Végül azt a fülkét választom, amiben egy halálrarémült diáklány kucorog a menetirány szerint, a folyosófelöli sarokban. Az ilyen lányokat szokták megerőszakolni éjszakai vonatok üres vagonjában, tanúk nélkül. Ezek a lányok nem tesznek feljelentést, vagy csak hetekkel később, amikorra idegösszeroppanást kapnak a szörnyűségek állandó felidézésétől, és már lehetetlen látleletet venni, tanúkat keresni, és visszaemlékezése életszerűtlenné válik egzaltáltsága miatt.
Belépve a fülkébe úgy 40fokra becsülöm a hőmérsékletet. Jó reggelt kívánok, de nem kérdezem meg, van-e szabad hely. Háttal nem szeretek utazni, nem ülhetek a lány elé, aki Munch-festményekről vajpapíron, színes ceruzákkal kopírozott tekintettel bámul. A táskámat rakom a forró sarokba és leülök: perzseli a lábom a fűtőtest. Könyvet veszek elő s olvasok, tüntetően fordítom felé, hogy lássa szépirodalom. Hemingway. De ettől még rémültebb lesz, biztosan valami különlegesen perverz alak lehetek a szemében. Na mindegy, olvasok tovább.

Majd egy fiatal nő érkezik, kipakolt sziszkókkal, a nadrág csinosan feszül ruganyos popsiján, leveti a dzsekijét, látszik, hogy rutinos utazó, aki hozzá van szokva, hogy a fülkékben télen vagy 5 vagy 45fok van. A hasa is szép. Fölrakja a csomagjait és elővesz egy nőimagazint, inkább csak álcázásnak. Az ilyen lányokat nem erőszakolják meg északai vonaton, ha a szomszéd kocsi is tök üres, akkor sem, mert az erre hajlamos csávók még hármasával sem kockáztatják meg, hogy kiverjék a fogaikat vagy az arcukba karmoljanak, mielőtt. Valamint az ilyen lányok első lehetséges pillanatban látleletet vetetnek föl, feljelentést tesznek a rendőrségen, jó személyleírást adnak és nem ijednek meg a bírósági folyosón a vádlottak hozzátartozóitól, akik pedig a méhük kioperálásával fenyegetőznek, torkuk műtésére átkozódóva egy életre elintézéssel fenekednének. Ő a rettegő lány elé ül, aki ronggyá izzadta már a posztó kabátkáját.

A következő állomáshoz közeledvén , amikor már nem vág be a huzat, kérdezés nélkül lehúzom az ablakot. Hátha ez elrettent most már mindenkit a fülkébe lépéstől. A kémiaprofesszort nem. Ő határozottan belép, jó napot kíván s beveti magát elém, kapja jegyzeteit és szorgalmasan körmöl ceruzával.

Közeledünk A Város felé. Innen már helyiérdekű a vasút. Hetven éves, mackótermetű néni lép be a fülkébe, megkérdezi, van-e két szabad hely. Kétméteres, 25 év körüli fiatalember van vele. Mindketten igen olcsó, de jó minőségűnek ható ruhákban, cipőkben. A néni lábát nézem -a nőket leginkább a lábbelijeikről megítélhetni. A néni lábán az a fehér műanyagpapucs van, olyas, amit a kórházi táska mellett tartanak a már sokat betegeskedő nénikék. Habtiszta. Felhajtom magam mellett a karfát, hogy a megtermett fiatalember kényelmesen ülhessen. A nénire és a fiúra négy hely jut tehát...

-Ülj csak le nyugodtan arra helyre!” -utasítja a fiatalembert a rettegő lány mellé. Mert nem ül oda elég szorosan, figyelmeztei a fiút, hogy átér a szomszéd helyre. -Mindenkinek joga van elfoglalni a helyét! Senki nem váltott két helyet! Vagy igen?” A kémiaprofesszor nem néz föl, körmöl tovább. -Legyen szives, vegye el a táskáját!!” -szól a kémiaprofesszorra a néni. -Gondolom, maga is egy helyre váltott jegyet!” A kémiaprofesszor döbbenten néz: -Igen, de így is elférünk! A táskámat nem veszem el!” Ezen aztán osztozkodnak egy darabig. Próbálom humorral oldani: -Nemsoká olyan melege lesz asszonyom, hogy rájön, mégsem olyan jó kis fülke ez!” A néni nem reagál, folytatja a vitát a kémiaprofesszorral addig, amíg az föl nem dobja a polcra a táskáját. Ekkor a néni a két táskáját felveszi a padlóról és maga mellé helyezi az ülésre, majd nagy nyögve leül. A fiúnak utasításokat ad, hogy' üljön. A fiú úgy ül, mint megszeppent kisdiák. Egyenes tartással, lábait összezárja s behúzza, ameddig lehet. Igyekszik oldalra nem kilengeni. A néni rászól, hogy vegye le a kabátját -erre leveszi. A néni is. A fiúval nagyon hangosan beszél, mint ahogy elmeápoldákban szólnak rá a betegekre a takarítónők, vagy ahogy nagyon idősekkel beszélnek azok, akik szent meggyőződése, hogy minden idős süket is, meg értetlen is, mint az ágyú. Jobban megnézem a fiút: Talán kissé túltengett a csecsemőmirigye. Óriás nem lett, két méternél nem magasabb s csak enyhén lóarcú. Annyira elmegyenge nem lehet, mint amennyire az anyja lekezeli. Könyve is van. Nem mondom, hogy irodalmat olvas, de ilyen könyv van főiskolás diákok vagy diplomás értelmiségiek kezében is utazáskor. Némán olvas, szája alig mozog s ujjával követi a sorokat. Elfogadható tempóban halad, ha nem ért valamit, ujjával szépen visszamatat a szavakon...

A mama talán észreveszi, hogy vizsgálom a fiút, mert elégedetten hátradől, széles félkarívvel telefont vesz elő, s harsogva értesíti Jucikát, hogy úton vannak, majd fogjon a folyosón jó helyet, mert útálja a várakozást.

Kinyomja végre a telefont -s a fiút csekkolja le. -Jól ülsz? Ülj kényelmesen -mindenkinek joga van a jegyéért kényelmesen utazni!” (A professzor kissé dühödten kufircol ceruzájával az írólapon.) -Told előrébb a lábad!-Nincs meleged? Vessük le a pulóvert?” A fiú nagyon nyugodtan, halkan válaszolgat: -Nem, nincsen melegem! Nagyon jól ülök... Nem muszáj levenni a pulóvert, nincsen melegem... A múltkor nem volt ilyen meleg!... Nemsokára kisüt a nap!... Ma szép időnk lesz!” Az anyja (ez arcát a fiúéval összevetve nyilvánvaló) talán azért, hogy vegyük már észre végre, sérülttel utazik, és az imént az esélyegyenlőség érvényesítése érdekében volt tahó, valamint már 25 éve hoz nap mint nap áldozatot a fiáért , hangosan utasítgatja a továbbiakban is, hogyan üljön, mit csináljon. Messze megyek el a néni mártírságának igazolásában, ha azt állítom, hogy a fiú együgyű. Retardált, de nem lehet tudni, ebbe mennyire játszott bele az iskola, ahová járt, meg a kedves mama, aki életét őérte feláldozta.

Már A Város szélén a fiú feláll. Nyilván tekintetével kért engedélyt. Úgy lép ki, a két lány lábain át, a folyosóra, hogy hozzájuk sem ér, de azért elnézésüket kéri. A mama egészen halkan szól utána, amikor látja, hogy hátrafelé indul. -Állj.. ne arra menj!” -Ezek szerint a fiú hallása kitűnő, meghallotta a suttogást és engedelmesen előre veszi az irányt. De aligha tudott pisilni... a vonat fékez, ő pedig gyorsan visszaül a helyére (mert tudja, állomáson nem szabad...).

Jóval a pályaudvar előtt készülődni kezdenek. A fiú felveszi a kabátját anélkül, hogy a rettegéstől már halálosan kimerült szomszédjához érne. A néni kapja a szatyrait és miheztartásra lóbálja maga elé. A folyosón csupa ingázó várja, hogy a vonat beérjen végre a pályaudvarra, ahol mindenki leszáll. A néni azonban nem hagyja annyiban. Zeng a folyosón végig a hangja: -Szabad lesz? Szabad ??- Nyilván egészen az ajtóig tör előre.