„Mi, férfiak”

                            -el kell fogadnunk tőle ezt, mert elhagyta már azokat a kis mozdulatokat, amiket nők csapnak maguk körül, ha vedelnek és lánc-cigarettáznak.

Mi, férfiak- kezdi, mintha csak új cigarettára gyújtana, míg a másik a hamutartó peremén. Bedob egy jégermeisztert. Nem akar, nem akarja, hogy bomoljunk utána, odalegyünk, belebukjunk, egyoldalúan, csak az ő örömére. Álságos arccal hajolunk hozzá, a történetére vagyunk kíváncsiak, ám mintha megértőek lennénk, nem mosolygunk, mikor újrakezdi: Mi, férfiak. Kis nő, katalán vállakkal, belgaszőke tüskehaj, homlokán fölsütött kölyöktaréj.

         „Mi, férfiak“

         egy  írófeleség

                                 elbeszélése

„nehezen tudjuk elképzelni azt, milyen, ha egy nő elhatározza jövőjét. Egészen fiatal lánykák gondolkodnak úgy, mint egy nő -először kikérdezik apróra anyjukat. Természetesen mindent másképpen akarnak. Íme, anyjuk áldozat a részegesség oltárán, a hivatástudat oltárán. Iszákos apjuk, ahogy plasztik kólás-üvegből vedeli a parasztoktól kapott pályinkát. Egy férfi csak azért nyúl, amit elérhet (Géza felröhint, köhögésbe fojtja). Jó bioszból és matematikából, tehát fizikából is, orvosnak megy. Töriből vannak esélyei, jó magyaros, ügyvédnek készül. Nem megy a biosz, mérnök. Egy nő szívós türelemmel bárkit-bármit elér."

         Délután öt óra volt, korán, szendvicseket készítettünk. Tökrészegen állított be a nőjével, verseit közölte az egyetemi lap és ez nagyobb dolog volt, mint címzetes irodalmi folyóiratban megjelenni, mert volt költő, aki bárhol rendszeresen publikált, de az egyetemi lapban egy fikarcnyit sem közöltek tőle. A nője is részeg volt, vagyis eljátszotta, hogy az, közben azért kifigyelt álarca mögül: Hé, csajok, el a körmökkel a koncomtól! Mézeskalácsos banya - akkor és még pár évig ment ez, ha egy nő kicsit értelmesebbnek akart látszani a többinél-, füzős, hosszúszárú cipő. (Ujjai hullámzanak tarkója mögött, ahol vastag, mézszín hajfonatát viselte.) A nője vezette rám önkéntelen ostobaságból, mert jóformán csak engem ismert s úgy gondolta, olyan csúf vagyok, hogy mellettem szépsége még feltünőbb. Apámra ismertem benne, minél többet ivott, annál józanabbnak látszott, népszerűen keskeny csípőjét előretolva ostromolt, az atlétikáról beszélt, a nője nyolckor közölte, hogy akkor ő most elmegy, intett neki, szevasz, gerelyvető stílusokat mutatott be a holdfényben. Én, hazudtam, nem olvasok semmit, Esterházy a focista öccse vagy bátyja, Hajnóczy iszonyatos részegességében öngyilkos lett, Nagy László sem él már, viszont Weöres könyve arról a tizenkilencedikszázadi költőlányról érdekes, filmen láttam. Itt fölfigyelt, hosszú ujjakkal való hatalmas kezei megálltak.

         Halálos izgalom vizsgaidőszakban -kellett ez nekem? Egy négyesem lett anyanyelv tépéből, azt is a pedagógia ötös szigorlatomnak köszönhettem, mert             ( keresztbe rakja izmos alkarjait) így állt egymással a két tanszék. Az egész nyarat végigizgulhattam, de persze, ahogy akartam, az állomáson összefutottunk. Az egyik nőjével volt, akiről az hírhedett, hogy a szájával csinálja. Mint egy lovag, elvette hátizsákom és cipelte, föl az albérletembe, a nője az ajtófélnek támaszkodva magabiztosan mosolygott. Ismeritek ezt a magabiztos mosolyt, anyukák mosolyognak így a kisfiuk menyasszonyára: Én tudok ám valamit, amit te nem! Évek óta nem imádkoztam már, de ahogy láttam elmenni őket, ráhajolt, hóna alatt a naplómmal,  a nőnek arra a szájára, letérdepeltem és imádkoztam, isten! Isten!

         Én voltam az, akivel tizenötödikként közölte először halálos új titkát, nem ír többé verseket. Prózázni fog, mondta -ezt én úgy képzeltem el, hogy ezentúl a szavak és mondatok falkapányván a pusztában. Szigorúan szakmai okokra hivat-kozva tartotta magamnál a naplómat. Természetesen engedélyeztem neki szavak és mondatok fölhasználását.

         Anyámat, apámat? Pillanatok alatt vette meg őket, mint bárkimást, apámmal vedelt, anyámmal Bartókról csevegett. Tudni kell anyámról, szemében semmivé vált az, aki apámmal csak egy kupicát lehajtott. De ő nem, nála nem számított, elnéztem anyámat, ahogy nézi el őt, mint vedel –és csak megjegyzést sem tett.

         Papírok nélkül éltünk egy pár évig, tudtommal nem volt nője, tudtomon kívül röptiben a madarat. ( Megáll, elnéz a zenekar felé, nevet.) Dolgozott, de nem érdekelte, marháskodott, kirúgták, a barátai már tudták, mi új az ég alatt, hogyan lehet pénzt csinálni, a babát fürdettük éppen, amikor a hiradóban bemondták a nevét, pillája sem rebbent.

         Hosszan, hosszan kopogott az írógép, ébren izgultam végig, még, lihegtem, kell, kell, tovább, csináljad! Nem mutatatta meg, szó nélkül vitte ahhoz, akinek akkor éppen a vállára lépett.

         Megmutatta működésüket, az asztalra kipakolta a prózákat, szétszedte, a kis mütyűrök villogtak, karikáztak. Bosszúsan néztem a morzsákat, hát persze, apám, ahogy a pincében boncol, én sem kerülhettem el végzetem, mint bárki más nő, hát persze, az apám ez, csak más alakban.

         Nem csodálkozhattam, csak annyit kértem, közvetlen az után ne nyúljon hozzám is, értve ez alatt legalább három napot.

         Mint kötőgép, zrümmögött egyhangúan a nyomtató drámájával.

         Elmagyarázta, hogy nem működhet másképpen, a lánykák kénytelenek őt apjukként tekinteni. A szoptató apa, nem tudtam kihagyni a poént, pofon csapott és én vígasztaltam, ez még ilyen nőies dolog most tőlem.

         Senki nem értette, a nemzedéki korlátokon hogyan kerülhetett át, egyszercsak ott volt. Megbeszéltük, hogy csak az amatőröket és műkedvelőket nem érdekli a pénz. Persze én egyenletesen kerestem jobban, ő pedig időnként talicska pénzekkel állított haza. Az esteken mindenki hazudott, a nyomorgó költők  a hetvenezres bőrkabátjukban, nagyhatalmú szerkesztőlány az előszobába ment ki taxit rendelni telefonon. Mennyiért bérlitek ezt a szép kis lakást, nézett föl a négyméteres plafonra egy hazug kritikus, negyvenezer, hazudtunk, mindenki elégedett volt. Jöttek föl hozzá a barátai, mind olyan ember, aki már a lányának a lakására gyűjt vagy a második asszonyt stafírozza ki. Mókás volt látni, ahogy a csuklójához hajolnak. Telefonunk lett, csöngött, azonnal beleszóltam, titkárság, itt is, hangzott a válasz, egy költő felesége volt.

         Mutatták egy kis nőjét, egészen közel lakott, arany hónaljszőre a trolibuszon.

         Ahogyan a konyhatémákban a recepteket, úgy vetették föl ötleteiket, csak a számlák mozgását figyeljem. Az egyik a Szabó Lőrinc- évben Szabó Lőrinccel példálózott, anyám, a Pcs –m leszakad!

         Számlalevélen vitatkoztunk, a nevére jött, de alapítványi pénz és nekem ahhoz nincsen közöm, másoké. Ernyedten dőltem a mosogatógépre, mert annak a nőnek azt mondtam, hiszen már nem ír verseket rég és nem is prózázik, és akkor az a nő rám mosolygott: a lényeget értsd már, kisszivem!

         Hisztériázva csomagolt, mint egy nő, basszameg, repülnie kell megint, a kurva jogtulajdonos, a régholt szerzőt leamatőrözte, miért kellett aláírnia minden szart, amit elé tettek. Aktuálisan a nagyság jelét abban látta, ha a taxivállalat diszpécsere mindig ugyanazt a taxist küldi érte -és még nem úgy volt. Csakhogy én a Ferde utcán leszaladtam, láthattam a taxit, ahogy a járdához vág s ő átszáll az új kis nője Minijébe. Kivágtam a nő fényképét az újságból és hetekig nézegettem, olyan fájdalmasan szép.

         Mint minden rendkívülien és természetesen, magától eredően eredeti ember, azt gondolta, én a balkonon a kötetével, a gyerekek a játszótéren lenn s akkor sóhajtva fölállok, hármat tapsolva: Gyerekek, vacsora! Ezt (mutatja: bugit)! A gyerekeknek nörszöt fogadtam és a barátnőmmel hetyegtem a kocsijában!

         Emlékszem a délutánra, amikor rádöbbentem, gazdagok vagyunk. Cannes-ban, az undorító sétányon, a Palace vagy Grandhotel, tudjisten előtt, fagylaltot eddegélve hangoskodtunk, előttünk a gyerekek, kolduslány a járdán egy öreg, nyitható tetejű bordó Golfnak dőlve ül, egy szép lány, rózsás tenyerét nyújtja föl, adjunk pénzt. (Igérte, a hét végére visszajön.) Egy furcsa seb volt a lány tenyerén, mintha kínálta volna.

         Egy őszi, egy bármelynap hazajön, lefürdik, megy a hűtőhöz, mindig pazar hűtőt tartok, nyitja, sajtok, eszeget. Hajam súlyától szabad nyakizmaim remegnek az izgalomtól. Rám néz, leül, mint egy nő: Jesszus! Nézek rá, semmi: Elég volt a hajamból.

         Semmi nem változott, rendez, átalakít és szerepel ugyanúgy. Jönnek a gyerekekért, az új asszonyal kultúráltan puszit váltunk, ő a hűtőt nyitogatja, átölel, megmarkolja farom tekéit, mosolyog. Mosolyog az új asszony is, egy híres színész harmadik felesége volt az anyja. Bölcsészlány fütyül föl az utcáról, tanárszemüvegét fölteszi, ránk néz, mi vissza. Vagy a gyerekek lent fogják, felügyeljen rájuk, míg bicikliznek, az ablaknál állunk, összenézünk: Emberünk! A vacsora kész, én tapsolok.

         Iszik még, dohányzik, barátnője fekete, magas, vékony, karbafont kézzel áll, pasikkal látja, hát a bejáratnál marad. A maga cehjét teszi le az asztalra, elköszön. Géza hátradől, mutatóujjával int. Kihagyta, mondom Gézának, azt, amikor Kosztolányit nézték a videóra másolt archív felvételen, a gang, a létra. Géza megtalálja a pincér tekintetét, int: Fizetünk!