[rádióbarát változat]

Amint a tülkölés fölhangzott, mezítláb kiszaladtam a gangajtóba. Azt hittem, nagyon korán van, még nincsen is reggel. Vöröslött a túloldali ház fala.
    Milyen jó nekem: bennem a tülkölés az nem az autó elektromos dudájakén tutul, hanem tényleg: marhatülökből.
    Azzal fenyegettek: Ha így folytatod, kondás leszel!
    Mikor mit folytattam: ahogy ettem, öltözködtem. Lógott a cipőfűzőm, vagy tarkómra vágtam a sapkám schirmleder-ét.

Aki tülkölt, az a kondás volt, Sanyika. Este, amikor hazahajtott, már csak a porát láthattam a csürhéneknak s abban a zöld manóárny a Sanyikáé volt.
    Az út porára vékony barna kérget vont a hajnali harmat. Disznók, süldők csajla fülekkel, egy kis kutya cickázott, és a járdán a furcsa klaffogás: kunkortalpú gumicsizmában Sanyika igyekezett, megállt és óriásit tutult a tülkébe.
    És tényleg szerencsém volt:   Még kondát látni -ha már csak csürhe is volt.

Egyszer aztán Sanyika és Böske, az asszonya jöttek be a kocsmába. Még őszinte gyermek voltam, alig értem föl a pultot s persze szabad volt belül állnom, hiszen a nagyapám volt a csapos. Szájtátva néztem Sanyikát és Böskét, mint állatkerti állatokat és olyan csudálatosan  büdösek is voltak. Nem láttak senkit a pultnál, tehát körülményesen toporogtak az ivó közepén, hogy mindentől egyenlően távol álljanak -mintha az üres asztaloknál bárki is ült volna.
    Soha, senki nem mondta nekik, hogy nem ülhetnek le a kocsmában.
    Ők pedig soha nem is akartak leülni.
    Viszont egyébként akárholis leülhettek. Leültek a tanácsházánál a padra, amire senki nem mert leülni, leültek a szovjetemlékmű peremére, nem féltek a háborús emlékműnél sem leülni, pedig az temetőkerítéssel volt körbekerítve meg koszorúk is voltak ott, tehát, képzeltük, halott is fekszik a szobor alatt. Egy halott katona, akinek a puskáját Fürt Jancsi és Lacika ki akarták ásni.
    Sanyika és Böske  arra járvást a templomlépcsőre is leültek. És még a pap bácsi se zavarta el őket, ugyanúgy mondta nekik is visszaköszönésképpen a mindörökkét, mint másnak.
    Az iskola díszbejáratánál is elüldögéltek a zuzmós lépcsőn. Egy reggel azonban hatalmas, fonottkalács szerű emberszart mutogattak ott a gyerekek, és attól kezdve a pedellus Jóska bácsi elzavarta őket még a nyáriszünetben is. Mert pedellus Jóska bácsinak nem volt nyáriszünete.

Aztán indián lettem, és lenéztem Sanyikát meg Böskét, mert minden sápadtarcúak legalja nyomorult sápadtarcújának láttam őket.
    Pedig különben szép rézbőrük lett volna az évtizedes kéregszerű piszok alatt.
    Viszont ha hozzájutottak, tüzes vizet vedeltek, méghozzá annyit, amennyi csak beléjük fért.
    Száz forintért kipucoltak egy reterátot. A kocsmában volt elzárva a hosszúnyelű cserpák, a lapát, a vödrök, a kis klórmeszes pitli és a seprűcsutak. A nagyanyám zárta oda, hogy el ne adják. Sanyika és Böske kérték meg, vegye el tőlük a szerszámokat, mert hozhatja úgy az idő, hogy ők azokat eladogatják, és akkor mi lesz. Száz forintért  -de a kontóra már italt hozattak, pálinkát. Amikor már Böske is végzett a klórmeszes szenteléssel, neki is álltak, és ha a gazda nem figyelt oda, otthelyt, a ganajdombnál leitták magukat. Ezért a tapasztaltabb gazdák csak az utcán adták ki nekik az italt, seprűvel fenyegetve őket, hogy legalább egy sarokkal arrébb vagy a túloldalon kezdjenek el inni.
    Szépen, nem mohón, a kortyokat testvériesen elosztva kezdtek inni. Böske néha valami port rázott ki a markába, azt hittük pezsgőpor, de kevesebb is volt, meg fehér: kombináltpor.
    Nagy nehezen szereztünk kombináltport: fenekeserű volt, kiköptük. Ravasz Holló testvérünknek  hitt a gyógyszerész, mert az ő nagymamája is vett a kombinált porából. A kombináltport a gyógyszerész készítette. Mindenre jó volt, főleg fejfájásra.
    Ha Sanyika és Böske kezében üvegek villantak, és Böske hozzá nyalta a kombináltport, a  sápadtarcú gyerekek már gyülekeztek budapestet látni.
   

Azt beszélték a sápadtarcúak, hogy Böske két forintért józanon is megmutatja  akárkinek is a budapestjét.
    Nagyanyám elmagyarázta neki, nem szabad ilyet csinálni, mert ezért elvitethetik bolondokházába.
    Böske ilyenkor azt mondta, hogy ő nem bolond: Tessék! -simpicisimus, átrium, bédekker, eau de cologne, ámbátor, készkezességvállalás, pazsálujsztá, kharaso, abficken. Nagymanyám erre azt mondta, ha csúnyául beszél, a szájára is üt!
    Ölvész Pityu és Gál Zoli öt forintot kínáltak a józannak látszó Böskének, ha megmutatja nekik a budapestjét.
    Gyerekek, nem nektek való az: pók nyő a szemetekbe!
    Ölvész azt mondta erre, ő nem gyerek: ivott már pálinkát.
    Böske rájuk ijesztett: ha nem mennek el, olyat fingik, elájulnak. És már kezdte is… Gál Zoli szaladt gyorsabban, pedig ő még csak bort ivott.

Azt is mesélték Sanyikáról és Böskéről, hogy az utcán fényes nappal basznak. Tudtuk, hogy mi a baszás, de nem hittük el. Nekem egy cigány barátom, a Miki apróra elmesélte, mi az, de nem hittem neki. A felnőttek, amikor súgdolózva beszéltek, néha hangosan kiáltották ezt a szót, ámde nekünk nem szabad volt hallgatózni a susogott részletek után. Úgy is véltem, hogy ez a baszás dolog olyasmi, ami felnőtt  nénik témája más felnőttekről.    
   
Hanem egy szép nyárvégi nap, úgy 1971 augusztusában a Kakuk Marciban! Amikor a számban az olvasás édes ízével az Olcsó Könyvtár -kiadást a szalmazsákra fordítottam sóhajtva: Ez! - igen. Szőlőcsősz voltam. A könyvből fölsejlett: Hiszen ismerek én is ilyen embereket: Sanyikát és Böskét.
    S nekiáltam elbeszélést szőni.
    Hosszú sorozatokat. Már november volt, és én Sanyika és Böske gyermeke, és egy féltestvérem, nem -javítottam- Böskének egy keresztlánya, aranyhajú és kékszemű…
    Az irodalom akkor még egy boldog, végtelen és szabad mezőnek látszott.    Annyit azonban már sejtettem, hogy a mesémbéli Sanyika meg Böske nem létezhetnek papíron. Ezért a történetfolyamukban Sanyikát Mauk bácsinak és Böskét Bobókának neveztem. Ösztönszerűen éreztem rá arra, hogy a jóhangzású neveknek és ismételgetésüknek az a szerepe, mint tejfölnek a levesbe. Fradileves -Mindentbele! -aztán tejfölt is meg ízvarázst.
   

Mintegy mellékesen azért igyekeztem utánajárni az igazi történetüknek is, ezért:
- kikérdeztem nagyanyámat. Nagyanyám azt mondta, ő igazán nem tudja, így jöttek ide a háború után, talán nem is öregszenek, mert semmivel sem látszottak akkor fiatalabbnak, mint most, és Böske állítólag valami régi, neves bárói család balkézi lánya és nem is Böskének hívják, hanem Henriettnek. Nem, nincsen gyerekük, mert a Böskének, amikor még a kastélyban tartották, valamilyen műtétet csináltak, hogy ne lehessen gyereke.
-Rézi néni állította, lennie kell valahol írásnak is arról, hogy Böske a báró Dzs. család gyermeke -Henriett az igazi neve, és még csak nem is balkézi, csak hibásan született. Hibásan? Bolond, na! De egyébként kérdezzem a papot.
-a pap bácsi is érdekesnek találta, kért, várjam meg kint, a sekrestyénél, ő ezt most meg is nézi. Fél óra múlva jött, mert még telefonálnia is kellett: Böske sohasem volt Henriett, bár lehet valami a Dzs. családhoz fűződő balkéziségben, mert a tanácsi papírokkal is egybevágóan Kis Virágként jegyeztetett be az anyakönyvbe 1911. szeptember 11-én, szülei: ismeretlenek. De miért érdekli ez egy ilyen kisfiút. Ne tessék haragudni, léptem hátra, de én már a felnőtt könyvtárba vagyok átiratkozva!
Elég baj az, mondta a pap bácsi.
-…a faluba jöttek? hiszen itt éltek mindig, csak kint a kastélyban -vitatkozott nagyanyámmal nagyapám.

A végtelen történetüket elővettem és hozzáfűztem valamit.

Van egy füzet, abban egy lap, annak a tetejére fölírva: Filemon és Baucisz
Ó, én kis művelt! Biztosan a mai tenyerembe mászna az akkori képem.

Egy novella üldözött, nem hagyott nyugton, azzal keltem -feküdtem: Ez az! Jobbízű volt, mint a Kakuk Marci eleje. Szállítóknál -valami ilyesmi címmel találtam rá. Ez az, gondoltam, ez az irodalom, így kell írni. Vagy úgy, ahogy Móricz a Rózsa Sándort. Vagy Exupery A déli futárgépet -amiből semmit sem értettem jóformán, csak a rőzsetűzropogás szerű pa -the- tique -pa-the-tique -et, amiről azt gondoltam, hogy csakis a francia nyelv sajátos zenéjéből származhat át, ezzel még Maupassant meg Zola fordítói sem bírnak. Igen komolyan elhatároztam, hogy megtanulok angolul és franciául, mert gyermeki eszemmel azt hittem, hogy egy regény az elolvasása után is még mondatonkint megmarad az ember fejében TEHÁT szavanként lehet szemelgetni azt.  Mikor, mi, de A szállítóknál maradt mindennapian, újra és újra elolvastam, aztán a könyvtárban kérdeztem utána, és kinevettek, hiszen nem is kortárs, Gelléri meghalt már rég, kötelező is lesz majd, azt hiszik, elolvasni, majd a gimnáziumban. A kocsmában minden nap találkoztam fuvarosokkal meg trógerokkal, öt tonnás kocsikba fogott fuvaroslovakkal, akikben, mint egy autóban, volt rückwerts, azaz maguktól tudtak curikkolni. Izmos emberek nehéz munka után sört vedelnek -csak itt nincsen park, emelet, meg mackó. Jó, mondtam, amikor a kötettel végeztem, a kötelező szöveg nemigen ízlett, mert a baloldaliról úgy tudtam, az kommunista, a szocialistáról azt, hogy az végül egyszer úgyis kommunista lesz. A kommunistának pedig a kötelezőeket letudván róla, bennem valahogyan avas posztókabát szaga volt, egy kommunistát úgy képzeltem el, mint valami fináncot, aki a legjobb évjárat legtisztább és legjobban kezelt borából is idegen gyümölcs ízét érzi, amíg a pénzt vagy az ajándékot meg nem kapja, de ugyanígy, a bögrecsárdák kétemberes, krepp-papírral festett lőréjére is ugyanúgy rábólint -persze Csapájev, az más, és Makarenko meg Micsurin, de Gorkij főleg más, és én se akartam a németekkel lenni, holott a családom teli volt sch-ekkel meg tz -kel meg még volt egy fedr ß-szel is, és folyékonyan olvastam gótbetűs imakönyvekből. Mégis, jó, valakinek lennie kellett a németekkel, és miért ne én legyek, majd fölváltanak. Néha fölváltottak, és lehettem az egyik a négy pácélos közül, de nem Janek. Szivesen voltam minden filmbéli kommunistával, de akiket apám mutatott az élő, köznapiak közül, egyikben sem volt semmi bizalmam. Ha valamelyik sápadtarcú nagyon jól beszélt, és, legalábbis retorikailag sakk -mattba szorított bennünket, rézbőrűeket, kiszóltunk a szerepünkből: nem kell a kommunista duma. Indián kevest beszél -retorikailag képzett meg sokat. Amikor azt hallottuk, hogy a kedvelt tanárunkat a szerelmi életére hivatkozva küldték el az iskolából, ezt kommunista dumának neveztük, mert ki nem tudta, hogy az igazgató melyik tanárnőt keféli, a tanárnőnek a férje, egy funkcionárius egyébként meg röptiben a legyet is. Ekkorra már el kellett hinnünk, hogy bizony a baszás igaz, létezik. Erre úgy vélekedtünk, hogy az emberek többsége annyiszor műveli az életben, ahány gyermeke van -kivéve a házasságtörő kéjenceket.

 

Ó, persze, az én filemon és bauciszom közben Biginéni -Bagibácsi lettek. (1976.) Megvolt őnékik mindenük, téglapadozatos konyhájukban sparhelt és a kopásaiknál aranyba játszó csakis ódon bútoraik, meg még telepes rádiójuk is. Mert a villanyukat kikapcsolták. És a kályhából kivilágló rőzsefényben örök szerelmesen bújtak össze csíkos dunyháik alatt -a kötelező lábmosás után.

    Az idő előrehaladtával (1978.)visszaemlékeztek fiatalkorukra, amikoris az eső, ha Macondo -ban is, ugyanúgy zuhogott tehát s Violka (akkor úgy hívták) hüvelynedve csermelyként eredett meg s Gézuska spermapatakja is márquezien áradott. Miközben semmilyen gyakorlati tapasztalatom nem volt, és az akkor már 17 éves Regélj Róka testvérem útmutatása szerint középső ujjbegyemmel a pofámba simogattam be az érzésért az ínyemig le: milyen lenne egy budapest belülről.
    És: "Megölelték egymást, úgy aludtak el."
    A szociográfiai mélységet kitaláli -Laci fiuk világította be, aki telepakolta a konyhájukat a kor minden jójával, például a kánikula derekán tíz üveg kőbányai sörrel, meg fokhagymás mozaikkal és parizerrel rúdszám, mert egy hűtőt is hozott nekik a villanytalan házba, aztán alkonyatkor a két öreg kiült a sörökkel megint meghalni boldogan s a kutyafalkának, macskarajnak osztották szét a parizereket.
    Egy időben úgy gondoltam, fokozhatnám mindezt, ha viszont Piri lányuk fölvinné őket a lakótelepre.

Eltűntek. A szomszédok szerint (fél kilométerre lakó részeges pályagondnokné) a Böske Piri lyánya értük jött a wartburgjával és fölvitte őket a lakótelepre.

Egy profi író ilyenkor a levegőbe öklöz: Márquez [én!]! Márquez [én!] lő -Gól! Én meg ráhagytam istenre: a történeteket ő írja.
    Ajtajuk már régen nem volt.
    Nagy levegőt vettem, még a gang porában állva: és!
    A matróztrikóm a szám elé kaptam.
    Nem vártam ki, míg a homályt megszokja a szemem.
    A vakolat volt csak mesebéli, körül, de az is csak váll, fejmagasságon fölül. Tűznek helye sem. Az egyik sarokban fölhányva rongyok. Edény, bútordarab, semmi. Néhány visszaválthatlan üveg, amit senki nem mert elvenni tőlük. Széttaposott tollas varjúbőr. (A profi éhszakácsok a varjút megnyúzzák.)
    Visszamentem levegőt venni -pedig a szobát még nem is láttam.
    Mégis, szükségem volt valami önbizalomra, ezért Böske Piri lyányára gondoltam és a lakótelepre.
    Otthon aztán tiszta oldalpáron írni kezdtem: Miganga és Dondika a lakótelepen.
    A lakótelepet úgy képzeltem el, mint a cselédszobát. Zsuzsika a dorkója sarkával húzott egy átlót: az volt a Vályiék fele, és oda (így) a lábukat nem teheték be. -Vagyis a lakótelep ilyen, de nagyon is látható, sőt, átláthatatlan vonalakból áll, papírfalakból, és azért tehát, amiért a Sor lakói is, mindenki mindenkit utál, mindenkire irígy -"Palacsintért zabál, de a másik szájából a pirítóst kiirígyelli!" Nosza!
   
Amikor újra elővettem és átfutván csak, amit írtam úgy találtam, hogy egyrészt Sanyika és Böske az életben hülyék lennének egy percre is ottmaradni az ismeretlenben, nemhogy melegfagyit majszolni a városi parkban, másrészt a lakótelepi élet kritikája bennem inkább vackoros savanyaság: mintha valójában a lakótelepi lét szabadságára vágynék, aholis az ember akár a feje tetejére is állhat, az se érdekel senkit, és ha az ember beáll a színházba díszletet tologatni, arra se mutogatnak rá.
   


Motívumnak jó lesz -gondoltam később Sanyika és Böske történetéről. Olvastam ugyanis könyvet ilyen címmel és egynémelyik novellát jónak találtam: csodálkoztam: hogy' lehet ilyen témákat nyomtatásban is? Ekkoriban még a szerzők neve nem nagyon érdekelt, meg sem néztem. Emlékszem egy novellára, amiben egy rokonszenves értelmiségi fiatalember albérleti vergődése volt a főtéma. Az írónak a bitlisznél is hosszabb frizurájához igazi nagy magyar parasztbajusz -ez lehet aztán a csóka, gondoltam, mert nálunk a faluban a helyi  pártplénum elé került az az értelmiségi, akinek csak nyakba nőtt is a haja. 
    A következő oldalpárra fantasztikus novellát írtam: Megérkeznek az idegenek, gyorsan nem feltűnő alakot öltve ismerkednek velünk: milyen érdekességeket látnak: kerékpár először, majd vasút, sertéstelep, téesziroda-szaglásuk nincsen, mert az az alakfelvétellel nem jár, ezért úgy tapasztalják, hogy a menzán azt mérik kerek mélyítvényekbe ki étel gyanánt, ami a sertéstelepeken táplálkozási végürüléknek látszik -ilyesmi.
   
   
Egyszer, amikor a rumot pohárról pohárra úgy mértem ki magamnak, hogy csak arra ügyeltem, a nagy igyekezetbe ki ne hányjam, eszembe jutott Böske, ahogy az árokparton iszik.
    A föld vonzott, a fák rámdőltek, a lábaim elszaladtak, de nagy rutinnal már sikerült úgy zuhannom, hogy a házfalról csússzak le lassan a sárba: Sanyika villant be: hogyan oldaná meg ő. Sokszor rohant el a kocsma előtt a porban úgy, a lábai után, hogy a nagyárokig kitartson s ott hemperedjen meg a bürökben.
 Ó, novellák boldogabbik végei! Az életben is könnyebben végzik, még egy illdomos novellába is beleférne, bőséggel szeretkeznének hirtelen húszéves hamvából kélt vágyukban és úgy, patakzanának. Mesés -mondásan iramlanának holt avar arany lemezkéi között a folyó holdezüstjébe el. Csakhogy négy kilométer az dűlőutakon is ide. Jó, akkor még mindig ott van: Amerikás Gyula két üveg viszkit ad nekik, és annak otthon a-ne feledjék kérem a villanytalan konyha poros téglapadozatát!- az ónémet kredencet és székeket, a krumplihéjat a tűzhely alatt, teháthogy Amerikás Gyula viszkije, egymásba teszik, amijük van, és -Borgó kutya vagy Cirmi cica jöhet! Avagy Disznóba Szoó Sándor fuvaros invtálja őket tököt hasogatni a tökfeődre. A gyógyszeralapanyagnak hazudott héjnélküli tökmag, amit nem szemetelő szotyola gyanánt belga futballmeccseken ropogtatnak -de csak olyan szerkesztő kezébe add, aki hallott már a héjnélküli tökmagról.
   
Én…- még fuvaroztam is innen föl Szikszóra, onnan üresen le 'Roffra, onnan pedig le megint rakottan Gyomára vagy Endrődre, sose tudom megjegyezni, melyik melyik. Szikszóról meg Endrődről vagy Gyomáról meg erre -egyenesen keresztül viszik föl: Belgiumba. Annyi rokkant emberrel még nem találkoztam, mint azon a napon. Senki emberfia, akivel beszéltem, két kilónál többet nem emelhetett, se a gazdák, akiknek fuvaroztam, se az embereik, még Füles kutyának is papírja volt róla, nem beszélve persze a tőzsérekről, üzérekről és a speditőrről. Mind a valahány tonna az én vállaimon fordult aznap. Tersánszky állt csak oda segíteni föllökni a zsákot, és Gelléri a szemüvege nélkül, hunyorogva, hogy egy ekkora balF-t mint én, amikor ismertem Sanyikát és Böskét is, oda -vissza olvastam könyvtárakat, itattam föl konyhaszivaccsal s facsartam korsóba rumot mocskos konyhakőről föl, minden nap (1999-2002) integetek a gyomai nyomda berlinikék[!] transzporterének, amikor pestremenet kilelőz a kedvenc könyveimmel vagy az egyeb szép nyomtatványaikkal föl, nem tudom elképzelni azt, és egyébként tök' helyesen, hogy más kiadó, mint A Lehetséges Kettő valamelyike adja ki a könyvemet, és akkor tessék: megengedem magamnak a luxust, hogy nem írom meg egy rendes illdomos novellában Sanyikát és Böskét.

Gelléri érzékenyebb: a szélre ül ki és bámul el. Tersánszky azonban nem adja föl: Vagy legalább Az Év Botránykönyve Kiadót céloznám meg vagy a P, F, EgyüttB & Utána Csavarnak egy Marcsiszivart -Minta Zállat Kiadó-t?
    Mint a Krisztián, aki beült Ferinek egy kibeszélősóba?
    Na, például! -vágja oda Tersánszky még.
    Szinte hallani, ahogy Gelléri fázik Tersánszkytól. Tersánszky viszont attól retteg, hogy én mindjárt Krúdyval jövök, és a Vak Béla torzó  kisregényen szemléltetem néki a színen ponyvás vérpornótól a mélylélektani szociofényképig rétegezhető szerkezetet, a pompás, joycei szöveghízlalásokat a kétféle fűzési technikával (ti, hogy szóismétléses és rokonértelműszavas indítások). -Tersánszkyról máma valahogy nem kecsded beszélni, pedig személyes előrehaladásban (am. jópofasága) nagypályás focicsaptra való követője van -mint a szabólőrincistáknak is.

Két batyu bandukol a nemlétező padkán. Jobb tükör, nem mászott be az árnyékomba egy személyautó, látom fel -fel tünedezni, a plató hátsó sarkánál a tükrét vagy az árnyékából valamit, vagy már holtterembe van? Mindenesetre az indexet kivágom balra és sasolok hátra, esetleg egy bajnok a távolból száznegyvennel?
    Mert a két batyu egy-egy ember: annyira szegények már, hogy nem mernek kerékpárt lopni, és annyira gyengék, hogy ellopnának tőlük akármilyen kerékpárt még ha vasabroncsán is zörögne.
    Szép lenne azzal zárni, hogy Sanyika meg Böske -lassan lejár már az idejük és a sírjukból újra kihányják a földet, a hányás tetejére csontjaikat, hajas koponyájukat a világijó fogaikkal. Ó, bár szappanosodván a sziksós (vagy mi') földben  mumifikálódtak volna: szép kis mai édeskés novellahősként mutogatnák múmáikat a disznóvery csanelton.