose látták egymást, szeretik egymást, jó cimbik, sose többé nem találkoznak. Mosolygós asszonyok nézik a jelentet. Egy asszony két cekkerrel –szemei könnyben úsznak, a kurjongatók a fiai lehetnének. Az aluljáróban rózsaszín fények. Az újságos boldogan szolgál ki. A telefonfülkéknél szeretetteli emberek lépdelnek óvatosan az alvó paplanosok körül. Egyikük prófétaszakállas –megszólítja Preiszt.

 

Természetesen, testvér! Gyógyszerre! A gyógyszertár nincsen messze –és a nulla-harminchármas az erejéből mit se mutatott még. Hanem az útra egy cigarettát! – a prófétaszakállas az ünneplős cigarettájából ad: két gyűrött szofi a Rosszíjás dobozban.

         A füst keserű –de legalább nem érzik majd a szeszgőzt a gyógyszertári csajok. A fradisálasok a kereszteződés másik hónában állnak –átkurjantanak a testvérnek. Mintha még Az Ünnepek tartna, mindenki mindenkit szeret.

 

A havonkint ismétlődő únt jelenet –a vastag piroson átvágtázó a még sárgán-már kilövő sajátmagával találkozik szembe kanyarodáskor. Most a jelenet új színt kap, a vastag piroson vágtázó neki is csúszik enyhédeden az oszlopnak, meg gázpisztollyal is hadonász, hogy a két viszonylag vétlen sérült autó vezetőit meg a tanúkat elriassza. Három pukkanás, lefarol a járdáról és a megint-pirosra fittyet hányván eltűnik az örvényben. 

 

Hogyne! –a gyógyszertári csajok összenéznek: Itt a jóképű szélhámos a srévizavi telepről! Nem is tudták, hogy nátha tünetcsillapító pezsgőtablettával is lehet gyorsítani. És persze ötven –dől belőle a piaszag –amikor negyvennégynek se néz ki!

 

A presszótulaj még mindig a pultban áll, pedig az alkalmazottja már megérkezett. Front-napon mégsem hagyhatja egyedül. Preiszről most, együtt a prófétaszakállassal, már beugrik valami.

Nem volt minékünk már valami afférunk, uram? –magázza a tulaj fenyegetésképpen Preiszt.

Az több, mint négyszáz napja volt. Azóta ma iszom először –de hisz ma vagyok ötven! Mint az Isteni Nyíl! –Preisz mosolya  megnyerő volt húsz éve.

A tulaj fázósan húzza be a nyakát –még csak a front előszele, pár idegen. De ma a részeges kismamák férjei  már a harmadik hétdecis vodkát hozatják. Végigméri Preiszt: Nem az az alak, akinek a kedvéért jópofiznia kellene arról a régi focistáról.

 

A Fényes Ösvény túlvégén a front már javában dúl. A részeges kismamák már cseszenek fölvinni lakásra az italt –állva  végzik ki üvegből a bedöglött gofrisütöde húgyos oldalában.

 

Te ezen vigyorogsz? –bazmeg! –A prófétaszakállas háborogva dől hátra. Preisz most a felszíni memóriájából, mint gép, gyorsan visszahallgatja, miről rizsált eddig a prófétaszakállas. Az Attila- év. Preisz a dágványon egy verssort idézve vág át. A prófétaszakállas az Eszméletből kontráz. Preisz a Medvetánc-ot szavalja el –ezt még félkómásan is bicsaklás nélkül mondja, egyszer ezzel nyitotta meg a rendőrségi fogda ajtaját.

 

Délben ugrik a déli menyasszony –rátelefonál Preiszre és már abból, ahogy levegőt vesz a tessék-hez, rájön, ivott. Preisz széles mozdulatot kanyarít a telefon kinyomásához –minhta ő nyomná ki.

 

A Pongrác útin’ azonban nem nagy szám egy pár pofa ital –magyarázza szenvtelenül Preisz. Nem semmi az, amit a nyakamba kapok majd, de úgyse dob ki, hiszen ma vagyok ötven!

 

Este kilenckor a Pongrác úti lakótelepen is elszakad a türelem madzagja. A keleti menyasszony is ugrott –marad hát holnapra, a tulajdonképpeni Ötven napjára a nyugati menyasszony –akinek nincsen mobilja. Preiszben a szeretet robbanásig feszül. A prófétaszakállas rendületlen: Hiába vásárolt Preisz a csőbegyűrt ötös maradék ezreséből egy szatyor dobozos importsört. A prófétaszakállas köszöni: nemrég szerzett nyolc majdnem vadiúj paplant, és ezen a bizony igenis jeles napon a cimbik talán nem úgy vigyázhatnak rá, mint kellene. –Hogyne! –ők is az Isteni Nyílra köszöntvén műanyag palackjaikat.

 

Holott még négytől ötig, délután, végigtárgyalták az egészet. Ilyen ember nem kallódhat, mint a prófétaszakállas. Preisz nem hagyhatja. Belőle még nem veszett ki a keresztény szeretet és a zsidó önzetlenség.  Ha az üzletben meg a politikában, meg a műűvészeti életben két nemzedék lennének, mégis, a szerencsésebb szellemnek támogatnia kell az elesettet.

Délután kettőkor Preisz még az egész nemzedéki katyvasz létezését is tagadta. Mint mindenki egy éppen uralkodó nemzedékből, ő sem ismeri el, sem az uralkodást, sem egyáltalán, a nemzedék létezését, vagyhogy akárcsak kérdés is lehetne nemzedékügyben.

 

Preisz elhűlve hallgatja a prófétaszakállast. Diósit? –még azt is tudja, egy kerek tizessel fiatalabb nála. Manés Sperber? –a prófétaszakállas vágja: Diósi tanképpen kamuzott, semmi riport, a kisujjából szívván  megírta az üdülőgondnokott, aki soha nem volt, de amint azt Sperber tanította, létezhetett volna! Diósiban ez volt a nagy, nem a könnyen lelegyinthető egyedi-egyszeri esetre egyszerűsítette le a sztorit, hanem az általános felé vitte: mindenki ismert ilyen hajószakácsot, fűtőt vagy Amfora-ÜVÉRT -sofőrt.

 

Hogy a fű a sós homok miatt nem nőtt volna azóta sem, azt aligha hitték –a részeges kismamák járták ki a füvet a ház mellékén.

Este kilenc  –sőt, mire a prófétaszakállas a hirtelen előkerült mobilján intézkedik paplankészlete felől, már negyed tíz –és Preisz nem tudja igazán, mi a neve a prófétaszakállasnak. Talán a félhatos-megzuhanáskor kiment a fejéből. Lehet, többször kérdezte már.  Tulajdonképpen, főleg, ha a négyszáz napra visszatekint, nem is részeg. Vagyis teljes szellemi épségben figyeli a korpuszt: amit a prófétaszakállas nem is vezet, bár ő jár elől s időnként széleset int: Gyere már!

 

A mérnök a földszint kettőben nem csodálkozik a négyszáz napot kézből kontrázza az elmúlt párezer. –Várja itten magukat valaki!

 

Preisz orrát a szeszgőzőn át is megcsapja az ázottcsirkeszag. A nő kezet nyújt a prófétaszakállasnak, majd műpuszi csattan a csapzott szakáll két felén. –Én vagyok az ünnepelt! –hőbörödik Preisz. A mérnök kiadja a nő kabátját –perszehogy műpárduc bunda!

         A prófétaszakállas talál a kulccsal a zárba. A nő már olyan öreg, hogy erről viccet nem is süt el: rég nem akarják már megdugni a kuncsaftok. A prófétaszakállas elbízza magát – Íme, a telepsepregető úr lakása! A csupasz izzó húgysárga fénnyel szitálja a szobát: ami az egész lakás.

 

És, beszél el a prófétaszakállas a nő feje fölött, itten? Egy magyar Csárlipeékör? Budapestre érkezik? –hát senki szexafaónos a szexafaónját, barátom, a Dunába nem veti, nem, hanem a csávókám, a magyar-Peékör ott találja magát egy nemistúl hajnali órán az újlipótvárosi vagy erzsébeti utcán összeverve, lehányva és összehugyálva, és az ő szexafaónja? Az ő szexaafónja kérlek –a nő szopni kezdi, csak úgy, mondatközépből, mint egy ma-trendi novellában- az ő szexafónja kérlek ott végzi, amoda a rákban, a Rákos patakban, tizennégykerület. A Hang, kérlek, a magyar Vojsz? A hátsó ülésen szorongott hakniba menet. Vagy nem, hanem százassal vágódott ki a kanyarból, amit elfelejtett bevenni, százassal, Skoda 100-zal! Azám! Ho-onne, ecshém! Avagy a magyar-Peékör a paraszti őserő? És akkor majd ő megküzd a Nagyvééérossal, nem? Először persze veszélytelen szöszke srác, kicsit különc, szorgalmas, részegen avangárdos, a kéziratokon, mintha földeken hajladozna, a kicsikkel meg nagyképű, mint egy téeszelnök. –Na, talán így egy magyar-Peékör följöhet. Mert itt nem a peékörség a szám. Majd azt a fenenagyok megmondják, hogy szaxofon-e az, amit a csávó fú. Ha nem recseg úgy, mint más szaxofonja, akkor nem az.  És ha hallottad már az igazi Járdbörd Peékört, tudod miről beszélek, mert amit fú a csávó, az a szexafaón, és amit hallasz, az néha minden, szárnykürt, trombita és fuvola is, csak nem szexafaón.

 

Preisz délután egykor még anyagkiadó volt a vállalatnál –úgy három mélységében kezdett egyre inkább telepvezető lenni, fél négykor a munkakört látta el, hatkor pedig már ki is nevezték. Vagy –hazudott minden meggyőződés nélkül–  hétkor. Négyszáz nap –és hétezer. Néha kétszáz vagy százötven  –egyszer volt hatszáz absztinens napja , majdnem tisztán. Preisz hirtelen, józanul a lakás közepébe áll, a szoba-vonal szélére s két karjával a még nyitott ajtó felé tereli a prófétaszakállast és a nőt. A szeretet forróérzés léggömbje fájdalmasan kipukkan. Valamint a szatyor sör épp, hogy elég valamennyire kimászni a holnapi nap…

 

…minden óra egyet mutat. Egy óra. Preisz, mint madárijesztő, áll a lakás közepén, széttárt karokkal. Télikabátban.  A falióra is egyet mutat, az egyjurós óra is, amit az egyik menyasszonyától kapott. Egyet mutat a prófétaszakállas telefonja-órája s egyet a nő– és egyet Preisz telefonja is. Télikabátban áll Preisz –alatta meztelenül. A szatyor teli sörösdobozzal. A lakásban üres dobozokat hengerget a huzat. A prófétaszakállasnak van egy tizesért vidéki parasztnak bármikor eladható fémláncos ötjurós órája is.

 

Preisznek beugrik –juró, így a brókerek beszélnek, kiejtésenként harmad másodpercet spórolván. Naponta egész perceket spórolnak így s évente hosszú órákat. Tizenegykor volt ez a téma.

 

Tizenegykor a nő hosszú körmeivel csőbegyűrt ötezres piszkált elő a vitrin kis vázájából. Vizeskancsó alakját semmi sem takarta. Preisz józan fele rémülten figyelt –hiszen jól emlékezett, még világos volt, amikor ő piszkálta ki a pénzt. A pénzt nézte a nő piszkos műkörmei között. Mindenféle foltok tarkítják a nő meglepően fiatalnak látszó testét. Sőt, a bokáin, mintha sár freccsenetek: barna pöttyök.

 

És ekkor a prófétaszakállas megálljt int a nőnek. A búrátlan éjjelilámpával odavilágít s hívja Preiszt, nyúljon a kabátja oldalzsebébe, amelyikben egy könyvet tapint ki. A könyv Preiszé, a Cortázar, az elbeszélés az Üldöző.

 

Kis vita Parker nevének ejtésén. A prófétaszakállas peékernek ejti, Preisz parkernek, mint a tollat. A prófétaszakállas szerint a nagynépek nagy fiai is megengedhetik magunkak, hogy Bertak Bilee –nek  ejtsenek valamely kisnépbéli nagynevet, de a kisnépek tartsák magukat szépen a helyesejtéshez, így illő.

 

Felmosó lucskos pamutbojtja csapódik arcának: Preisz fölnéz. Hypóbűz és szarszag. A prófétaszakállas takarít. A lakásban utcai levegő, hideg és bűz. A prófétaszakállas porszívózott is –a mérnöktől  kért porszívót. A hetvenes években kijevizöldre meszelt falon hatalmas, még nedves foltok. A rongyok fajtánként külön, a szennyes ruhákká hajtogatva. Egyszer a nyugati menyasszonya rakott így rendet. A déli –és a keleti menyasszony nem sokat fáradt. A lakás így is elégé értékes, téglaházban, közlekedési csomóponthoz közel, mégis, csendes helyen: az ablak egy nyárfa koronájára néz. Mindegyik menyasszonynak van olyan nagykorú gyermeke, amelyiknek éppen megfelelne ez a lakás. Tulajdonképpen a Preisz is megfelel nekik, egy különösen értelmes, értékes ember. Preisz, nemhiába a nyertes vágásból való, különösen értelmes és művelt. Nem fél a fizikai munkától, fát hasgat a telken, garázstetőt renovál Soroksáron vagy kereket cserél a Törökugratón a cuzzúkin. Pedig Preisz nem autós ember. Ráadásul Preisz, mivel semmire sem vitte, hát nem is irígy. Néki egy, hány éves a miniszterelnök, a reklámcézár vagy a kapitány. Tulajdonképpen az osztálytársai sem irigyek –már persze az osztályon belül. Az egyiktől slusszkulcsot kapott –csak éppen nincsen jogosítványa. Az autót elitta, pedig csak a slusszkulcsát kapta meg, az osztálytárs nem csinált belőle ügyet. A politikus egy olvasóirodába protezsálta be, ahol egész nap csakis olvasnia kellett volna, méghozzá szépirodalmat –de nem jelentkezett. A sztárorvos kazánfűtői állást szerzett –a kazánvizsgán megbukott. Máshelyeken, mással is megbukott az alkohol  miatt. Egyszer egy osztálytársa az utcán szó nélkül, csak rá se nézett, egy tízezrest dugott a markába kézfogás helyett. Egy lány, névtelen társ valami jólmenő ügyvédi irodában, A Csernus-hoz szervezte be, de akkor képtelen volt józanul megjelenni, a száznapos szünetben meg nem látta értelmét.

 

Délután egy akácnak dőlve eszmél. Valaha az akác kétujjnyi volt. Véletlenül maradt meg. A kabátja zsebébe nyúl –két gyűrött ezrest tapint ki. A presszóból a a prófétaszakállas és a műpárducbundás lépnek ki. A műpárducbundás beül egy ócska ezüst batárba. A prófétaszakállas egyenesem felé tart. Preisz dönt: Ha a prófétaszakállas zsének mondja a manit, szevasz -tavaszt mond.

 

Szevasz! –egész délután  kerestelek!- kell a zsé. Preisz elnéz a prófétaszakállas feje mellett s elindul a presszóba. A lakáskulcs a zsebében –s a kétezer…

 

A prófétaszakállas két unikummal könyököl mellé: Van pénzed?

Preisz ismeri ezt. Egy fillérje a két ezresen kívül nincsen. Vállat ránt. Egész estés parti –húszezer! Tízezer –az egyetemistalány-kategória alsó széle-közepe. A műpárducbundás hetekig tántoroghat óriástalpú Abba-csizmájában a Bérkocsis utca táján, akkor se jön össze neki ennyi.

 

A prófétaszakállas köhög vagy röhög. Sokkal nagyobb a baj, barátom! Széjjelszakadt a csaj –nyolc öltéssel varrták össze. Hívott a strigója: Háromötven a zsé.

 

Preisz nem néz a prófétaszakállasra.

 

Megadjam a mobilját?

 

Preisz nem néz a prófétaszakállasra. Mielőtt új lapot nyit, a prófétaszakállast nullára leírja. Vége az első órák eufóriájának. A pia már nagy mennyiségben is csak szintentartásra elég. A kép éles, reál, ami lapos, únásig ismert. A prófétaszakállas vagy szorult helyzetében ingyen, vagy egy tizesért az únt Preisz-történetet eladta. Tízezret kinek nem ér meg egy magányos piás agyament értelmiségi, akit két verszak József Attilával le lehet venni kilóra. Máma? -amikor a József Attila olyan régen ment, mint a Lőricze Lajos, akinek a nevével fiatal intézetis fiúk szédítettek idősebb újságíró bácsikat. Máma már a Grétsy László megy meg a Karafiáth Orsolya.

 

Megzerren Preisz mobilja. A prófétaszakállas vállat ránt. –Biztosan ő az, vedd fel, próbálj beszélni vele, én mindent megtettem. Fölhajtja az italját –Amit tudtam.

 

Nem arról van szó, hogy az a nő mennyit ér, hanem arról, hogy a munkából kiesett, tartósan, pótolnom kell, és aki nekem megfelel, az háromötvenbe van. Az, akiből én annyit kihozok. Aki másnak kártokoz köteles azt megtéríteni –te vagy a tanult, ez a rómaijog, nem? Engem nem az érdekel, hogy ingyen, barátságból vagy fizettetek neki –az a mi dolgunk, hogy számolunk el, ő fixet ad és ami marad, az övé. Leadja a napra a zsét, nekem meg az a dolgom, hogy őt képviseljem. Kiesik tartósan a munkából kiskorú gyermekei vannak, beteg anyja. Olyan bonyolult ez? Mondjuk egy szabadnapot kér és mégis elmegy fuvarba, megteheti, mert önálló ember. Fölhív, hogy most akarnak neki két pezsgősüveget földugni a valagába, mondom, szabadnap, egyéni szocprobléma. De mégis, hát nem egy állat vagyok, ha kiesik a munkából, én képviselem az érdekeit, bazmeg, mi vagyok én, szakszervezet? …hogy a zsét lenyúlom, képviselet meg nyista? Szívember vagyok én, értek én mindent, kapsz két hetet, hogy a zsét leperkáld…

 

Preisz elmosolyodik, a csikket kipöcköli. –Nem vagyok én frigyesmester: a csajt láttam a műcsövessel kijönni lábon a presszóból, amikor különben a Baross utcában kellett volna feküdnie nyolc öltéssel a valagában…

 

Nem is ütés, inkább fricska, ami a száját éri: föl is reped. Megretten. Néha összeverték, régebben, amikor még jobban bírta az italt, többnapos ivászatok után ismeretlenek, ismeretlen utcákon.

 

Ezt nem szeretem, ezt, hogy az embert lenézitek amiatt a pár iskola miatt. Kaptok egy pofont, már összeszarjátok magatokat. Egy melósnak nem kell ennyit beszélni, tudja magától is, hogy egy állítás-egy tagadás –a papír számít. Itt az ügyvédem kártyája, tessék, beszéld meg vele, az irodájában megtekintheted az orvosi papírokat. Türelmes vagyok, nem mondhatod. Minden nappal kár ér engemet, ehhez képest. Én a te barátod vagyok –ezt meg fogod tanulni.

 

A televíziókészülék, a mikrohullámú sütő, a Pentium II-es gép, a kártyás mobil –mindezeket a vállalkozó nagyvonalúan beszámította. Mutatóujjával nagy vonalat rajzolt a folyosón a levegőbe, amit a csicskák vezénylésnek értvén,  fölkapták a cuccot és levitték a csicskaautóba. Minden cuccot a vállalkozó százezer érték’re becsüli. Elnyomatja egy százasért –és Preisznek még vissza is juttat pár tizest, mert nem elenség ő, hanem barát, nem célja őnéki Preisz kinyírása, hanem legyen erős, jóltáplált: és kaparja össze a maradék zsét záros időre.

 

A következő héten Preisz egymilló forint értékű autóalkatrészt hoz ki a raktárból. A vállalkozó megszámítja háromszáz rugóba. Csakhogy időközben kamatok keletkeztek –nem sok, egy százas, azt leperkálni és ne is lássák egymást. Ha akarja Preisz, összeismerteti a haverjaival, akiktől kölcsönöznie kellett.

 

Mi van itt? -ZZ Top koncert? –bakkan  a lakásába Preisz. A bútor középen összetolva, a falak vizes pemzlivel összemaszatolva, és három prófétaszakállas, újságcsákós részeg csöves üldögél a radiátornál.

 

Preisz az elmúlt húsz évben gyakran elsétált a belső-ferencvárosi utcában. Tömbrehabilitált környék. A „kétes elemeket, patlányokat” kiszorították innen. Mintha nem lehetne elég kértes elem ehgy menedzseröltönyös rábeszélőgép. Mintha a patkányok nem találnának elég zugot a szemre fölújított ház gipszkarton álfalazatai mögött!

Fekete üvegtáblán aranybetűkkel írva a padtársa neve. Egy másik padtárs, nem a hírhedett politikus. Most föl is megy. A padtárs sajnálkozik. A cég nem az övé, ő csak társ, keze -lába megkötve, ilyen típusú ügyeket nem vállalnak. Gazdasági jog a területük.  Preisz ügyének vége –vége volt akkor, amikor a prófétaszakállas a tekintetét ráemelte. Az ügy mondhatni banális, ismert. A szokásos végek közül talán a legmegfelelőbb az lenne, ha a vállalkozótól sikerülne kiharcolnia egy nógrádi vagy borsodi putri tulajdonjogát. Kölcsön? –hogyne, egy tizes erejéig: ráér megadni.

 

Preisz jólismeri az irodaházat. Háztakarítóként járt ide. Sofőrügynökségek, káeftétársbérletek, egy-iroda-erték tanyája. A hetedik emeleti folyosó végén az üvegfal zárófülei még nem törtek le. Preisz egy szögszedővel elfordítja, le is töri egyben a füleket, majd a festékragasztotta szárnyat feszíti ki. Az üveg elpattan. Nyílik egy irodaajtó, Preisz mosolyogva int. Az autópályán kétirányban hömpölyögnek az autók föl és le.

 

Az autópályán, odafönt, két irányban hömpölyög az áradat, föl, és le –csak a dübörgés hallik.

         Preisz adatait fölírják az őrök. Hónapok óta nem volt esemény. Az egyik őr mond valamit –Preisz az arcába néz, látja, nem viccel.

         Ugrott volna –s nem kellene fizetnie.

 

         Érzed ezt, barátom? –a hegyi levegő! –A vállalkozó letekeri a batár ablakát.

         Tar lankák alján kanyarog az út. Keskeny és gödrös. Szétszórtan házak a domboldalon. Emitt sorban a hullámpalával fedett vadiúj romok.

         Te éltél vidéken, barátom! –harsogja a vállalkozó. –Vidéken? –egy tanult ember királycsávó. Akármilyen munkád lehet itt. Dől a zsé! Akár pógármester is lehetsz! Azám! Íróasztal, titkárnő!

         A vállalkozó hangja idegenül cseng: ő maga sem hiszi el, amit beszél. Még azt sem, amit lát.

 

A házkon itt ott meszelés. Általában a kék lehetetlen, napszítta árnyalatai. Szoba, konyha, szoba, konyha. Minden ház kék vagy zöld –csak ami elé beállnak, az téglaszín. Viszonylag friss meszelés –csak a mállás szigetei rücskösek. Kerítés nincs, mindenütt szemét. Nejlonszatyrok. Agyagszín kutyaszarkövületek. Az ajtó előtt sáros plasztikrács. Fürdőszobába való. A válalkozó nem lép be –az ajtó nyitva.

         Tessék! –konyha… és szoba! Eltévedni nem lehet.

         A csicskák sem nevetnek. Az egyik nyújtja Preisz motyóját.

 

A levegő fojtogatóan büdös. Nem az emberszar miatt, ami itt ott, a sarkokban feketéllik.

         Preisz első gondolata: lapát! A második: egy villanás, a keresztapjánál töltött pár hét vidéken. Kisgyerekként a tyúkudvaron kellett leguggolnia –s Néró kutya várta éhesen az eredményt. Egyre befalta.

         Harmadik gondolata a Rubin Szilárd-kisregény egy szép leírása.

         Negyedikre a hirtelen fölismerés.

 

A ház végénél a semmi, szeméttel. A semmi, húzódik föl a következő házig, aminek telkén jóval több a szemét –és egy meglepően jó állapotú, csillogó, viszonylag fiatal autó áll. Melléképület ott sincs. Budi sem. Balra néz: semmi. Jobbra föl, semmi, semmi.

 

Vasbolt ebben a faluban nincsen. Busz már csak visszafelé jön a faluból, ahol vannak üzletek. Reggelig kell várnia, hogy ásót, lapátot vegyen. Fölcapflat a dombra –ezt mások is így gondolják. Mint földrögek, a szarkupacok és rakások. Tovább nem halogathatja: le kell guggolnia.

 

Soha nem gondolta volna, hogy mindennapi nyomora az emberi szükség elvégzésének is van.  Mennyit élt, és egy sort József Attilától csak most értet meg.

 

És még vizet nem ivott –a közkút messze van. 6-8-10 éves kislányok cipelik a műanyag vizeskannákat. Már egy noteszlap tele: Ásó, lapát, szög –balta, az kalapács is–… és véső. HA a faluban jár, megnézi a boltok környékén a fák törzsét. Pár százasért kínál mindenki ócska bútorokat, falun. „Falun kuporiak az emberek, nem akarják ingyen adni azt, ami a városban lomnak számít.”

 

Kocsma –a kocsma az utolsó, ami marad egy ilyen faluban. Vehetne gyufát. És kérhetne papírt.

 

Homály, zsírfüst, csikkbűz. Kávé illata –még rotyog a főző. Nem fázik –a bűz iszonyú. Az oldalán fekszik, már egészen zsibbadt. Háta nyirkos, hideg. Félmeztelen kövér asszony férfimód lobbant lángot, gyújt cigarettára. Harákol, köp, hatalmas turhát maga elé. Rálép, mezítlább, elmaszatolja. Valamit mond, nem érteni.

         A pénz! –a melléhez kap… semmi.

         Emeberkupac, amiből kél –inkább fiatalok. Az egyik, arca sáros, véres vagy rúzsos is, lány is lehet.

 

Az asszony köhögési rohamtól fuladozik. Kezével int, várjon. Fölvesz a földról egy borsószín szutykos holmit  –otthonkaféle, gombok hijján elöl spárgával összeöltve.

         Mea, Dilidáré  Pógármester, megéledtél, hee? –kíván jóreggelt.

         Rohantában hallja az asszony acsítását:

         Hé, bolon’csáó! A drága lapátodat meg ittenhagyod?

 

Nem is rossz lapát. A legkisebb méret: a szegénymunkásoké, a jöv’pótlósoké. Tulajdonképpen: ásni is jó.

        

Először a frisset viszi ki. Aztán a száradottakat.

         Árnyék a falon: A sárosarcú az. Lány –a piros, az rúzs volt. Arca tiszta, üde, érett barackszínre súrolva. A tenyerével súrolta: az is tisztán rózsállik. Különben piszkos. Egy kanna vizet hozott, az van a lábánál. A nyakán söndörödik a retek. 

        

A lány nevet:  egy foga törött.

         Mi van, csávókám? Teddakezed homlokomra? Mintha kezed kezem vóna? He?

 

A lány intérzkedik: Héhé és Bürü cipelik a kályhát. Preisz emlékszik: Salgótarján: Ilyeneket fűtöttek szét a laktanyában. Héhé bolond –Bürü sem egész. Preisz rémülten figyel: talán a lány is?

         A kályha repedt, rozsdaette lyukas –a lány kitapasztja hamuval kevert sárral.

         Míg a tapasztás szikkad a huzatban, fáért jár oda.

         Egy hát fát hoz.

 

A nap lebukik a domb mögött –és Preisz semmire sem emlékszik még. Egy doboz gyufa? Sógorok?

         A lány közben a lapát árát visszaszerezte. Magyarázza is hogyan, de valami idegen nyelven. Vagy magyarul? –de hadarva. Időnként belga. A pénz a lényeg: ezer forint. Cigarettát is szerzett a lány –vagyis dohányt és papírt. A lány sodorja a cigarettát.

 

Mezítlábra-tornacipőben, melegítőalsóban, hypótól színtelen s szivárványszín nyáriruhában, zöld kardigánban van. Az arca mocskos, mint reggel –rúzsfoltok nélkül.

         A fülő konyha olyan büdös, hogy a lány sem állja. Csavarja a cigarettákat sorban. Szívják. Csavarja, szívják. Állnak a nyitott ajtó mellett. Fogy a cigaretta, míg szívják, a lány csavarja az újabbakat, s ha elfogy, mi lesz, semmi, majd lesz valahogy, majd szereznek.

A lány a sötétségbe mutogtava magyaráz: mintha ott állna, aki hallgatja.

 

Preisz meg akar halni.


 

Végül a lány megágyaz. A semmire: egy nagyöl rongyot hoz át. Ezeket a sarokba szórja. Rendezkedik:

         Te a sarokba, te kövérebb vagy, a falhoz!

         A lány arca hirtelen fölragyog: haját az arcából ujjaival kétoldalt fésüli.

         Most pedig gyere: te ember!

         Preisz mosolyog –s engedelmeskedik.

 

 

 

 

 

 

Szerző: Frick László Emlékzenekar  2010.06.03. 08:52 6 komment

Címkék: csarlipéker budapesten

A bejegyzés trackback címe:

https://frickzenekar.blog.hu/api/trackback/id/tr222052680

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Barát József guru 2010.06.03. 19:36:04

Ez tetszik.
Tartalmas írás.

PesszimPista 2010.06.04. 23:36:27

Beszaranyozta a napomat! (mer ám nem most kommentelés idejében olvastam volt)
Dögletes tánc a penge élén, . . . . majd szülinapi (az isteni Nyíl) fostosörvénybe lefelé, majd kibukkanván valahová. Hová is??? A helyére??? Kinek hol is van az???
Brrrrrrr . . . dejószar-deszarjó!

Frick László Emlékzenekar 2010.06.05. 07:35:55

@PesszimPista: Várjál, persze a vége a vágóastal alatt maradt.
Másnap gyünnek a sógorok egy kis pályinkával, hogyaszonygya, Preisz mesélje csak el nekik, hogy volt az az ingatlanügylet és milyen papíroknak írt alá? Mert ügyvédjük, csicska, nekik is van, és egyébként is (ezt látáni kell, a bűrjaki alatt a puszta izomatletták vannak ám s akkor az egyik lehúzza az 58 [ejtsd ötvennyócas] bicepszére [a helyi Bridzsé Bárdónak 1977-ben 60 centis dereka vót!] És akkor néháény ódikocsival felmennek Pess-re megkeresni az ingatlanos csávót. A kaszákat-kapákat csak úgy belökik a csomagtartóba, pedig február elejin eléggé kevés még a kaszáni-kapálnivaló.
De nem dokumentumfilm ez, kérem...

killercsiga 2010.06.10. 00:16:32

Hogyapicsába lehet ennyit írni, és hogyafaszba olvasom el ezt is?

Mi vagy te ember?

Frick László Emlékzenekar 2010.06.10. 06:24:19

@killercsiga: állat vagyok
és te oooly messze va-aagy!
süti beállítások módosítása