in memoriam Ficsku Pál

A diákok miatt van minden. Ezeknek az embereknek nincsen joguk szívükbe zárni meg örök emlékül magukkal vinni azt, ami éppen történik velük. Különösen rémületes abba belegondolni, hogy talán már a szüleik is ide járhattak, ebben a városban ismerték meg egymást. Az ifjúság és a szerelem eufóriája, a távolság és az idő lemoshatatlan, ragyogó nyálkával von be mindent. Az évfolyamok, a valóságos tenger, a karok és tagozatok, szakok, azután még az estiek és a levelezők, a posztgraduálisok. –És soha ne lássam őket viszont hordóderékkal, söröspalack lábakon vagy sörhassal, a rothadó máj szájvíz illatával kendőzött leheletével!

*

Egy időben pedig– mondtam teljesen fölöslegesen az észsebésznek– bizonyos délutánokon megjelentek a bogárhátú autók, a szürke árnyalataiban, esetleg pasztellben vagy téglában, itt-ott feketék is, sok magánrendszámmal: a színházban bemutató volt.

„Értem", mondta az észsebész, „és ön mennyire becsüli a számukat, mármint a diákokét?"

Végül tízezerben állapodtunk meg, a határvonalat az át- és továbbképzősök fölött húzva meg.

„Egyébként pedig javaslom, hogy ilyenkor üljön be valahová, kérjen valamit, és nagyon lassan szívjon el egy cigarettát."

*

Mondanom sem kell, a pincérlány kirúgott diák volt, ezt azonnal láttam rajta, vagyis inkább benne. Meglehetősen izmos, de máris hájas, biztosan sportolt valamit. A fülemben még a hangja, ahogy a pultosnak továbbította rendelésem: „Kávé, konyak, kisszóda!" Térdet rogyasztva tette elém a poharakat. A kávé nem hamis volt és meglepően finom.

Az utcán egyedül, párokban: diákok.

Tarisznyások fekete öltönyben. Tarisznyások fehér blúzban, sötét szoknyában.

Két tarisznyás, feketeöltönyös egy padon, vigyorognak, nyilván rosszullétet tettetve lógtak meg.

Mindezek csupán a presszóablak négyszögéből.

Ittam egy kortyot. A két tarisznyás eltűnt, és akkor láttam meg a fehér padon a svasztikát. Képtelenség volt onnan és az üvegen át kivenni a gyufásdoboznyi firkálmányt, de tudtam, hogy az.

Ellenőriztem a tükörből a hajam, kellően tapadt, a nyakkendőm, kellően laza volt.

Akkor még arra gondoltam, kevesen vannak. Egészen kis svasztikákat rajzolnak, tehát komoly az ügy. Nem, nem az a kölyökös bosszantási vágy, felnőttpukkasztás, ostobaság, tudatlanság, nem. Óvatosak, lapulnak, de tudatni akarják, itt vannak. Ez ezzel jár, gondoltam, és fölhajtottam a kávém: ahol sok az idegen Európában, ott mindenütt látni.

Fölálltam, fizettem.

Meg fogja inni a konyakot, gondoltam, ezért az ajtón kilépve vártam egy pillanatot, majd vissza, benyitottam: akkor tette le a pincérlány az immár üres konyakospoharat.

Kényelmes ing, mellény és nadrág, a válltáskámban minden, ami szükséges lehet. Jól érzetem magam.

Két lány, az egyik foszforzöld kötött blúzban. Trapéznadrág, vastag talpú cipő, és még a sminkek is, visszanéztem rájuk: még a csípőjük mozgása is a szüleik mézesmázos emlékeiből való. Eszembe villant: énekkari nap!

Elővettem a naptáram, de csak azért, hogy a lányok kellően eltávolodhassanak, csakhogy andalogtak. Ezért folytattam az utam, tovább, az utca végén azonban jobbra, a műtornyon át, vissza. A palota oldalában a művárfalból újabb kupacnyi kő bukott ki. Majd cementtel visszatapasztják. A kapun túl a két lányba botlottam. Hamarabb észrevehettek, mint én őket, mert túlzottan is feszesen álltak. Hihették, akarok tőlük valamit, ezért egészen nyugodtan az órámra néztem és leültem a padra a téren, néztem a presszó ablakát, a pincérlány ott állt, szoknyáján lesimogatva a ráncokat –ezzel zárult a kör. A pad támláján ott a svasztika, mellette kettős akasztófa, egyik ágán dávidcsillag, a másikon ez a jel:

Egyszerű, gondoltam, legközelebb hozok alkoholt s letörlöm.

A presszóval szemben, az árnyékos oldalon egy valamilyen autó oldalának dőlve narancsszín pólós fiú olvasott. Arcéle mediterrán, ami a gyengém, kissé görbén tartotta magát, pólója izmos hátára tapadt.

Az egyik lány fölkiáltott.

A fiú feléjük fordult s intett.

Bosszantott: azonnal tudni akartam, mi a neve annak az autónak.

Illene már megkülönböztetnem az autókat. Elgázol egy autó, ha életben maradok s kérdik, milyen, nem mondhatom, hogy egy valamilyen autó volt.

A két lány pipiskedve, látszatra könnyedén vonult előttem, a foszforzöld blúzos puszival köszönt a fiúnak, vagyis testét bedobva nyert, hiszen az már bizonyos volt, hogy a következő randevúra egyedül érkezik. A másik lány merev tartással állt, az autó mögött jártam, néztem, látok-e rajta emblémát, jelet vagy nevet, de semmit nem láttam, csak apró lyukakat a még festékszagú karosszérián. Biztos voltam abban, hogy a téma én vagyok, ez már sok volt a lányoknak.

„Csókolom" – köszönt rám a fiú, a hangjáról ismertem föl, a hangjáról, amihez egy név tartozott, megtorpantam, kimondtam ezt a nevet, s kezet nyújtottam: „ Fölvették ?" Nulladik évfolyamos volt a főiskolán, ahol óraadóként dolgoztam. „Túl vagyok a szóróéven. Köszönöm." Kellemes hangja mint valami ragadmányos kis slágerdallam, belém tapadt. Intettem, és nagy karlóbálással elindultam, mintha céltalan, még hallottam, ahogy a lányok hitetlenkednek s a fiú győzködi őket, nő vagyok. Néhány lépés után vissza kellett kanyarodnom, mert nem akartam késni az énekkarról, lángoltak füleim, és hallottam a foszforzöld blúzos hangját: „...akkor buzi!"

Aznap este halasztottam a naplóírást. Kilencig olvastam. Az énekkar ötkor kezdődött, tehát négy óra telt el: másra sem tudtam gondolni. Mint amikor a szerelmes a közös emlékektől nyálkás utcákon, tereken minden pillanatban és mindenünnen a kedvesét látja fölbukkanni, holott tisztában van vele, máshol van, a két évvel korábbi naplómat lapozgattam, de persze többet nem találtam. A családnevével fél hasáb a telefonkönyvben, végül úgy döntöttem, az apja keresztnevét viseli, és egy utcai házra gondoltam. Lefeküdtem, magamra húztam a takarót s imádkoztam,  múljon el ez rólam.

A Lyra Mundi méregzöld kötésű darabját olvasta.

Hátának finom íve, hangszer.

Arcéle, hajának lányos csigái.

*

Másnap, az énekkar órájában a padon ültem. Határozott szándékom szerint – és persze ez nem a valódi indítékom volt – elővettem táskám belső rekeszéből a vattát és a fóliatörlésre használatos alkoholt. Egyetlen törléssel eltűnt a svasztika, az ákombákomok egyetlen kék folttá lettek a vattán.

A foszforzöld blúzos érkezéséig a túristákat számlálgattam, akik azzal a reménnyel siettek le a kőtár lépcsején, hogy ott nyilvános WC működik.

Nem a foszforzöld blúzos érkezett, hanem a másik, akit csak akkor ismertem föl, amikor a valamilyen autó, a fiúé, fékezett a presszó előtt, s a lány átszaladt.

*

A magyarázó szerint a nácikat a hajukról lehet fölismerni. Nullásgéppel körbenyírt koponya. A hajukról, de a ruhájukkal együtt, ami fekete.

Bakancsot hordanak. Az anarchisták is feketében járnak, de hosszabb a hajuk és nem bakancsosak. A house (ez valami, amit most zenének mondanak) destroy irányzata is kedveli a bakancsot, de ők nem nácik.

Énekkar után rávettem a magyarázót, kísérjen el, mert a leírása alapján úgy érzem, az utcánkban két náci fiú lakik. A fiúk álló nap motorkerékpárokat szerelnek, de akkor nem voltak odahaza. Kétszer is elsétáltunk a házuk előtt, közben mutattam egy ugyanolyan valamilyen autót, mint az angyalhajúé. „Az egy náci autó" Amikor rákérdeztem, egy autó hogyan lehet náci, elmagyarázta, hogy a német autók nácik, az emblémáik szimbolikája is az, a Fordról pedig annyit, Henry Ford is nácibarát volt. Végül lerajzoltam a fiúkat. A magyarázó elnevette magát. „Hát ezek gangsta rapper-ek, ez nem tudom, hogy jön össze a motorkerékpározással, de mindenesetre nem nácik. A nácik nem hordanak ácsnadrágot."

Ha lehunytam a szemem, narancsszín pólót láttam.

*

Ahogy beköszönt, úgy búcsúzik. Mint akkoriban, ma újra gyakran riadok arra álmomból. Akkor éjjel egyszerűen csak fölébredtem: az ujjamról szaglászva nem csak érezni véltem, hanem: az volt.

Átmentem a nővérem szobájába. Mint egy hulla, tátott szájjal, sárgán feküdt. A félálom pillanatnyi rémülete után felült: „Nincsen!"

Akkoriban a kettőnk szobája volt ez, a fény a redőny résein ugyan- így vágott be a lámpák, a bútorok, a szőnyeg is: semmi sem változott, csak ők nem élnek már. Istenem, meg kellene fojtanom, gondoltam.

Rávágtam az ajtót.

„Mert neked muszáj szerelmesnek lenni!" - rikácsolta.

*

Az észsebész azonnal átlátott az ürügyön.

„Hallott már Adorno F-skálájáról?"

„Adorno. Theodor?"

„Igen. Az F-skála a személyiség fasisztoid jegyeinek mérésére szolgál.”

„Van önnek ilyen?"

Ránézett a könyvszekrényére, ahol a dossziékat tartja.

„Nem. Nincsen."

Hazudott.

*

A nácik"- magyarázta a magyarázó s leszopta ujjáról a rózsaszín habot-," a nácik a bíróság előtt az anyjukat is eltagadják, ha náci. A minap olvastam bőrfejűekről, valahol Németországban agyba-főbe vertek egy éjjel néhány vietnámit, tizenhárman vertek hét vietnámit. Bézbólütőkkel. A bíróságon mindent eltagadtak, azt állították, sportemberek, edzésen voltak, sőt, az egyikük azt vallotta, a fáradtságtól elaludt, ezért nem emlékszik semmire. Te láttál már eleven nácit?"

„Nem."

Hazudtam.

*

Elég nagy a ház, hogy ne kelljen semmit sem kidobnunk. Megtaláltam néhány holmim, amit még a bécsi ösztöndíj alatt vásároltam. A tükör előtt, a sötétkék trapéznadrágban és a citromszín blúzban, az emelt talpú cipőben újra nőnek látszottam. Fogytam azóta, vagyis inkább a hájpárnák átcsoportosultak. Azonnal beláttam, hogy a majdnem, az nem ugyanaz. A divatmágusok is gondoltak arra, a bakfisok ne öltözhessenek csak úgy át az anyuci lánykori holmijaiba. Az elhanyagolható különbségek, melyek észrevétlenül teszik elviselhetetlenné a régi darabokat. A nővérem rámtört:

„Megőrültél?"

A rikácsoló !

*

Látott már eleven nácit?"

Elővettem a fényképet. Hiába fürkésztem, semmi jelét nem láttam az

észsebész arcán a a meglepettségnek.

„Igen?"

„Ő itt, a leretusált parolis Georg fedr, ő pedig itt az otatim. Nácik."

„Az otati, értem, de a fedr, az minek felel meg?"

„Onkel."

„...rtem."

Lerajzoltam neki a jelet:

„Ez nem az anarchisták jele."

„A nácik gyűlölik az anarchistákat."

„Ez egy fordított anarchista jel."

Már vártam, hogy leemel egy könyvet a polcról, ami a fordított jelek alkalmazásának pszichoszociofilozófiai kérdéseit vizsgálja.

„Látta a feliratot? Gegen nazis! –Azért biztató, nem?"

Semmi biztatót nem láttam benne

*

A bankautomatánál természetesen sor állt.

A túloldalon egy nácinak látszó alakra figyeltem föl. Cigarettázott és a sort fürkészte. Utánam már senki nem állt a sorba. Végül egyedül maradtam. A nácinak látszó alak az útra lépett, amire hirtelen kikanyarodott egy valamilyen autó, vagyis olyan, mint az angyalhajúé, csak terepszínűre mázolva. Körbegépelt fejű idegen katona vezette . A nácinak látszó hidegvérrel nézett az autó után. A csikket pedánsan a gyűjtőbe helyezte. Átsietett, és udvariasan elfordult, míg a pénzem kivettem, majd így szólt:

„Soha nem gondoltam volna, hogy valaha még idegen katonákat kell gyűlölnöm ebben a városban."

*

A lányok az üzletben zavarodottan néztek rám, mint sokan az elmúlt tizenöt évben.

Tizenöt éve annak, hogy, talán éppen a lányok anyjától, vásároltam egy tucat inget, női, kockás inget.

A varrónőt külön megkértem arra, az új nadrágjaim csípőbevarrásaival bánjon finoman. (Átléptem a negyvenedik évem, nem akartam többé, hogy az ülepemet világszépnek mondják.) Fiúcipőket vettem.

Egy piros, egy fekete vászonnadrágot választottam. A két lány végül egészen belejött a szakmába, sőt, ki is könyököltek belőle.

„Ne tessék haragudni, de..."

„De?"

„Irtó jó feneke van ebben a nadrágban!"

Végül fölírtak valamit, ami szerintük a legjobb hajfesték.

*

Nyár, az énekkar is vakáción, azért kiültem a padra néhány enyhébb délutánon. Miért is találkoztak volna minduntalan ugyanott, amikor ezer más hely van a városban. Nyugodtan ültem, hiszen nem ismerhettek föl.

Uszodába jártam, ez az új nap először fölégette a bőröm, majd pergamenre cserzette. Négy, hat, tíz, huszonnégy medencehossz. Minden széphátú, minden hosszú hajú fiú ő volt.

A nővérem dinnyét cipelt haza, tehát késő nyáron, lázasan csörtetett a szobámba.

„Láttam!"

„Igen?"

„Két lánnyal volt!" (mutatta is!)

„Igen?" (még nem tudtam, kiről beszél)

„Ő volt az!"

„Az istenért, kicsoda?"

„Ő, ő, ő!"

Kedves nővérem, megmondjam, mire gondolok, ha az életedre? Vasalt blúzok illatát érzem, a nap, amikor először kellett menned, a nap, amikor utoljára mehettél a hivatalba, az elsőt a lány (te emlékszel a nevére?) vasalta, az utolsót te, magad, közben pedig volt néhány kosztüm, ennyi.

*

Fagylaltot eddegéltünk. Az a porkavarós szeptemberi szél söpört.

Az utcák tele diákokkal, a diákok szüleivel. Papírillat, cédrusillat. Világos volt, az énekkar órája előtt (néhány hét múlva még egy óra fény-nyereség). Az alak, a nácinak látszó, a  bankautomatától, most éppen az orrunk előtt szállt ki az autóból, kedvesen üdvözölte a magyarázót.

„Ő az !"- harsogtam.

„Ne üvölts!"

„Ismered? Szerintem náci!"

A magyarázó nevetett.

„Ó, elfelejtettem mondani, hogy a nihilisták, meg a mindent befogadók is tökfeketében járnak."

„Mondd azt, hogy ez az alak nihilista!"

„Ez egy hülye!"

„Igen?"

„Jártam vele két napig."

Az ember, vagyis egy nő, ne barátkozzon valakivel, ha az a lánya lehetne.

*

Bécs. Akkor és most, közötte valami nyálka tapad: végül én is a szívembe zártam, meg örök emlékül. Mennyivel gazdagabbnak látszott, most alig észlelni a különbséget, talán az, hogy már a Ring taxidrosztjában is idegen sofőrök: arabok, szlávok, egy kínai is. Persze október volt és nem nyár, de a kávé ugyanabban a bécsi kávéházban ugyanaz a bécsi kávé volt.

A panzió lezüllött, vagy nem tudom, mindenesetre tele félelmetes idegenekkel, ezért másikat választottam. Istenem, akkor két óvszert vittem ki magammal – talán még most is ott enyésznek, ahol a visszaútban kidobtam a vonatablakon.

A legnehezebb volt: öklömet harapva bőgtem, hogy visszamehessek oda, hiszen a felejtésem mértéke sem igazolhatja vissza azt, hogy nem tegnap volt, csak a hús, a rongyos bőr, meg a szőrtelen nyomorúság – most az útlevelemet akartam kidobni Hegyeshalom után.

*

„Mit akarsz, akárhány menő, ötvenes csaj van Pesten, mindnek a pasija harmincon aluli: ez megy most.”

Senki nem képes olyan trágár, perverz hangsúllyal kiejteni ezt a szót, pasi, mint a magyarázó. Egészen komolyan arra beszélt rá, hogy szedjek föl valami fiatal pasit. Kerítőnek ajánlkozott, s hogy komolyan gondolja, azzal jelezte, hogy a következő énekkari óra előtt egy papírcetlit adott át az angyalhajú telefonszámával és címével.

*

A naptáram szerint huszonkétszer láttam a fiút. Karácsony, újév, a január a vánszorgó napjaival, a februári tavasz, a márciusi tél.

Énekkari nap. Azon a padon ült, nekünk háttal, a támlára könyökölt.

A magyarázó biztatott, menjek oda, van ürügy, hiszen újra óraadó vagyok a főiskolán, ahol a fiú tanul. A tér sarkáról fordultam vissza, akartam, hogy ott legyen még, és imádkoztam, ne, ne legyen. A téli hideg estén, a tiszta fényben fehéren, üresen a pad, a támláján a firka. Odasiettem. A svasztika, a kettős akasztófa a dávidcsillaggal és a  jel.

Fölhívtam telefonon, este, énekkar után.

„Tessék..."

„...találkoznunk kell." (határozottan beszéltem) „Ne ijedjen meg, nem magánügy, de nem is a vizsgával kapcsolatos."

„...de én már...megfürödtem és lázas is vagyok!"

„A ***presszóban várom!"

Egy óra múlva, az autóját bőgetve állt be a presszó elé.

„Semmi, akár le se üljön!"

Nézett, mit akarok.

„Itt ez a papír, rajzolja le nekem az anarchisták jelét!"

Lerajzolta: