…a tücsök apukája pedig megtanított mindent a muzsikálásból. És amikor a kis tücsök elindult a cimbalom felé, még be is segített egy keveset az esernyőjével. És mellőle nem lépne el R.K. úr szivarvéget is rágván, csendben le.

Az történt ugyanis az első alkalommal, hogy egy kései gyantázáskor odajött az egyik vendég a fiatalka tücsökhöz: Húzd rá! A csávó őneki ilyet ne mondjon: ő most eszik. De a vendég csak rakta, csak rakta. Ő meg  -az apjának semmi érkezése nem maradt- bimm, orrba vágta.

Úgyhogy a tizenkettes építőkről vetetkezett munkanélkülire, amint lehetett.

A hangyák mind munkanélkülire vetetkeztek.

Bezzeg a tücsök, az gályázott, mint egy rabszolga.

Már senkinek nem kellett fölkelnie a felese mellől  a buszhoz a Sivatag büfében, amikor a tücsök még beugrott a reggeli gyorsítóért –és tűzz!– a melóba.

Bácsinak szólították a vállalatnál, és a főnökök adták egymás kezéből egymás kezébe, olyan munkája volt. Saját poharukból itatták és saját tányérjukból etették és a saját autójukba ültetve hozták haza. És néha a főnökök is olyan részegek voltak, hogy ki se tudtak szállni az autóból, a tücsköt meg úgy kellett kivenni, mint aki meg van halva.

Amikor kijött a lehetőség, potyára adta a tanács ki a földet, a hangyák azt mondták, nem parasztok ők, hogy a földet túrják.

Bezzeg a tücsök túrta. Minta zállat. És még napszámba is elállt.

Mert azt elfelejtettem mondani, hogy a tücsök is munkanélkülire vetetkezett, mert annyira számolni még ő is tudott, hogy a munkanélküli’, meg ha csak tíz nap napszámba elmegy, az van annyi, mint a vállalati fizetés –és nem kell eljárni.

Történt egyszer, hogy kubikusokat keresett egy ember. A művházba hirdették meg a tájékoztatót, mindenkinek el kellett menni. Valamelyik tréfacsináló ember kezdte el, a többi meg felvette: Mi a’ meggyütté a háborúba? Így köszöntötték egymást. Az idegen ember, mint a mesebeli Ulászló, mindenre azt mondta, jól van, megadja. Előállt egy hangya, hogy ő csak a saját szerszámával dolgozik –Jó, az ember megadta a szerszámkopást. A másik hangya azt mondta, hogy ő egy beteg ember: menzát nem ehet. Jó, fizet még étkezési hozzájárulást. Nagy sápadtan néznek össze az emberek: irdatlan a távolság, eltévednek. Nem addig, mondja az ember:Busz hozza –viszi őket. Jó, pattan egy hangya, ő nem bírja a buszt, rosszul lesz. Mondja ez az idegenyember, tolnai és vagy baranyai, nem emlékszem már, hogy utazási térítést jegy nélkül is fizet. Néznek erre a hangyák, mint a hagyott tök a letört kukoricásban: kível fakóan, bévül sötéten: Mi lesz! Föláll erre a lótücsök, ő kell ide, nemhába akkora, mint egy verdhejmszekrény.  Az nem lesz jó! –baj van! Mi a baj, kérdi az idegen ember mosolyogva. Még? Nem az, mondja a lótücsök, hanemhát az asszony. Mosolyog az ember –Hát ő abban csak nem akarna segíteni. Tréfa, nevetés –a lótücsök csak áll. Most komoly: Ő fogadjon napszámost a kertet megásni, a téli tüzelő fölhasgatására, behordására, ki szedi ki a kompért? –Fizesse meg a különélést, hogy ők abból napszámosokat fogadhassanak a feleségeik mellé. Itt szakadt el a cérna az idegen emberben. Nem látszott rajta ugyan, de olyan gyorsan állt föl az asztaltól, ahogyan a kocsmában azt csak segédnapon lehet látni: hirtelenül, hátraszegett fejjel, némán. Akkorra gázzal ment el az idegeny, hogy még harmadikban is kapart az autója. Eddig bírták csak a hangyák: fölszabadult ugye a röhögés, mertugye a lótücsöknek a felesége ugyan a kertet, úgy ahogy megásta, meg egy kis veteménye is van, de a tüzelőről beszélni nyárban, ahhoz nem kis fantázia kellett. Annyira nevették a hangyák, milyen jól megfelelt az idegenembernek a lótücsök, hogy még a tücsköt is úgy veregették hátba, megemlékezve arról, hogy néki tulajdonképeni sógor is a lótücsök, és azt se vették észre, hogy ennyire meg van kámpicsorodva a tücsök, mert ő már beleképzelte magát a messzi munkába: soha nem látta még a tolnát –baranyát se, akkor még a vasmegyét?

Úgy is lett!

Jött, zrí –zrí, A Tél Apó gyűjteni. A hangyák meg csak nézték a Négyfalú  kocsmából: jó’kibasztak a Tél Apóval: a fasegédet eladták úgy, kocsiról egy cincérnek, abból telt. És most van pénzük, és az az övék, amit megesznek –megisznak.

Közben meg a tücsök? –odajárt a határba fáért, hogy megpótolja gally-jal a fasegédet, amit, annyi esze volt csak, el se adott. Menjél, jóbolondom! –mondta a Tél Apó és a fiával, a Széllel jól hátbataszajtatta, hogy könnyebben tolhassa a fát.

A fasegéd, az mi lenne? –hát annyit elárulhatok, nem egy fakabát.

Egyszercsak mi van, adja az egyik hangya mobilja a jó Balázs Pali -nótát! Tessék –na, a hangyának se kellett több. Kérdezi a Négyfal’ kocsmáros Jujó, mi van, a hangya csak int, majd elszámolnak, azzal már adja is a piros ezerkettesének, föl a faluba.

Ezt szedje össze a Tél Apó: mosni se kell, mégis van tisztaruha!

Már volt egy pár ladakocsi a téli ruhasegédosztásra az önkormányzatnál.

Mutatja a hangya felesége: E, dinnye! – mindjárt ekkora lesz a drabál segédosztó asszonyok feje. Pedig különben egy különös kis vékony asszonyka a hangyáné. De már kezdi is. Nemhiába! Úgyhogy harmadikra még jutott annyi, hogy a csomagtartó tetejét madzaggal kellett lekötözni. Meg jutott a sógornőnek is, ő a hátsó ülésre ve’tte be magát.

Mennek haza, visszaútban találkoznak a tücsökkel. Megsajnálja a hangya, meg a felesége is annyira veri a keze fejét, szóljon már a szerencsétlennek csak megáll.

Mi van testvér? Megfordultál –köszön a tücsöknek a hangya.

Én aztán meg, testvér.

Voltatok mán fent a faluba ruhasegédért?

Mit tudom én –tán az asszony?

Na, csak igyekezzetek,mert nem soká tart már.

Azzal nagygáz, tűz.

Nézi a hangya a tücsköt a tükörből:

Mindig ilyen té’tetlen vót ez, mán a jövpótló meghosszabbítását se tudta elintézni magának: azt mondta, ő nem dolgozik annyit ingyen, ő nem rabszolga.

Hát! –mi? Megmondom én –kontrázott a sogornő: Paraszt lett ez, semmi más!

Ej, itt a vége, fuss el véle, így is sok már, mégis marad mondatlan is.