Az utóbbi időben megint hosszabbak az utak –nem mintha a kilométer-számláló valaha is többet vagy kevesebbet számlált volna. Az első út tűnt a leghosszabbnak. A visszautak szomorúak –még ha fel is lélegeztek: Haza!

         Megint összetörte az autót. Nem nagy a kár, a bal első sárvédő. A kedvese fogalmaz így: „Megint összetörted az autót.”  A bal első sárvédő, a lámpa és az index is. Van egy tartalék autója odalent, majd arról átszerelik, ami kell.

         A távolság egyre nagyobb, bár mindig egy óra negyvenöt perc volt, pénteken kettő- és egy negyed óra.

         Kedvese hátát figyeli, az utolsó bolgár matróztrikóját.

         –Most nem fényezem. Addig nem festek, amíg körbe nem töröd. 

         Mosolyog: édes ilyenkor a kedvese, amikor haragszik.

         Hátat fordít, csípőre tett kézzel, arccal a kert felé.

         –Megint nem volt itt Bálint bá’.

         –Pedig megígérte.

         Kerékpárra kapnának, hogy a Daráló-kocsma érintésével elkerekezzenek Bálint bá’ért –de a kerékpárja megint leeresztett.

         Bálint bá’ra bízták a kerékpárok javítását.

         „Megrepará’tam!” –Bálint bá’ a pénzt zsebrevágta, a pályinkát benyelte, elköszönt. Egy hónap múlva a kerékpár, amikor túrázni indultak volna, megint lapos volt.

         Hiszen nem a kerékpár lapos, hanem a gumija!

         Vállat ránt: vidéken nyelvileg is eleresztheti itt magát az ember: nem kell görcsölni, mint Zacsivacsi Melcsifelcsi Ücsirágcsi országban.

         Az öreg később arra hivatkozott, hogy a gumibelső ritka. Ritka és ezért szökik el a levegő.

         A kedvese bosszankodott. Ritka gumi –ez már sok. Tele a padlás az öreg hivatkozásaival. Nem kaszál –majd holnap harmaton. Igen, kaszálna, de a sógor disznót vág. Igen, de leadás van –vagyis átvétel.Viszik a hízókat, na! Nem, sajnos a héten nem. Egy hónap múlva meg csak a fejét csóválta: Ami itt van, az már nem fű, hanem dudva, gaz, és ő dudvára való kaszát külön nem tart, a jó fűbéliét meg isten ellen való vétek lenne a dudván rongyolni, annyit nem ér az egész. Különben is, dudvára át kéne kalapálni a kasza élét. Satöbbi. Majd küld valakit. Küldött is. Riadtan látta: Az !Kedvesére nézett, a riadt arcára, tükröződött: valóban: Az.

         Természetesen nincsenek előitéleteik egy az-zal szemben, de kissé körülmé-nyesen próbálták ezt kinyilvánítani: a kedvese szélesebben mosolygott, és igyekez-tek közel állni hozzá.

         Először is kezet fogtak ezzel az emberrel. Kis, Chaplin –szerű figura. Látták már a faluban. Ő látta azelőtt is, a korábbi barátja idején. És még azelőtt is: tőrt ér-zett szívében. Meleg, kérges keze volt az embernek –tisztasága nem kétes: ez az ember a kézmosás fogalmát sem ismeri. Látta, hogy kedvese szép farához feni te-nyerét. Kínálták pályinkával –bedobta. Aztán kért még egyet, mert finom, ezt már öblögette. A sört is elfogadta. Leültek a lócára, a kis ember rágyújtott. President –istentelenül büdös kínai ragasztottdohány. „Az Egyesült Államokon kívül adómen-tesen forgalmazható.” Meg is kávéztak. Akkor a kis ember felállt. Ránézett a bejá-róra, csak megrázta a fejét: le van taposva a fű. A porcsín verte udvaron körbe se pillantott, a kaszát sem suhintotta. A kertkapuban megállt: –Na, Isten –elindult a közepe iránt.Elindult hetet suhintott, megállt. Ellenőrizte a kasza élét. Fűcsomót tépett, letörölte a kaszát. Elővette a fenőkövet. Fenni kezdte a kaszát.Sihi-suhi, sihihi-suhi, suhi-suhi, sihi.

         –Jó, ne álljunk itt fölötte.

         Nem álltak fölötte.

         Szemlesütve vonultak át a hátsó udvaron.

         Főztek, takarítottak, a nyitott ajtókon, ablakokon át hallgatták: Sihi, sihisuhi, sihihi, sihi. Hárompercenként.

         A kis ember egy óra múlva előállt: neki mennie kell. Haladt? Nehezen. Valamicskét. Nagyon dudvás. Ilyen dudvák vannak benne –a csuklóját mutatta.

Kért ötszáz forint előleget. Kapott. Szétütötte a kaszát és a biciklire kötötte. Viszlát!- búcsúztak. Nem köszönt vissza.

         Hátra mentek a kertbe. A fák között középen fölsejlett az ösvény vagy ahogy itt nevezik, a járás. A kert végén azonban az egyre növekvő zöld halom ugyanúgy dagadozott. Oda húzta Bálint bá’ a gallyakat, amiket lemetszett. Érdekes módon a gallyak között erősebben nő a fű, a dudva.

         -No, igen –mondta a kedvese.

         Csak három hét múlva tudtak leautózni.

         Eltűnt az ösvény, csak a sáv harsabb zöldje mutatta: ott kaszált valaki.

         Bálint bá’ ötszáz forintot kért. Fűnyírót bérelt, hogy legalább a porcsínnel elbánjon az udvaron, de a porcsín lefogta a gépet. Azért nyírt egy ösvényt az istál-lóajtóig.

         –Jövőre idejében kell nekiállni –mondta a kedvese, miközben átadta a pénzt Bálint bá’nak.

         –Jövőre! –vágta rá Bálint bá’, furcsa szikrákkal tekintetében.

         Bálint bá’ odacsördített a Wartburgnak: Nnyádszencsígit!

         –Nos, kereshetünk más gondnokot –mondta szomorkásan a kedvese.

         –Jövőre –és a kedvese arcát nézte. Jövőre –ez az ő világukban nagyon hosszú idő és már két éve tart a kapcsolatuk. A kedvese öreg ember –holott egyidősek. Öreg, pocakos és nem válik le a családjától: kamasz lányai vannak.

         A kedvese kézbe vette a dolgokat. Először is kerékpárra pattant és kihajtott a Digó-partra, a Dankó utcába. A parton tarkálló putrisoron kérdezősködött, de onnan föl mutogattak a fínyesaódalba, a magyarkodaók ott keínyeskednek a Sallai utcában: a negyedik ház, a szarvasos. Kűporos ház az ugraó szarvasokkal. Valaki zöld fűcsomó-val hasítékos rumbuszt maszatolt a falra. Csak az asszonyt találta. Az ember? Az ember odavan napszámban. Hol? Azt ő nem tudja, emberdaóga, valamelyik paraszt-nál van, barackot raknak. Este nézzen el felénk, üzente. Az asszony kancs’ított erre: Maguk a teéveések, a szípasszonnyal? Nem. Akkor maga az az igazgatóorvos. Majd-nem. Akkor … a szája elé kapta a kezét az asszony s elpirult. Igen, mondta a ked-vese, mink vagyunk a buzik, és este nézzen be az ura, mert ha nem, szana-széjjel szaggatom. Az asszony rálegyintett. Maga. Az én uramat.Szíjjelszaggatja. Az én uram: világerős. Borsjános. Maga, az én uramat.

         Másnap reggel jelentkezett a kis ember, nyitott kaszával. Nem szólt, csak fúj-tatott. Finom szilvaillatot lehelt. Nem kért semmit. Egyenesen a kertbe törtetett, el-indult a friss sarjún a gallyakig, egy suhintással tovább: belevágott egy ágba. Nézte az élét: vége: a gally kivette. Ki lehet ugyan kalapálni, de már sose lesz olyan. Most vége a kaszának, ez’tán végképpen csak dudvára lesz jó.  Kedvese vérmes ember, vidéki származék, a szülei Hatvanban voltak tanárok egy ideig. Elvette a kaszát, mintha értené, nézte az élét, hát az fodros volt már, mint a szoknya.

         –Melyik az?

         –Mi: melyik? –kérdezett vissza a kis ember.

         –Amelyik most keletkezett.

         A kis ember rábökött egy fodorra:

         –Ez. Ez az egy, ami van, az ez. A többi nem szám, de ez, lássa, ez, ezzel vége van.

         Megérintette kedvese mellkasát: már lilult az arca. Kedvese félrelökte, félre a kis embert is, fenyegetően villogott a kasza, megköpte markát, fordult s beállt a se-nye oldalra. A kis ember mondta azt később, az a senye oldal volt, arról soha nem állunk. Mindegy. A kedvese kaszálni kezdett, viszonylag jól, igaz nem egyenletesen, suhintott hatot–hetet, amikoris fűcsomó szállt. A kis  ember most elégelte meg:

         –Álljon meg, hallja e? …azt, azt kőccsönyadnám, ha asszonyba rakná, de nem! Mosmább a hegye is oda van.

         Valóban, a kasza hegye felgörbült.

         A kedvese ötezer forintot vágott oda a kis embernek.

         A kis ember elvette a pénzt azzal a megjegyzéssel, hogy ennyiért kaszát ugyan nem, de valami olyasmit kap, ej–de, hej–de mennyisokat kell azzal dógozni, mire kasza lenne, ha az vóna, de kasza máma már nincsen, fájin Tóth–kasza.

         A kedvese elfehéredett. Visszaragadta a pénzt, a kaszát, a kaszát eldobta, mint a gerelyt, fölakadt egy almafára, a kisemberbe belekarolt, fölráncigálta a tornácra, ami a gang, és ami sokak szerint ugyanaz, egyesek szerint meg nem.

A kis embert lenyomta a lócára, kihozott három sört meg egy kisüveg pályinkát, kerékpárra kapott s elkerekezett a vasboltba. Osztrák kaszát vásárolt, tenyerével jelezve, mekkora embernek kell.

         –Az mindegy, mekkora az az ember –mondta a vasboltos, mert nagyon is tudta, hogy miről van szó: kevés kaszára fogható szátötvenhárom centis embert ismer a faluban. Mindegy, mert egyfajta kaszát tartok már nyolc éve: osztrák: háromezernégyszáz nyél nélkül.

         – Elviszem!

         Közben a kis ember szépen betörölte az italt. Azért a harmadik sörrel megkínálta:

         – Tetszik kérni, doktor úr? Még nem ittam bele.

         – Itt a kaszája.

         – Ez?

         – Ez nem kasza?

         – Mi? Ez? Hát nem látja? Ez stájer kasza! Hát ennek a pengője egy arasz, mire ez szépen, fűre lekopik… hát ki vág mán gabonát, mán ne haragudjon a doktor úr, ezt tegye el magának –én vinném a magamét…

         Nem véletlenül Paraszt ennek az embernek a másik csúfneve a Digó –parton Mert egyébként Csárlicseplinek nevezik.

Ezalatt a kedvese fölpumpálta a kerékpár gumiját, talán kitart.

         Egyszerrecsak fölpattan s eldöcög.

         Estóttal jön vissza. Estót kaszálja a fél utcát a szénáért. A felvég, a part felől, különösen hétvégeken, zrimmeg és zrümmög, berreg és csattog a fűnyíróktól. Itt csend van. Igaz, kerékpárral is negyed óra a part, de megéri.

         És ő a házat még hatvanezerért vette.

         Estót csóválja fejét. Ő ugyan tart dudvára kaszát, arra is van kalapálva, de ez, ami itt van, már nem dudva. Hát mi? Hát ez burgyin. Mi a különbség? Hát az, hogy a burgyinban minden lehet, kű, vas, faág, istenfasza: Itt is Bálint bá’ metszi a fákat. No, és mit gondolnak, az öreg miért nem áll neki. Meg aztán ismeri ő ezt a kertet, itt állt a Fauszt-kocsma, Vecsei néni életében mást se csinált a kerben, csak téglát szedett.

– A kertben?

– Igenis! Egy morzsára vót kapálva ez a kert. Egy fűszál se benne. És az udvar seprűs, az alsóudvar is. És amott, ahol már a bürü növekszik, ott volt a szarvas. És így–és így (tenyere élével mutatja) állt glédában minden, az még hozzá, hogy az udvaron kétszáz tyúk, az istállóban tehén, az ólakban disznók.

És Vecsei néni egy hegy téglát szedett a kertben, de annyi maradt, hogy az ő kaszájának az élét kivegye…

– Egyszóval?

– Eccóval: a fűért nem, sok a keserű benne, a pitypang, hogy ne legyen, hét évig kell kaszálni: nézzék meg az utcát: mint a rét. Mindenféle jó –tejadó rítifüvek nőnek benne.

 Fűért nem, de ha megfizetik, kikalapálja a kapálni való rongy kaszáját és ledi-kicseli, mert csak dikicselés lesz az, ezt a burgyint: két nap: hatezer. Aztán más is, befog, lesz itt vagy hat forduló, kihordja a szeméttelepre ezt az egészet, a dudvát, a tavalyi, a tavalyelőtti gallyakat. Aztánt, de aztán rögtön’t, megfogadják a kisembert, az Alit. A Csárlicseplit, na, a kis cigányt, akit a cigányok Parasztnak is csúfolnak –ne tudnák! Az Ali megássa a kertet, mint az angyal, kisember, elásogat a fák alatt is, öröm azt nézni. Csak ne időre egyezzenek, hanem darabba, és előre ne adjanak pénzt, csak ha végzett.

Kedvese nyújtja a tenyerét: csapjon bele Estót.

Kezét nézi Estót, kord fuvarosnadrágjába törli, aztán mégis csak a csuklóját nyomja a kedves csuklójához.

–Csapjon  bele! –figyelmezteti  a kedves.

Estót vigyorog és belecsap.

– Húszezer forint–  mondja az ebédnél. Legyen huszonötezer: és rendben lesz minden.

A szemét nézi,  a hangjából érződő szomorúságot: mintha távoztában, lelki megnyugvására: két év után rendben akar tudni maga után mindent. Nem áll föl mosogatni, csak az abroszt nézi.

–Van valakid.

Most sem néz föl.

–Nem komoly, csak egy kis izé.

–Fiatal.

–Nem látszik fiatalabbnak, mint te.

*

Egy csavar föllazul –leteszi a kulcsot.

Reccsen a kapu. Föl sem néz, csípős trágyabűzt hoz a szellő: Estót az.

– Szerelünk? szerelünk? –köszön Estót.

– Szerelném –ha tudnám – fogadja illendően.

– Hát a doktorúr? Má’ nem úgy értem, hanemhogy a másik…

– Asszonnyal nem tárgyal?

Estót sápad, sárgul, aztán vörösödik. Hátra lép.

– Nem, hanemhogyhát a másik doktor úrral beszéltünk…

– Kié ez a ház?

– Hát a magáé! A doktor úré a ház, csak a másik doktorúr…

– Nincsen másik doktor úr.

– Értem. Ne tessen haragudni…

– Nem haragszom.

– Ne tessen haragudni, de lenne énnekem egy komoly ajánlatom. … Az, hogy én kivenném azt a kertet…

Tarjányi Vilmosnak, a maszektéesznek volt ez az ajánlata ezerkilencszáznyolc-vankettőben. Az udvaron még csak szigeteket alkotott a porcsín és a kertben csak a kerítés mentén zöldellt a tarack. Tarjányi már több kertet megkaparintott az utcá-ban, így a kertfaros szomszédét is. A fákat ingyen kiszedi és elszállítja, a kertért ha-szonbért fizet, három mázsa kukorica árát, mindig annyiban, ahogy töréskor frissi-ben megy.

Mi megy frissiben töréskor.

A kukorica ára.

A felesége kikelt magából és elzavarta Tarjányit.

A következő évben csodaszép, pozsgás, zöld növény kelt a kertben, már februárban. Briliánsnyi, gyönyörű kis fehér virágokkal virágzott. Még élt Ollé néni, átszólt a kerítésen, ahogy ott guggoltak s gyönyörködtek:

–Azt mondom kedveseim–jónapot! –, azt mondom, álljanak neki, még most kapálják ki…

–De hát ez nem látszik dudvának… olyan szép kis növény!

–Én nem bánom, úgy csinálják, ahogy akarják, de ha elszórja a magját, csak a tarcak irtja ki…

A felesége a következő évben elvált.

Kilencvenvalahányban  –talán kilencvenháromban? Egy erdélyi fiúka ajánl-kozott: barátaival egy hétvégén cakkba vágják a portát a barátokkal.

Dácsiával jöttek le a műbőrzekés részeg barátok. Kapával estek a kertnek, nagy kupacokba rakták a dudvát. A tornácon randalíroztak.– Hogy lenne ez tornác –provokált vitát a fiúka. Erre? tornác? Tornác a síkban? –Erre a barátok is nevettek, pedig azok dél-regátiak.

A fiúka lerajzolta a tornácot: az magasan van, alatta a picetorok, a gádor.

Pokol tornáca: hogy onnan lehet a pokolba zuhanni.

A gádor ugyanaz, mint a tornác –vitatta.

Az egyik regáti beszólt: Memondom, é, gang!

Lehülyézték: svábul van, magyarul járás.

A fiúka ajkbigyesztve magasodott fölé: A gádor is német. A tornác meg szláv. A járás meg erre: hülyeség.

Békülékenyen megjegyezte, legközelebb, majd fönt, Pesten, megnézik az etimológiai szótárban. Egyébként itt járás: amerre a gulya jár.

A fiúka ezt sértésnek véve tábort bontott. Fölmarkoltak mindent, italt, ciga-rettát  – a Bigston magnót, amiből az Uriah Heep recsegett – , és elviharzottak.

A következő csütörtökön már nem talált dudvakupacokat a kertben. Minthogy a kapun nincsen zár, Estót szembe–szomszéd elhordta a disznóknak.

–Valami baj van, doktor úr?

–Baj? – nincsen baj. És mondja, mit adna az egészért?

–Úgy érti –pislant disznószemeivel Estót –úgy érti, doktor úr, hogy szépen egybeszántanám a felsőudvart az alsóval meg a kerttel? A sok tégla…

–Nem: hanem: az egész házért, a portáért…

Estót tetteti a meglepetést és a tanácstalanságot, vakarózik, ötöl–hatol: ennek neki kell ülni. Nekiülnek, a gangon.

–Szép ez itt –mondja Estót, de az aranyló sört nézi s nem a fény játékát a lu-gason.

–Szép. Na, mondja!

–Mit mondjak.

–Mit adna az egészért?

–Hát. Előszöris. Ugye, ezt mennyiért vette, harmincezerért, ami maipénzben ugyan, fölszorozva háromszor-hét-az huszonegy…

–Nyugodtan szorozhatja tízzel… és hatvanezerért vettem.

–Hatvanezerért. Egy pesti nem adott itt hatvanat házért, pedig a tőzsér Kis–Szabó –ház százszor különbet–érő ennél, az is negyvenötbe ment. Jó, tízzel szor-zom –gyorsít Estót, tízzel az hatszáz, mi volt itt akkor, művelt kert, seprős udvar, termő fák, a vínasszony csak pályinkábúl csinált évi harmincezret. Akkor a jó ólak azóta összeromlottak, az istálló egy rom.

–Jöjjön be… nézzen körül. Konyha, fürdőszoba, a gázt bevezettem…

–Most ezekkel hiába jön: az egészért… na… az egészért adok, így, ahogy van. Ötszázat! Mégis, tízszerannyi, amennyit maga adott érte!

–Most kelt el egy ilyen ház másfélmillióért víz és gáz nélkül.

–Hun? a taóparton? A pestiek között?

–Nem a rendesparton.

–Az ugyanaz, taópart, rendespart, ugyanaz a másik végirül.

Hatszázat ad érte, gondolja.

–Hatszáz!

Estót feláll:

–Köszönöm a vendéglátást, doktor úr! Azt gondoltam, komolyabb ember maga. Benne vagyok a telefonkönyvben: ha meggondolná magát.

Június: munka. Július: két hét új kedvesével Lignano-ban, azután a mátrai házában. Augusztus: Bálint bá’ telefonál, nem azért, semmi köze hozzá, de: lenéz-hetne.

Nem indul az autó, lerohadt az akkumulátor, valami zöldesfehér kristályos izé, és kilyukadt a fenéklemez: látni a járdaszegélyt.

Szeptember: a közeli zöldséges fölpumpálja a kerekeket és lemossa az autót, nehogy szétszedjék, háromezer.

Október: Bálint bá telefonál: szüretel megint Estót: a kertjében, egyből a cefrés hordókba, többet nem mond, majd meglátja.

A novemberi barátjának több autója is van, viszont kopasz és kövér, de az autók közül egy kis Puntót kölcsön ad egy hétre, az akkumulátorával a zöldséges az autót beindítja és elviszi egy kerekedőhöz, aki ötvenezret ad érte. Vissza a Puntóba az akkumulátort és le a házhoz: Az udvaron Estót gépei. Furcsa ürességet érez: a kert! Az üres égboltot nézi, ami egybeszakadt már a Tarjányi -féle volt maszektéesz szabad egével: Estót kivágta a fákat.

A körzeti megbízott nem hajlandó átkisérni Estóthoz: ez nem rendőrségi téma, forduljon az önkormányzathoz. A faluház zárva, az önkormányzat a szom-széd faluban: a Puntónak egy suhanás. Egy suhanás lenne, ha  nem egy fene- nagy szerelvény billegne előtte az egynyomú úton.

Az önkormányzatnál tanácstalanok. Biztos, hogy nem tetszett megbízni Estótot a telekgondozással? Mert el szokták ám felejteni! Művészek! Tudósok!

Még egyszer elmagyarázza: birtokháborításról van szó: Most jöjjön ki vele valaki. Huza–, vona–, végül egy hisztérikus jelenet után, amit láthatóen el is vártak tőle, a körömlakkbűzt lehelő igazgatási főelőadót adják mellé.

Kiérnek az erdősávból –még nem volt komolyabb fagy és az akácok hamis zöldessárgája októbert igéz. A pusztán azonban a tarlók  barnasága, a zúzatlan kukoricások   elveszik a kedvét. Még négy kilométert zötykölődnek. Az igazgatási főelőadó fölveszi a tényálladékot.

–Hatszáz –mondja köszönés és magyarázkodás helyett Estót, aki a hetedik határba, a disznós tanyájra ment ki –traktorral. Az asszony utána telefonált a rádi-ótelefonon: kis, metálrózsaszín készülék rubintos gombokkal és nézőkével.

–Beszéljen az igazgatási előadóval, itt áll mellettem!

–Beszéljen a kaórság: én magával beszélek, doktor úr. Én csak jót teszek magának: hatszázat senki nem adna érte.

–Rendben –mondja Estótnak és rányomja a telefont.

Az igazgatási főelőadót hazaszállítja.

Visszamegy Estóthoz, a szerződést megírják, Estót a pénzt látatlanba’ leperkálja –látta már a telekkönyvet. Az ügyvédet is ő intézi.

Semmit nem érez  –majd küldet a holmijáért.

–De mihamarább, mer’ kénének a szobák… minek? … hát annak, kukoricá-val meghordanám a szobákat.

A következő barátja siránkozó típus és állandóan az elvesztegetett vidéki ház miatt cseszteti.

Decemberben kibékül az októberi barátjával, aki most vett Csíkban egy házat tornáccal kétszáz dollárért.

Nyergelik a Cherokee-t és karácsonyra fölmennek. Három kilométer a falu-ból, hegynek föl, gyalog, töretlen hóban.

Begyújtanak a tűzhelyben, fűtenek, mint az ördögök, aztán kiállnak az éjszakába a tornácra vizelni, belevizelnek a csillagtalan, a feneketlen, a farkassze-mekkel kápráztató éjszakába, majd lefekszenek aludni.

Másnap hóban mosdik meztelenül, és a házra gondol, mostmár Estót házára: biztosan esik az eső, kellemetlen nyálkás hideg lehet odale’, undok sár és nappali sötétség.

És most már nem bán semmit.