megint egy regényrészlet - arra kérném a belsőcímlap-gomboltsága ellenére napi 10 látogatóval szerénykedő "blog"-om olvasóit, hogy tesztelvén fűzzenek -pl ANYÁM!- vagy valami hasonszőr avagy fika megjegyzést is a kommentsorba. A "blog" nem moderált, maximum a saját kommentjeimet törlöm. Köszönöm.

első fejezet

ugye ne mondjam, hogy e regénytöredék első fejezete persze nem ez...

-emlékeznek olvasóim? A diákkor abban a pillanatban ér véget, amikor az emberben fölböffen az eránta érzett nosztalgia. Ez már a kitudjahanyadik fejezet. Nem lesz többé elsőfejezet. Véget ért a korszak, mely csupa első és első fejezetből állt. Nincsen már több első, csak huszonkettedik, hetvenhetedik és így tovább. Ebben a fejezeteben például: életem tizenkilencedik munkahelyén kezdem az első napot.

Eszembe sem jutott ezen a reggelen a fogadás. Belenéztem a tükörbe: Hát, nem vennék magamtól autót! Az ember higgyen abban, hogy az emberek vennének tőle autót. A szakmának összesen talán két alapszabálya van. Vagyd vágd át az embereket vagy hitesd el velük, hogy ők vághatnak át. Becsületes szerencsétlenflótásképem van.  

Autókat fogok eladni megint.

Róbertet ismerem: Nem vennék tőle autót. Örömmel fogadott, még otthelyt kirúgta az elődömet. egy zselézetthajú vizsgázott biztonságiőrt.

Csőgarnitúra és bőrkanapé.

Még egyet–kérdeztem Róbertet.

Parancsolj, kérlek!

Ö, valami a szalontündér és teközötted, ö, bocsáss meg: semmi közöm hozzá, de ha csak szövődne is még, hát inkább eltekintenék a továbbiaktól: dolgoztam már pár helyen, ahol az értékesítésvezető a főnök sziszamiszája volt.

Príma, háromszázezerforintos fogsora van Róbertnek: –Gondold? –Dehogy! –Á dehogyanis haragszom a kérdésedért: már megbocsáss: hooogy’ lenne!

Zsebredugott kézzel mentem be a műhelybe bemutatkozni: ezt megszívtam megint: olyan helyen dolgozni, ahol a főnök a szalontündért kúrogatja. Mindemellett nem csupán egyetértek, de ha kérdeznének, magam javasolnám bármely autószalonban: feltétlenül tartsanak miniszoknyás vagy jóldekoltált picsát, mert vásárlási döntéseket férfiak is hoznak, akik gondolkodásra szolgáló szervüket gyakran a lábuk között hordják. Más férfiak viszont odavélnek, nagyjából mindenütt körülbelül ugyanazok a feltételek s autók, mit visz a rév, spórolja azt a vámon –s miért ne választaná, ha lehet, extrabónuszként a kellemes kis szopatást.

Egyébként a kriptomatriarchátusban lehetetlen egy vállalkozás nő nélkül. Bármely vállakozásban is, a háttérben feltétlenül ott egy nő. A feministák által szokásosan támadott fallokrácia nyilvánvalóságában férfivel ülsz le tárgyalni s a nő a kávét beadja az asztalra -ám fenyegetően nézi a férfit. Irodacicus, akit a főnök kúrogat. Volt irodacicus, ma már a főnökasszony, aki irodacicus korszakának tanúit, különösen pedig a nőket, elüldözte rég. Azonban, ha az ember utánafurmánykodik, kiderül, hogy a főnökaszony nem érezheti kezében biztonsággal a kormányrudat -titkban vagy nem, hanem nyíltan, más is pályázik arra. Az utód feltétlenül kegyetlenebb, mint elődje volt. A vállalkozás fölkapaszkodásának napjaiban hű és szorgos, a kellő pillanatokban hárpia avagy fúria feleségek egyszercsak afféle magányos hárembe szorulnak. Kép-et mutatni a kisvárosnak. Egyszerűbb a házasság látszatát föntartani, mint a házasság fölbontásával járó vagyonpöröket megkockáctatni. Nincsen szörnyűbb annak a banális történetnek a megvalósulásánál, amit egy lektűrkiadó szerkesztője is  undorral vegyes unalommal húzna ki a kéziratból. Az első asszony a vállalkozástól elrekesztetik, dolgoznia már nem kell, házimunkát végeznie nem kell, és más dolga sincsen, mint reggeltől estig gyűlölködvve a lakásban részeg monológokat előadni. Akinek nincse gyomra annyit inni, egyszerűen leszedálja magát iszonytató mennyiségű tablettával. A nők nem eléggé irgalmatlanok a történet iránti hűségben: A Terézanyu véget ér, mielőtt a havi 2,2 millka fix-nettós 52 éves kopasz, kövér és zöld csiganyálat levedző banklegény királyfi-a-hófehérparipán megérkezne, akiért, hoppá, a trendi szinglilét valami érthetetlenül mélynek ható érzelmi bonyodalomban föladatik… A Meseutó szereplői révbeérnek, a kis beírónőből elnökasszonyné lesz… de új kis beírónéra van szükség, gondosan a legcsúnyábbat választja ki a nyertes nő. De tudjuk azt, hogy Audry Hepburn fülei nagyok, szája málé s orra nagy volt. Mennyire banális!- amikor már előre sejtjük, hogy 247. rész után a színésznő végere megszabadul a fogszabályozótól, a kellemetlenül be-bevillanó abklaküveges szemüvegtől, az izzasztó háj-imitációs párnatömetektől. Mellékesen, aki rútkiskacsákat megismertem, mind soványak, feketék, nagyfülú-orrú-s szájú, rosszulöltözött s elhanyagolt hajú nők voltak.

Nyúlánk, fiús alakjára, almaszerű szoborkebleire, pompás fenekére, selymes fanszőrzetéből nyugalmi állapotban is szemérmetlenül kikandikáló kisajak-függőlyeire csakis a vállalati éves öszekovácsoló buli fénypontján, a hajnal-háromórai meztelen és részeg fürdőzés keretei között lehetne rádöbbeni –ha ilyenkor az ilyen rút kiskacsák nem a szobájuk magányában, nem sírva rágcsálnák párnájuk csücskét boldogtalanul. S a leggaládabb kékszakállak tudják is ezt, és nem odalenn, az elhasznált és kövér, smink nélkül négynapos hullának látszó luvnyák között kereskednek: a rút kiskacsa ajtaja mindig nyitva van…

A galériáról  rikácsolás hallatszott. A legrosszabb szocreál filmekbe vágtak be ilyesmit, utószinkronból.

Itt van a főnök felesége? –kérdeztem a fiúkat vállból. –Jó szokásom szerint adtam a hülyét, mintha mitse sejtenék. Mindenütt szeretik az új embert kioktatni.

A fiúk rámnéztek: „Megint egy nyakkendős buzi.” A sofőrvilágban a buszvezetőket hívják a sofőrök nyakkendős buzinak.

A műhelyfőnök jóccsá’ónak akart mutatkozni. Egy műhelyfőnök amúgyis hídszerepet tölt be, innen nézvést is nagyjából azt mutatja, amit onnannézvést, csak a háttér változik a nézőpont szerint. A fiúk a parasztnak, buzinak, köcsögnek (sat.: ahogy az ügyfelet nevezik) belerágógumiznak a pofájába –de a műhelyfőnök nyálasan udvarias.

A kurva az –fogadta a kézfogásom a műhelyfőnök. Az ordít véle. Biztosan nem kapott eleget az este, akkor szokott így csinálni. Nagyon széjjel kéne mán szopatni annak a nőnek a száját, megalázni végre –remélem, te megteszed.

Kurva, faszom, picsám, geci –nagyjából másodpercenként rikácsolta a szaloncicus a galérián. Ehhezképest az enteriőr az irodabelsőéítészet legújab trendjeit tükrözte.

Róbert dönnyögése alig -alig hallott.

Megtekintettem a műhelyt. Négycsápos emelő, két krovakészlet meg egy félig kifosztott szervízkocsi. Gyorsan végeztem.

A szalonban nyersgumibűz: nékem az új autók illata: összerándult a gyomrom.

A galériából a sziszamisza ereszkedett alá.

Igyekeztem olyan képet vágni, ami egy vígmatróztól [Billy Budd ] az elvárható minimumhoz tartozik, ha nagyon rá van indulva egy nőre. Hallottam már olyan értékesító kollégákról, akik nem voltak képesek tettetni azt, hogy be vannak indulva a szalontündértől, de találkozni nemigen találkozhattam vélük, mert az ilyenek a szokásosnál is hamarabb végzik.

A sziszamisza hangja mint egy szobai szökőkút, csacsogott -csobogott.

Róbert is lereszkedett.

Kezet fogtunk  –de én fölnéztem a galériára.

Szervusz Róbert!

Szervusz Tamáskám: ezentúl szólíts főnök-nek légyszives.

Mindenki főnök-nek szólítja –nyájaskodott a sziszamisza.

Elsápadtam.

Mi a baj –kérdezte Róbert.

Négyszemközt szeretnék veled beszélni –mondtam –Fének!

Négyszemközt vagyunk! –mosolygott Róbert. Timi előtt nyugodtan, bármit beszélhetsz.

Kettő!–léptem hátra. Egy: Eddig hat olyan munkahelyem volt, ahol a tulajt főnöknek kellett szólítani. Két helyen a vállalti jogász meg a könyvelő voltak a főnökök, a többi helyen meg a feleség vagy kk, a, khm, a kedves. Kettő: Azt mondtad, tegnap, hogy… tudod!

Tudom! Persze! –intett le Róbert és elkezdett jelentőségteljesen kacsintgatni: –Majd megbeszéljük akkor ezt a kiállítási témát.

A faszom! –mondta Timi: A picsám kivan már ezzel a kiállítással: szopjál le, Főnök! –Azzal Timi a főharcálláspontjába vonult vissza. Ami azt illeti, mondott fele tényleg kivolt a szoknyából.

Ö, kezd vége lenni! –suttogta Róbert.

Körülnéztem: fűtött, meleg helyen, közel a tűzhöz: Körülnézek legalább a piacon valami jobb állás után.

Állok a szalon üvegportáljában, a kellemes, tizenöt fokos melegben és nézem a kékes aranyszín fagyott pusztaságot. A főnököm és sziszamiszája hivatalos ügyben járnak oda a városban –nyilván kefélnek unalmukban a csaj lakásán.

A műhelyből a fingó és böfögőverseny nyitószámai zajlanak. Az országúton elzúg egy -egy autó. Óránként három -négy autó beáll a szembeni, elhagyott autószalon parkolójába. A havat már rég letaposták a kamionok. Általában hátra mennek hugyálni, de néha csak valahol az autó mellett állnak meg. A komolyabb ügyek elvégzéséhez meg csapások vezetnek méghátrébb, a műhely mögé. Az éjszakai aknák reggelre keményre fagynak. A szembeni szalon koromtól homályosuló portáljából fakó sárgán, rózsaszínben virítanak a hihehetelen akciós feliratok.

A főnököm hetente előadja: zsebből megveszi a szembeni szalont, alapít egy másik céget rá, és a legjobb konkurens márkát vivő céget képviselvén majd focizunk az ügyfelekel: Bejön például a paraszt egy jó kis tíz százalék engedmény –mi az ajándék nyitómondattal, fenyegetőzni kezd azzal, hogy különben átmegy az ellenséghez –és akkor azt mondjuk, tessék! Két cége lesz majd tehát a főnökünknek, és az egyik márkánál majd azt mondják az emberei, egy túróst ér a másik márka. A másik márkánál dolgozó emberei, az ő pénzéért viszont almásnak mondják emezt a márkát. Ő pedig, a főnök, a hozomra –világfi, mind a két márkát egyformán lehordhatja.

         Az én ötletem viszont az, hogy a legolcsóbb árimázsú tömegautó kereskedői jogát szerezzük meg –és aki nem mer virítani a magasabb árimázsú modellel, az is nálunk vásárolhat be.

         Persze a főnökömnek egy vasa sincs: még a rongy se az övé, amit ráz: lízingeli.

Állok a szalon portáljában és számolgattam a másodperceket. Másodpercenként egy forint értékű hő távozik az épületből. A hullámbádog szigeteletlenül fedi. Havonta a havi nettóm tízszeresének megfelelő forintérték sugárzik át a bádogon meg az üvegeken át az űrbe. A tizenötfokos meleg csalóka. Öltönymellényem selyme a hátamra hűl, ujjaim pár negyedóra alatt meggémberednek. Ha már a fűtésre ilyen sok pénz megy el, a főnök szigorú takarékosságot vezetett be. Az egyik fő takarékossági akciója abból áll, hogy az embereit feketén alkalmazza. Engem is. Egy fillért se fizet utánunk. Amin még spórolni lehetett, spórol. Papír, tinta, műhelyszerszámok, alkatrészek. Sokszor egy olajcserére való olaj sincs a műhelyben. Valami baj lehet a céggel, mert hetente jelentkeznek olyan feketeszerkós ügyvédfazonok, akiknek kevés lenne az első körben látatlanba két év felfüggesztett. A jognak, mint a matematikának, van egy sajátos logikája, amivel, ha az ember ráérez, halad a tanulásban, mint kés a vajban. A tiszta körmök logikája, az ápolt kéz, a sima beszéd, a frissmosdásillatú parfüm. Későtavaszi sítúrán, téli nyaraláson délszigeten a kellem és kecs ragad az emberre, mint a mocsok, láthatatlanul. A wolfe-i elhanyagolható különbség azért megmutatja: a fogselyem és a bidé használata. Fogy a tüdőprés a hehezetesei mögül, de a fogselyem csévélyén marad. S akinek gyerekkorában a fürdőszobája a konyhaajtó mögöti lavór és zsírfekete bádogvödör volt, mint a Timikének, az soha nem lesz képes megismerni a bidé örömeit.  Mindenki arról beszél, hogy a cég eladó. A sziszamisza beszél a legnyíltabban. Szerinte a cég nyolcvan millkát ér, azt beteszik a bankba és a kamataiból halálukig eléldegélnek a főnökkel. A közhiedelemmel ellentétben egy csomó vállalkozás van ilyen: A tulaj jobban járna, ha piacra dobná az egész hóbelavancot. a kamatokból még 2,5%-os szinten is többet pénzelhetne, mint a cégből. Csakhogy a vállalkozó úgy gondolkodik, mint valamely jelentős műűvész, tevékenységének nem oka van, hanem célja: A Több Pénz. Jellegzetesen elavult kapitalista felfogás ez. Kitűz egy időhatárt, amikorra elegendő pénze lesz és a tevékenységgel fölhagy vagy csak l’art pour l’art végzi. Persze ez az idő soha nem jön el, legföljebb a család, a feleségek, gyerekek, unokák, a jövő. Mindig van egy kis adóság, törlesztenivaló, kihagyhatatlan üzlet, alkalom. Én igazából tisztelem a jelentősebb művészeket és vállalkozókat: munkát adnak embereknek, eltartják a családjukat, hozzáadnak a nemzeti össztermékhez –amibe én a szellemeieket is beleveszem. Mikoron Miki bácsi leveszi a soros száz millkát a soros, spontán ökörködések ötletszerű összefűzésének is csak elfogult jóindulattal nevezhető „film”-jére jópáran sopánkodnak az elpazarolt pénz miatt. Minden egyes nézőre övenezret fizet az állam, hogy megnézzen egy olyan ökörködést, amit a haverjaival spontán összeütnek.  Pedig nem sok az, ha hozzávesszük, hány embernek kell a driver-ekig bezárólag kihúznia abból a következő ökörködésig. És ha megnézzük, a stábból senki nem kap a potyapénzből érdemtelenül. Fölfoghatják egyfajta prémiumként is. Én itt pedig csak egy teher vagyok, aki vagy a légyszart vakrássza az autókról vagy a seggét: A szalontulajdonosok szerint az autók tulajdonképpen saját magukat adják el. A gyár szerint is, tulajdonképpen a termék adja el magát, a disztribútor szerint nélküle bezárhatna a bazár, az értékesítői hálózat együntetűen azt vallja, minden rájuk hárul, a tulajok szerint ők és A Cég, mint elvont fogalom, értékesíti az autót. A marketingesek szerint a terméket ők adják el: ma már a valós fizikaitulajdonságok mitse számítanak. A motor tulajdonságai olyanok, amilyenek, a sebességi fokozatokat áttételei ahogy esnek, úgy kattannak, de a kipufogó hangját tizenkétfős akusztikus team tervezi a sportos hatásért. Az egész megyében nincsen több hat -hét embernél, aki elmondhatja magáról, hogy jó autóértékesítő. A többi töltelék. Teher. A legjobb autóértékesítők nem akarnak autót eladni, és többnyire már értékesítésvezetőként dolgoznak. Ha véletlenül egy jobb értékesítő jelentkezne, azt féltékenységükben hamar kinyírják. A módszer egyszerű: a legfontosabb információkat megtartják maguknak, aztán, ha eljön az idő, az értékesítőn számonkérik a nemtudást és kirúgják. A rossz éretékesítők is értékesítésvezetők szeretnének lenni, ők révbeérvén gyakran elcseszik a dolgokat, ezért időnként kicsinálnak a cégnél egy embert, hogy az ő nyakába akaszthassák a balhét. Aztán van még pár lelkes kisvállalkozó, aki a másfél-kétmilliárdos bruttó forgalmú cégét is még, mint kisvállalkozást kezeli, mindent maga kíván megoldani, mindenütt ott van, az elektromos ablak szerelésénél, az alkatrészértékesítésnél –és mindig a döntő pillanatban könyökli el a tárgyalóasztaltól az értékesítőjét. Az autósszakma vállalkozói számára a legfőbb csimborasszó a helyzetük baumgartnerizálódása, vagyishogy fáradozásuk jutalmaként a vezérképviselet megveszi tőlük a céget meg a névhasználati jogot, és így ők a volt cégük vezető menedzsereiként jólfizetett fix, nyugdíjas állásban baszhatják a fényességes telihóóódat és a göncölszekeret –mint Vonnegutnál az Elnök.

Állok a szalon portáljában, számlálgatom a másodperceket –megspóroltam magamnak hat darab légyszarpöttyet az egyik szalonautó farán. Mozognom kell a tizenötfokban, ha nem akarok két óra alatt észrevétlen meggémberedni.Azt tervezem, ha a főnök visszajön a városból, nekiállok és letakarítom a at petty légyszart. Az autóknak habtisztának kell lenniük.  Amikor télderekán munkába álltam, még az őszi légyszar pettyezte az autókat. Tímea ezeket az autókat, mint etalonokat mutatta meg, ez a szint, amit tartanom kell. Mint egy igazi értelmiségi, származására tekintettel népdemokratikus voltam Timikével: őszintétlen. Ezzel Timike értékrendjében férfiatlan is. Ahelyett, hogy a Timike eredeti szocializációjából értelmezhetően fogalmaztam voln, pl: „A jó kurvanyádat, hát tiszta légyszar ez a tragacs télkzepén bazmeg, ez neked az etalon?” Mint valami szociológus, totyogtam ott, affogtam éff pöfén finomkodva bólogattam, jógyerekarcot öltve. Csakhogy Timike értékrendjében a jógyerek, bár ma már szinte hetente többször is fürdik, egyenesen a balfasz, átverhető hülye kategóriája, az élhetetlené. Az egész szalon ragadt a mocsoktól –többnyire az értékesítők meg valamelyik inas takarított. Néha elképzelem, hány fok lehet nyáron a bádoggal fedett üvegkalickában. Semmiképpen nem szeretném itt megérni azt az időt.

Hamis a vigaszom: Kurt Vonnegut is volt autóértékesítő: A Saabnak hajtott. Ma a Saabnak más a márkaimázsa. A múlt század ötvenes éveinek a végén a Saab még trabant -wartburg kategóriájú, kétütemű motorokkal szerelt kelet -középeurópai méretű autót gyártott –ezzel a modellel kísérletezni az olajválság előtti béke -béke -békebeli USA piacon mindenestre is érdekesnek hatott. Hátmég a márka magas, vékony, mégis jó fizikumú és beszélőkéjű értékesítője: Kurt Vonnegut. Megragadni a jelent a múlt fogalmaival: A mai Vonegut-olvasó a Saab mai imázsán át olvasa Vonnegut történetét arról, hogy ő valaha a Saab-nak hajtott.  Kurt Vonnegut ekkor még nem írta meg Az ötös számú vágóhíd című regényét. Nem, mintha attól már jobb lett volna néki. Fantasztikus irodalomban utazott, elég jól vették a szemre jópofa és vidám sci -finek tűnő novelláit. Boomja volt ott akkor ennek az üzletágnak. Sokat változott az elmúlt ötven évben a Saab imázsa. És Vonneguté is.

És az irodalmi meg történelmi elbeszélések hány ilyen történetel vannak teli –ím, ötven esztendő telt el, és már nem értjük a Vonnegut-Saab-ügynöki szituációt. Semmi komikusat nem találunk benne. Újann ötven év, és a Saab lehet, már nem is gyárt autókat. Már ma is csupán a karosszéria és a látható elemek a Saab, a többi, a váltó, a motor GM. Már Saab törzsvásárlők is az időt így számítják: A GM előtt/után. (Magyarorszgon Opel-motorosnak mondják) A Sabb vásárlóitörzse valaha finom, érzékeny emberekből állt, akik az autót a különleges minőségi tulajdonságaiért vették meg. Saab-ból a ’90-es évek eleje.közepén nem száltak ki selyemdzsoggos fölkapaszkodottak. A Saab márka régi, hűséges törzsvásárlója próbaút nélkül csakúgy nem ugrott bele a GM-es modelbbe. És már a próbaút során elundorodott a nagyszériás világautó tömeg-gyártott fazonmotorjától.

A szalon előtt lapátolgatom a havat, amikor bekanyarodik a parkolóba egy olcsó kis autó. Naponta előfordul párszor ilyesmi. Öreg tata nem raketta –megvárom a fazont, kászálódjon ki. Természetesen egy ügynök. Minden nap legalább három ügynök futtat meg, MLM-es meg biztosítási meg befektetési fószerek és csajok, akik napi lealázó ügynöki gályarobot levezetéseképpen kívánnak megszopatni egy kollegát. Úgy tesznek, mintha azonnal szükségük lenne egy autóra, természetesen egyedi elképzeléseik vannak, valamint a konkurens és társmárkák szalonjaiban húsz -harminc százalékos árengedményeket kaptak, hozzá még legalább a klíma ajándékba. Minden ügynök a maga világának árréseiből szemlélődik –tehát úgy gondolkodnak, hogypéldául az autós üzletágban 20 –30% kedvezményt adni az alap. Szakmai szégyenüknek éreznék megelégedni ennyivel. Mindig óvatosan kezelem az ügynököket, mert a vezérképviseletek néha megbíznak ügynökségeket az értékesítési előírások ellenőrzésével. Egyszer találkoztam is egy ilyen ügynökkel, teljesen átlátszóan csinálta, a legolcsóbb modellről kezdett érdeklődni, és a fullos zászlóshajóval A Népszerű Bálná-val fejezte be. Azt mondtam neki, jobb, ha elfelejti A Népszerű Bálnát. Az embernek megállt az esze! A Népszerű Bálna korábbi változata egy valóban népszerű autó volt –még, viszonylag, a fölső-közép kategóriában. A komplexmarketing főpapjai semmit nem bíznak a véletlenre: az új termék népi becenevét és megterveztetik. Valami mufti egy listából bökte ki ezt a Népszerű Bálna becenevet. A Népszerű Bálna láttán azonban az az érzése támadt mindenkinek, a célpiacnak is, meg az ügynöknek is, akinek ezt az újságot be kelett volna adnia, hogy még él és alkot Milo Mindenbinder, ezt a baromságot a fejlesztéstől az elcseszett dizájnon át vonal alatti PR-ig ő találta ki. A Népszerű Bálnából a modell törlésének évében egy évi termés állt eladatlanul. És én igen kíváncsi lennék, hogy azután is, hogyan talált gazdára a 23000 db. Néha arra gondolok, hogy valahol még most is ott áll tízezer Népszerű Bálna tíz évesen, nullkilométerrel… Ezt a reklámos kifejezést, A Népszerű Bálnát valami vonal alatti PR-os barom találhatta ki annyiért, amennyi akkor vagy félévi nettómat tette ki.

Ami, mint később kiderült: a bruttóm is volt.

Kezdő koromban megkérdeztem a műhelyeseket, mi van, ha a vezérképviselet ügynöke jön ellenőrizni. Semmi, mondta a műhelyvezető, bemennek a városba a Timike lakására, ott Timike leszopja a fickót, aki már tűz is a következő szalonba. Természetesen mitse hittem az egészből. A szerelők ugye unatkoznak egész nap, az öltözőben régi csajos teddki-amidvan naptárak lógnak, éshát fiatalok is, mi másról ábrándozhatnának, mint a cég egyetlen nőialkalmazottjának szexuális szokásairól..

A karosszériás gyerek képeket mutat a telefonján: Az elsőn a vezérképviseleti autóból Timike és a vezérképviseleti fickó száll ki, 17 óra 10. A második képen bemenek a házba, 17óra 11. A harmadik képen a főnök áll be a fölcicomázott bemutatóautóval,17 óra 27. A negyedik képen majdnem afrikai a sötétség: a vezérképviseleti fickó bevágja magát az autóba,18 óra 10. Az ötödik képen, 18 óra 14, Timike vágja be magát a főnök mellé.

Általában cinikus és pesszimista alaknak szeretem magam képzelni –mert mindig az derül ki a végén, hogy optimista kis ábrándozó voltam. Úgy képzeltem, ez a leszopás nem igaz. Úgy láttam, Timike nem lenne képes ilyesmire: csak simán megdugatja magát.

Timike ugyanis egy témába vágó beszélgetés közben azt mondta, hogy elhányja magát, ha csak az eszébe is jut az ondó. Nem ezt a kifejezést soha nem használja. Rendkívül plasztikusan mutatta be, hogyan hányná el magát, ha szájüregébe [ondó] kerülne. Nem lehet valami jó Timike emésztése: állapítottam meg nyelvlepedéke látán.

Egyszer a főnökkel egy fingó és böfögőverseny fináléjára érkeztek meg. A főnök már a műhelyfolyosón beszállt: azonnal döntős lett a fingás -kategóriában. Timike böfögésére nem nagyon szeretnék itt keresgélni hasonlatot –fiatal elfánt trombitálására gondoljanak. Édes volt.