Ki sem gondolná, a kalapálásban mi’ fontos a fej sújtása.
Lóránt bácsi minden nap este hatkor jelenik meg az Otthon-büfében. Két deci piros bort kér s leül a szokott helyén, az ablak mellett. Egyetlen ablak szolgál az ivóra -minek az ilyen helyre fény. A közönséges betérő a pultnál dobja be az italát. Innen nyúlik az egyetlen ablakkal megvilágított ivó, ahová Lóránt bácsi leül. Néha előfordul, hogy még mások is leülnek az ivóban, furcsa külföldi biciklisták, autós idegenek.
A legkisebb az üvegezőkalapács, egyik fejvége véknyító -az üveg rögzítésére szolgáló háromszög vaslapkák beütésére. Boldogabbik vége meg a zárpajzsok s más záralkatrészek, rudazatok szegezésére.
Lóránt bácsi kétdeci piros borával arccal a pult felé ül le. A Mindenhatooooo korában ellegyintjük a fogalmakat szinonimként vagy ráfogjuk a köznyelv pongyolaságára. Holott a vörösbor az vörös, a pirosbor pedig olyan, mint az otelló vagy a kadarka, sötétebb, mint a rozé, de fényretartván áttetszően rubintos, piros. Lóránt bácsinak persze volt szőleje addig, míg talált értő napszámost metszésre, kapára, és még érdemes volt őriztetni a tolvajoktól. A kadarkát és otellót semmibe nézik. Az ipari borhamisítás lejáratta a kadarka hitelét. A kreppapírral [bodzával] festett kukoricabort gyakran cimkézték az állami pincegazdaságok kadarkaként –mint a szalmával festettekre valamilyen rizlingest nyomattak.
Hát még a szegek sokfélesége! Szegeket alkalmazni ebben a mesterségben leginkább csak leplezni való szégyen.
A cél, a feladat, a munka, a láthatóság –ezek is döntenek a szegek alkalmazásáról. A bognárfejű természetesen keményfába való huzalszeg. A huzalszeg hasadásra hajlamos fába való. A négyzetes szegvasból kézikovácsolt nyilazott fejű szeg pedig fenyőfába, amit nem repeszt. A nyilazott fej véglegesen, mondották, örökösen rögzít, csak kivésni lehet, a fej környezetének roncsolásával. Alkalmazásában tévedni nem lehet. Léccel, padlóval együtt kifeszítvén kalapáccsal visszaütni a lágy vasat szinte lehetetlen. Tévesen cigányszegnek is nevezték ezt az utolsó idejében, hiszen utoljára vándor cigánykovácsok csippentgettek ilyeneket guggolván alkalmi tüzüknél. Nos, a bognárfejű is ilyen, apró, pogácsdad fejecskéje az elcsippentés miatt sorjás, így jobban szorul: a látszólagos hibájának is funkciója van. Amiként lehetnek szükségszerűen nem szabatos mondatok, pl az alanynélküliek. Sokan a gagyiáruházakban kékfejű szeget vásárolnak, ha aprót. Különösen a nőknek tetszik a hollószín-kéklő vaskos, nagy, szabályos kerek, nagy simafejű kárpitosszeg. Ez a szegféle előfúrás (elégséges a repedés ellen árral megbökni a fát) lécféléknél szinte soha nem alkalmazható.
Lóránt bácsi időjárástól függetlenül zakóban, kockás ingben, nyakkendőben s gyapjúmellényben ül az ivóba a kétdeci pirosborával. Fején persze kalap. Nem filc avagy nemezkalap: Lóránt bácsi második férfikora hajnalán jelentek meg általánosan a műszálas préselt gyárikalapok. Nyári, őszi-tavaszi s téli kalapok. A férfi kalapja az egyéniségének igazolványa volt. No, meg a szándékának is. Kalap nélkül senki nem látta még a faluban Lóránt bácsit. Étkezéskor, mosdáskor vagy az ágyban vagy orvosnál van kalap nélkül.
Az asztalos kalapálásában a mesteri, hogy nem marad nyoma. A zárcímer félgömbfej szege lapulatlan, a falécen a kalapács nem üthet hibát a szeg környékén. Ha a szeg rejtenivaló, másik, nagyob szeget a fejre illesztvén ütik beljebb –a parasztasztalosok. Mert rendes iparos kivülről, által csak verezeteket szegel.
A kalapok nem újak, amikben az Otthon-büfébe megyen. Sőt, a keményített szita-műanyag kalapja egyenesen rongyosnak látszóra puhult s gyűrődött már. Őszi-tavaszi kalapjainak szalagján is átütött már a zsír. Az Otthon-büfében szünnap nincsen. A nem tiszta, viseletes kalap azt jelzi, az ember épp csak munkából vonta ki magát olyasmiért, amit jobb kalappal megtisztelni nem is érdemes. Egy jó pohár pirosbor estére. Szentkarácsony s Újév napja, amikor Lóránt bácsi tisztességesnek nevezhető kalapban ül le az Otthon büfébe. Az sem ünneplős, újszerű, mert a kocsma Szentkarácsonyeste is csak kocsma.
Persze ha apróra megvizsgálunk egy régi, míves asztalosmunkát -de avatatlan ne is keresgéljen- találhatunk akár még díszléceknél is aprószegeket. Sokszor csak huzaldarabkák, amiknek annyi feje keletkezett, amennyi a bekalapálás közben lapult. A fagitt alkalmazása szinte szégyen –egy erős, acélos szeggel óvatosan beljebbütötték az ilyen szegparányt s a fej fölötti bolhányi üreget bejavították fagittel s majd a pác pedig eltakarta. A fagitt persze a fa sajátporából készült. Eltérő fafajták összerögzítésénél azonban óhatatlanul is szegeket kellett alkalmazni. Rejtve: a dísz-avagy takarólécbe ütötte be a mester a legény a szeget homlokcsípővel elcsippentvén a fejet, esetleg előfúrás, mindenképpen enyvezés után a helyéreütögélte gyöngédeden fakalapáccsal.
A kocsma kocsma, bárhogyan nevezik. Iparos ember zakó nélkül utcára nem megy. A mester pedig nyakkendőben. Vagy, ha, akkor az inge gallérját a zakóra kihajtja, de így pedig bátorsággal, hiszen ha zsíros az inge nyaka, inkább szemérmesen összegombolná. Kockás inge: a szándék nem komoly, nem ügyintézés, nem orvos, nem hivatal. Csak a munkásingre kapott mellényt s zakót. Ha nagyon nagy a hőség, a gyapjúmellény helyett selyemhátú szövetmellényt vesz s az ivóban a zakóját leveti a szék háttámlájára. Szentkarácsony napja napszállatól december huszonhatodika hajnaláig tart. Lóránt bácsi ateista -ha kérdezik. Régi, sokak szerint értékes bordó vagy mohazöld, aranycirádás gerincű természettudományos könyvsorozatai vannak otthon a polcain. A polcok természetesen görbültek és olyasmiak, amiket mester magának készít a napi penzumból kisikkasztott idejében vagy alvás helyett. Maradékanyagokból, kevés díszítéssel. Lóránt bácsi első férfikora delén mindeki szabadulni igyekezett az ilyen könyvektől. Valamint pénzhiány is volt, és pótolni is kellett, vagy javítani, a háború előttről maradt bútorokat. Lóránt bácsinak könyvekkel is lehetett fizetni a munkáért a pénzhiány idején. Igen kedveltek voltak például a természetinépekről szóló, fotókkal illusztrált könyvsorozatok. A maszáj szépség keblei, szűzleányok szemérme is csupaszon, noéspersze a nelóta íjász lógója is. (Az asszonyok nem asztalbontás után poharazgatáskor, mint a férfiak, hanem titokban, takarítás közben lesték ki a könyvekből a pápua férfiak vesszővédő töksatyakjait vagy a núbiai férfiszépség csüngvén is kétaraszosát.)
Lórántnál fa a fához fával kötődött, meg enyvvel. Minthogy a jó kovácsok elébb haltak ki, mint az asztalosok, Lórántban semmi lenézés nem volt a parasztasztalosok iránt, akik mindent, mit lehetett, szegeltek. A parasztasztalos csak télen dolgozott leginkább. Ragasztót készíteni nem tudott. És ugyan, kitől vásárolt volna igazi asztaloszerszámokat a tudatlan kontár. Szentgotthárdon s túl, Ausztriában éltek még szerszámkovácsok, akik megfelelő vésőket, gyalukéseket és fűrészlapokat készítettek. Parasztasztalostól nem is vártak el mást, csak parasztmunkát. A paraszt vásáron, boltban, üzletben vette a szerszámait, de Pestre azért fel nem utazott. Fazongyalut nem használt: a rendeset tolta meg az éleken. Még, hogy a díszléceket szeggel, kívülről beütve rögzítette, de bizony az asztal csikólábához a domború részt csakúgy! A betéteket ugyan nútolta, de kidolgozni csak nagyján, mint egy fiatal segéd. Hiszen a jó csapkiütő vésőkben hiány mutatkozott. A jó vas, acél, a szerszámban kell legyen, nem a fában. Jó kézifűrészeket már hetven esztendővel ezelőtt is vásárolni lehetetlen volt, talán ha örökölhetni még. Elektromos motor csak a nagy előmunkáló szerszámgépekben. A legnagyobb gond a vésőkkel és gyalukésekkel volt már a háború előtt is, amikor Lóránt legényidejét az apja mesterénél töltötte ki. A mester gyakran megszégyenítette az inasok előtt azzal, hogy bizonyos szerszámokat nem engedett használnia. Mutatta a szerszámokban a billogot, makk, sarló, csillagok. Amikor ez a mester meghalt, még mosdatták testét az asszonyok, amikor Lóránt beállított a szerszámokért. Hiba lett volna megvárnia az ostoba és tudatlan rokonság fokozódó éhét az örökségre. Széthordták volna a rokonok az örökfűrészeket, örökvésőket, csapkiütőket.Valóban, meghagyta az öreg, egy ládába készítsék össze a vasakat. Így örökölt egy egész sorozat, régi jóacélból való csapvésőt.
Lóránt bácsi néha beszédes –máskor inkább hallgatag. Időnként tart italos napokat is. A két férfikorában évente négy-öt szabadnapot adott magának. Szentkarácsony és Újév napján. Véleménye szerint Jézus élt, méghozzá augusztusban született időszámításunk előtt 2-ben valamikor augusztus tájékán. Iparosember volt ő is, művelt, és olvasott, aki a zsidók igen elavult vallását akarta megújítani, és ezért a 30-as évek elején, szintén kivégeztették a rómaiakkal. Egy igen okos és ravasz zsidó főpap negyven évvel későbben megírta azt a zavaros évszázadot, aminek az elején ez a Jézusnak nevezett ember Lóránt bácsi szerint élt. Lóránt bácsi Szentkarácsonyestjén vagy Újévkor beszél ilyesmit –ezek italos napjai is. A régi időkben, Rákosi vagy Kádár alatt kocsma szenteste bezárt. Rákosi alatt a Karácsony nem is számított ünnepbe –viszont nem írták össze az éjféli misére vonulók nevét. Kádár alatt kétnapos ünneppé lett a Karácsony és szenteste délutánja hallgatólagos tűréssel szabad. Kocsma még a régi illem miatt nem maradt nyitva –ám a Zöldfa vendéglőben a hátsó ivóban iddogálhattak a bennfentesek. Így Lóránt bácsi is, nemsokkal a nyugdíj után, amidőn megszűnt családosember lenni, ott iddogált. Ilyennel Lóránt bácsi, mint Húsvét, nem foglalkozott. Az a Jézus szerinte különben is augusztusban halt meg a Negev felől érkező jellegzetes, a nappalt éjjé tevő homokviharban, amit az arabok számumnak mondanak, és tavaszünnepre az emlékezést a ravasz papok csak azért helyezték át, amiért a születése ünnepét meg a téli fordulóra. Leánya nem lévén, locsolókat nem kellett fogadniuk, ő maga nem locsolkodott soha, és hétfőn nem tartott italosnapot. Italosnap egy-egy nagyobb munka bevégzésekor vagy valamilyen rendkívüli alkalomra esett, például, amikor a harmadik asszonyát a házból kitette. Vagy amikor a negyedik asszonya, a távoli kedvese gyeremeket szült neki.
A fűrészelés a mesterség alapfogása. Ennek lényege pedig a türelem. Kapni egy egész sorozat barkács kézifűrészlapot az éhórabér feléért. Senkinek sem kell. A barkácsolók gyorsan akarnak végezni, a fűrészt rángatják, az szorul vágatában, erre méginkább feszítik, a vágás pontatlan. Az illesztőfűrész lágylapú, kevéssé acélos, így könnyen elgörbülhet a gyakorlatlan kéz rángatására. Kétnapi bérért kínai gérvágógépet kapni. Ha a barkácsoló elfelejti ellenőrizni a szögbeállító valóságfokát, a kimért gérjei sohasem találkoznak. Míg a mutató s hüvelykujjam a kapcsolókra emelem, a mester két vonást tesz a fűrészével, mire végreserdül a fordulatszám, a harmadikat. A vékony képkeretre lassan engedem rá a zengő fogazott körpengét, különben tépi a lécet. A gyorsszárított anyagból valót akár hosszában, arasznyira. Még nem vágta át a lécet, már kikapcsolom, különben az utolsó millimétereket tépi föl. Eddigre a mester a kézi illesztőfűrésszel a gérvágó ládikóban már eggyel végzett s a következőt illeszti.
A negyedik már nem volt igazi asszonya Lóránt bácsinak. Midőn a szőlejét eladta, hogy az irtás, fakivágást és kiszántást másra hagyván szántót vett és ott, az ő szavával, parasztizálni akart. Annyi szőlője a házánál, a kertjében is termett, amennyi bort ő otthon megiddogált a ritka-ritka vendégeivel. Amiként a parasztasztalos áhítva várta a téli napokat, amikor majd a kamra ablakossarkában kialakított műhelyében dolgozhat, úgy az asztalosnak kikapcsolódás a paraszti munka volt, a napfény, a szabad levegő. És egy kis demizson pirosbor vizes ruhával körbecsavarva, nedves gazcsomó alatt az árok hűvösében. Egyébként otthon nem ivott. A harmadik asszonnyal élte második férfikorát. Húszévesen házasították össze a nagy családja asszonyai húsz hold földdel, két házzal (egyikben bognárműhely) és egy alig tizenhatesztendős szőke, kövér, pozsgás leánykával, aki a gyermekágyban újszülöttjével együtt meghalt. A nagy család asszonyai szinte azonnal kerítettek Lórántnál pár évvel idősebb, gyermektelen özvegyet. Rendes, tehát semmiben sem különös házasságot éltek, Lóránt bácsi két leányt nemzett az asszonynak. Persze fiút várt volna. A forradalom után aztán valamelyik régi, járási hivatalban egy fiatal nő nézett föl rá az íróasztal mögül. A leginkább hallgatag Lóránt bácsi tíz perc múlva már az életét mesélte. Megvárta a nőt egy presszóban néhány kávé mellett. S a nő már este hétkor, a kisvasút állomásán megígérte, majd ő szül fiúkat neki. Lóránt második férfikorára mindenét az elvált feleségénél hagyta, kivéve a legfontosabb kéziszerszámait. Az új asszonnyal más faluban új házat építettek. Két fiuk született.
Újabban, száz éve, az asztalosok mestersége címere a három egyenlően hosszú ujj a balkézen. Avagy a jobbon -kinek hogy esik kézre tolni a fát. Lóránt bácsi balkezén a három a kisujjal elvágólagos. Inaskorában még az elektromos mótor újságnak számított. Mestere, hogy az újat becsülni megtanítsa, az inasokkal hulladékfákat hosszában vágatott kézifűrésszel lécnek, deszkának. A fűrészelés csínját kitanulni így lehet. Türelem, ez a jó fűrészelés lényege, nem rángatni, hanem hagyni simán szaladni. A szúró s rókafűrész fogója azért oly ciffra, hogy lazán lehessen markolni, mégis biztosan. A régi mestereknek hosszra bérben, a gőzmalomban kellett elővágatniuk a gerendákat, padlókat, rigliket s léceket. Bontott zsindelyléceken még látni a fűrészmalmi körlap íves rovásait:csak a színét vágták körfűrésszel. Lóránt mestere elsőként alkalmazott mótorokat. ( Élt még Babits és, így írta a mókásat: kómikus. És más görög szavakat is görög hangsúllyal prózában is, így ő a mótornál elölre helyezte a nyomatékot.) Feltétlen, szükséges rossznak tartotta a szalagfűrészt. Csak az utánajárás egy havi bérnyi, 28 Pengőt emésztett el. Az öntödéből megrendelni a kerekeket. Mótort csak Budapesten lehetett vásárolni. A gépész pedig 100 P-t kért az összeállításért s a behasznált anyagokért. Azért a kézihajtányos régi körfűrészt is meghagyták. Az inasokat azonban gép közelébe nem engedte a mester, még gerendát tartani sem.
Lóránt bácsi mindig egyedül dolgozott. Tanulója nem volt, a fiait láb alól elzavarta, semmilyen fogást nem mutatott meg nekik. Mindenkoron a mesterek szerint túl sok a mester -hátmég a kontár, a nem vizsgázott iparos. A mestertől igazán tanulni nmem lehet -legföljebb ellesni. Hamint az íróknál is: a mester leginkább arról a mesterről beszél mint a tanítójától, akitől mitse tanult Ha asztalnál esetleg beszélt valamiről, az a fa volt.
Századévek óta az asztalosok panaszlják a fát, ami nincsen, csak régen volt. Lóránt mester már arról beszélt, az erdők elfogytak a múlt (a XIX.) század pazarlásában. Helyeselte a történelemhajnali görögök szokását, akik fejszével végeztek azzal, ki nememberültette tölgyfára fejszét emelt. A XX. század végére már vágásra érettnek mondottak 60-70 éves szál fenyőt. Ez semmi! –talákoztam regényéríróval, aki három hónap alatt akart regényt –amikor az utolsó ilyen barvúr, a Németh Lászlóé is fölhízlalt elbeszélés! Lóránt mestere inaskorában még látta a fűrészmalom alatt kikötött tutajokat. A parthoz csáklyázott szálfákat öllel mérték: tizenkétöles hosszúak voltak általában úgy, hogy az öregebbik vége ha három nagyarasszal volt nagyobb átmérőjű, mint a véknyabbik. A szálfák vagonszám álltak rakásokban a malomtéren. Lóránt bácsi erről ma is így beszél: Fának nevezhető, ami négy éven át száradott. Nyáridőben lajttal hordták föl a vizet a Tiszáról s locsolták a rakatokat. Az asztalos állandó félelme a fahiány. Amikoron még való ősfákat is úsztattak a Tiszán, az asztalos a nem úsztatott, hanem szekerezett mátrai fenyőt fitetette gyanakvóan a telepeken. Mert a fűrésztelepeken betyársággal három, sőt, kétesztendős nem úsztatott szálfát is gatterre vonsztak. A mester sohasem bízott a szárítás minőségében, ezért otthon a bérben hosszravágatott gerendákat még leginkább szárítóba rakatta össze, nedves marhabőrökkel takarván a nyári hévnapon. A bútornakvalót pedig a műhelypadlásra tolatta föl. Lóránt bácsi második férfikorabeli műhelye lényege a szárító volt. Már nem a szárítás foka, csupán a fa minősége volt a beszerzésnél döntő. Húsz évvel ezelőtt, a hetven éves Lóránt bácsit szemre mindenki ötvenötnek nézte még. Messzeföldről jöttek autós idegenek, tettetetten csodálkozó arccal azon, hogy az öreg nyugdíjba ment. Leginkább orvosok jöttek –hiszen Lóránt bácsi, ha nem is barátkozott senkivel, azért orvosoknak, diplomásoknak többet megengedett, és a régi orvosokban a mai kézkezetmosi bűnszövetségen túl is élt a communio. Élete delén még egy diplomással beszélgethetett a témákról, amikről könyveiben olvasott. Mai fiatal diplomás már semmit sem olvas -hivatkozik olvasatlanságában a tanulásra.
A Kárpátokból a ’90-es évek elején kezdték vasútiszerelvény és kamionszám hordani le a fenyőárut. Az első szállítmányokban még akadtak szálak, amikre Lóránt bácsi is kénytelen volt azt mondani: az még fa lehetne: négy évet padló formájában szárítván meg tudná mondani, valójában-e. Utolsó megrendelőjének két évet kellett várnia az ajtókra ablakokra: nem a munkára: az alapanyag kellő száradására. Ma, amidőn nem tudjuk, hova sietünk, de az utat fokozódó gyorsaságban akarjuk lezavarni, mit sem értünk ebből. Vannak fiatalabb asztalosok, akik rendszeres pszichiátriai kezelésre szorulnak a fahiány feletti beteges félelemük miatt, holott egy pajtában szárad többévre való mennyiség a telepükön. A faipar mestereinek kedvelt rémtörténete szerint már Afrikában se maradt fa, afrikai szobrokat kínaiak faragtatnak thai hulladékból. Messzeföldi faiparosok dicsérik föl a magyar emdéef-lapokat, hogy azok faportartalma még több, mint 50%. 20%-os faportartalmú műfalap szabásánál előfordulhat, hogy a fémhulladéktartalom miatt a vágólap szikrát vet. Préselt nagy faszilánkokból való oesbé-lapok ma már dekoratív elemek. Lóránt bácsi semmit nem hallgat meg a panaszokból. Szakmabélivel évente, ha szóba áll. Megkeresheti asztalos a legnagyobb tisztelettel akár, udvarias kifejezésekkel héhány negyedóra alatt rázza le.
Schammeli, hockedli, csizmahúzó, asztal, szék, fiókos ládikák -legénnyé érő inasok tanulódarabjai. Vasalt utazóládák, szekrények. Aztán ablakok. Az ablakra, ki ránéz, mitseláta lényegéből. Százéves ablakok kötései, csapjai, nútjai ma oktató ábrákon sem láthatóak. Nem is fiatal épületasztalosnak mutattam régi ablakokat: párhuzamos és elvágólagos kötéseket nem talál: mindenütt a sarkokon 45o -os gér. Csodálkozik: ezt ő meg nem figyelte soha még. A szakközépiskolában nem volt tananyag.
Időnként azért egy-egy mester a tiszteletét teszi Lóránt bácsinál. Tiszteletet tesz –de nem ad. A tisztelet tétele valójában formális udvariasság. Ezek a fiatal mesterek olybá veszik Lóránt bácsit, mint az írók máma Krúdy Gyulát. Igen-igen! –de elavult. A felszínen bravúros díszítmények -de kinek van erre ideje ma már. Lényegi elsősorban a funkcionalitás és gyorsaság. Minthogy Lóránt bácsi ajtó-ablakai jó fából, szakszerűen készültek, senki nem cseréli ki. S ha nem kell kivésni a helyéről s szétszedni, a láthatatlan mesterfogásokra ki ügyel. A riglifát a hétmotorú fazongyalu-s maró asztalra betolván kész ablakkeret húzható ki nagyjából öt perc alatt. És fa hiányában már ez az ipar is a múlt: akármelyik tönkrement mezei építési vállalkozó ma műanyag nyílászárók gyártásába fog.
Ha még, akkor leginkább műszárított fa kapható. A szárítást néhány óra alatt végzik el, s a felszínen, a gyakorlatlan laikus számára a fa valóban száradottnak tűnhet. A fenyő ugyanis száradás közben óhatatlan megreped. Jóesetben ezek a repedések már a szélezés során eltűnnek. Épületfa gerendájánál nem számíthat hibának. A lényeg, hogy a fa lelke cikkelye benne legyen. Alkalmas épületfa lelke olyan átmérőjű, hogy az a legnagyobb gerendába se fér bele. Hetvenesztendős hegyi szálfenyő lelke még könnyű s férfiarasz átéri. Az ősfák lelke könyökkel mérhető. A Rákóczi utáni század igen hideg volt, az akkoron nőt fák lelke valóban kemény, hisz évgyűrüi tömörek, vékonyak. Nyílászáróknál azonban nem engedhető már meg a repedezés és vetemedés. Hamennyiben a szálak görcsmentesen futnak, ám a laikus szánmára szépséges vöröses erezettel, az a gyengeség jele: az ilyen léc könnyen hasad s a dombor részeknél csiszolhatatlan. A műszárított fa erről is megismerszik: a domborra mart részeken csiszolhatatlanul érdes. Bútorfánál tehát a műszárított szóba se jöhetne. A svéd fenyő műszárítottban ma a legjobb minőségre utal. Annyira svéd, amennyire az amerikáner amerikai.
Az ifjú Lóránt nagytermészetű volt, de italozásban csak az évi szabadnapjain hajlott el. Szentestén csendesen beborozott. A többi napon viszont leginkább sört és pálinkát ivott. Második férfikorát szerelmi házasság nyitotta. Az asszony azonban a szülései után -Lóránt bácsi szóhasználatával - megkezdte az emancipációt. Az mindennapos volt a műhely udvarán, hogy valamelyik felindult menyecske piros arccal adta elő: jönne a mester kimérni a polc, avagy szekrény helyét. Állítólag ma még amerikában van valami ilyes: Ott a nő vacsorára hívja a férfit, ha valamit akar. Élte delén ilyenkor még Lóránt kerékpárra kapott, föle mögött ceruzával, zsebében egy fenyőlapkával és a collstokkal elkerekezett a menyecskéhez. Kinél persze otthon mást nem talált, csak a menyecskét. Lóránt a legnagyobb rendszertelenséggel, de mindig a korabeli havi átlagfizetések többszörösét tette az asztalra. Cserében elvárta, hogy a menyecskéktől hazatérvén az edények ne zörögjenek. Messziről jött városi tanárnők is, szinte ösztönszerűen elsajátították a parasztmenyecskék illemét. Lóránt ha menyecske hívására ment mértékért, megberetválkozott. Az asszony ennyiért az edényekkel még nem zöröghetett. Hiszen mester a faluba borotválatlan nem mehetett. Hanem, mert a beretvát gondosabban fente s az állát visszájáról is lehúzta, hogy ne sértse föl a gyönge menyecskebűrt, azért már bizony kocódtak a fazekak s lábasok.
S addig nem is volt baj, amíg nem nyugdíjazta magát. Addig tart a legtöbb asszony türelme, míg elegendő pénzt lát kirakva az elszámolások estjein az asztalon. Egyébként persze rendesen Lóránt bácsi, még hatvannégy éves korában nyugdíjba ment a kioszbélyeg és az adó miatt. Egyre kevesebb munkát vállalt s a felesége ezzel egyarányban egyre hangosabban zörgette az edényeket. Az első években még nem lázadt nyíltan az öreg parasztizálási elképzelései miatt. Az öreg azt ígérte, hogy az ujjvastag Ady-kötetek ugyanúgy az asztalra kerülnek majd, csak már nem a mesterségből, amit mindig is gyűlölt s kényszerből művelt. Hiszen az apja asztalos volt s a nagyapja s annak a nagyapja is. A kertészkedés volt számára a vasárnap –s hogy a szőlőt kénytelen eladta, jólfizető gyógynövényeket, hagymát, meg mákot kezdet termeszteni. Az asszony azonban a harmadik évben nem állt kapára többé. Erre utolszor zörgtek az edények Lóránt bácsi házában: amikor az utcára hajigálta ki. Az asszonynak készített kelengye-bútorral együtt, persze azoknak semmi baja nem esett (hiszen az öreg semmibe vette a fényes politurt s a furfangos bőrözést, s a lakkhibák javítsához valamennyire az asszony is értett. A gyerekek felnőttek úgy, hogy a műhelybe szökni legföljebb ha bújócska közben kerültek).
Az amerikáner hajtányos fúró, amiben a hajtány karja maga az emberi alkar s tengelye a mellkasra avagy tenyérbe fogott fagombában serdül, míg a másik forgó markolat a hajtó kar markában forog. Csaplyukak fúrását persze inkább a rezdületlen állványos vonalfúróra fogták, ezeket a kisinas avagy maga a segéd tekerte. Petőfi idejében még voltak íjas hajtányok.
A csak kevéssé viseletes kalap, a vasalt zakó s az aktatáska tűnt föl az asszonyoknak minden péntek délután. Valamint a kölniillat. Lóránt bácsi a vasútra szállt s elvonatozott. Semmi volt kitudni a célállomás a vasúti pénztárosnőktől. Lóránt bácsi azonban azt akarta, hogy a felesége tudja is meg, hova jár el. Hetven évesen végképpen nyugdíjba ment –de csak az asztalosszerszámokat tette volna le. Hétközben minden nap dolgozott. A parasztok, az egyszerű falusi nép hamar belátta, nem vállal már kisebb munkákat sem. Legértetlenebb azonban mindenütt az értelmiség –az egzisztecia. Az orvosok és barátaik, aztán az igazgatók, a polgármester és a főbb emberek járogattak a nyakára egy utolsó nagy mestermunkát kikunyerálni. Egyik utolsó ismert különleges mestermunkája a svéd koporsója volt. Persze a svéd úgy az, mint a fenyőáru: egy meghalni hazatért disszidens. Csak alapanyag után egy hétig autózták az országutakat. Napszállatra vagy estére tértek meg a svéd hosszú kombijával. Az Otthon büfében öblítették le az út porát. Lóránt bácsi ilyenkor sört ivott, ami nem ital szerinte, csak pözsgős víz, ami üdít a nagy melegben. Volt asszonya a szemközti ABC pénztárából leste a kipirult, vidám Lórántot: ismerte ezt az embert, a menyecskéktől a mértékvétel után rendre így tért meg. A szerencsések, akiknek mégis vállalt valamit, mind csalódtak. Az öreg utolsó munkáiban mindben vétett hibát. Persze annyira nem nagyot, hogy más mester kezére kerüljön. Csak olyat, hogy elterjedjen, nem a régi már.
A végzett legény első munkája, ha önálló iparba fogott, a gyalupad volt. Ennek lapja kemény nemesfa, leginkább tölgypadló, másfél, két öl hosszú, legalább három collos. Szélte legalább egy könyök. Hozzá a forgácsvályu már lehet fenyőfa is, csakúgy, mint az összefogó csiga oldallapja is. Tölgyfához persze vörösfenyő dukál, ami egyszerre kemény-s könnyűfa, a legnemesebb fafélék egyike. A gyalupadban szeg vagy csavar nem lehet. Fém annyi, amennyi az ékeken, az v-fogú riglifogó s a fülescsavar. Lábai, talpai vörösfenyőből. Szétszedhető-összerakható, lapja a lábakról leemelhető. Az összefogó ékek csaplikai csakis négyzetesek.
Egynémely asztalos ződebbrétje nem a kertészkedés, hanem a vasas, a lakatosmunka –Lóránt bácsi hegeszteni sose tanult meg. Ugyanis még az első saját körfűrészét összeállító lakatos elmagyarázta: a fűrészgépben hegesztés nem lehet. A hegesztést nem is tartotta kötésnek az a lakatos. Ridegíti a vasat s az eltörhet. Jónéhány asztalos, aki nem parasztizált, szabadidejében vasas munkákkal pihengetett, mert szögvasat is gérbe kell vágni a szeglethez. Parasztasztalosok kézikocsikat is vállaltak. Ezekben annyi volt az asztalosság, amennyit a fenék s oldaldeszkák levágása s megmunkálása jelentett. Lóránt kézikocsija is, jó Sachs kerekekkel, bükkből volt. Így aztán a mákszelelőjének vázát sem vasidomokból készítette, hanem bükkből gőzölte s csapolta, meg pántokkal fogatta össze. Mikoron pedig a fűnyírás divatbajött, a fiai babakocsija kerekeire persze fából készített a fűnyírót, mosógépmotorral.
A gőzölés, valamely alkalmas keményfa hajlítása annyiba számított Lórántnak, mit az enyvfőzés. A sokféle enyvét mindig maga főzte. Keményítőalapú ragasztókat is készített. A csiríz szóért iszonyú dühbe gurult. A csiríz a susztereké! Az ő keményítőalapú növényi ragasztói elébb szinte folytak s pillanatok múlva szilárdultak, mint a műanyag.
Amik leginkább izgatta az asszonynépet egy időben azok Lóránt bácsi hétvégi utazásai –amiknek történetét elvált felesége hirdette szanaszét. Pípsókról, bérelt különszobában végbelében fácántollat illegtettő disznókövér menyecskékről regélt. Az eldobott asszony Lóránt bácsi hétvégi utazásaira imígyen hibázott mellé : Az öreg a fodrász Júliától elkért nagymennyiségű kacsamagazin hirdetési rovataiban találta azt a szexre éhes és iszákos kiskun tanyasi nőszemélyt, akinél hétvégéit tölti. A menyecske életkorához ügyesen hozzáhazudott tíz évet, hogy ne legyen túl fiatal.
A lakkozatlan konyha és parasztbútor, a vásárokra való bútorféleségek kitanulása után a mesterek vizsgára bocsátották a legényeket. Holott még hátra voltak a főbb titkok, a bőrözés és a lakkozás. Mára a bőrözést körülírni is nehéz. Egyes nemesfákról repedhetetlen rétegekben héjazat, vagyis bőr hasítható. Német szóval mondják ezt furnérozásnak is. Ma a lézer-ellenőrzött és kompjutervezérelt faipari gépek korában nagyjából egy semmi az ilyen héjazat készítése.
A valóságban azonban Lóránt bácsi följárt a hegyekbe a menyecske és a bor után. Kevés és jó bort ittak. Nem pirosat, de nem is vöröset. És az ismeretség sokkal egyszerűbben eredt. A menyecske egy híres, Lóránt bácsi-forma idős kádármester vígözvegye volt. Az öreg, mitse tudván a kádármester haláláról, állított be a műhelybe. A menyecske az irodában dúlt, a könyvelőlányokat osztogatta le. Lóránt bácsi négy egyforma címeres kishordót szeretett volna eperfából. Mikor utolszor látta a menyecskét, jó tízév azelőtt, annyira csak, hogy a kávét beadta a mestereknek, akik kevés szóval a fahiányról busongtak. Lóránt bácsi csak a vékonyka leánykart látta. S persze a szerszámvasak minőségét is panaszlották, a kádár a pántoknakvalókat ridegelte s a vésők hegyét. Távollakó, egymás köreit nem metsző rokoniparú mesterek jól elbeszélgetnek mindenkoron –az üzlet azonban más: a kádár túl sokat kért a hordóért, amit az akkor a szőlejébben még messzelátó Lóránt bácsi kért, és túl hosszú szállítási idővel. Tíz évvel későbben fél óra nem telt, s már a szőlőhegyi úton rázkódtak föl az özvegy kisteherautóján. Harapásravaló (decis) pohárkákkal ültek a hárslevelűnek. Alföldi ember ma lőre pancsolmánynak hiszi az ilyen nevű bort. Harapták a bort, nézték a bükki hegyek irányában lenyugvó napot s egy szót sem szóltak. A következő lopóban leánykát hozott föl a nő. Hazudott egy jó nagyot a leánykanév eredetéről. S amikor a karját nyújtotta, Lóránt bácsi, aki a kor, a mesterség és a sok dohányzás miatt már szagokat sem érzett, rábólintott a nő hazugságára az illat hasonlóságáról. Ezen első estén az ölelésen kívül semmi nem történt – a nő leszáguldott Lóránt bácsival az alföldszéli nagy vasúti csomóponthoz, hogy elérje a csatlakozást. Egy pusziért nyújtotta föl az arcát, az öreg pedig jó erősen megölelte.
Például egy ebédlőasztal ovállapja a valóságban finoman összecsiszolt deszkákból áll. Az egyik virtus, amikor a deszkák illesztékei a préselveragasztás után is láthatalanok maradnak –ebben segít persze a pácolás is. A másik, amikor a nyersfafelületet bőrözik. Az egymás után lehasított héjazatok szimmetrikus mintákat adnak ki. Pl a rózsagyökér rémfigurákat is. Ha Jókai Mór a svábhegyi kertjébe egy rózsatövet ültetett, annak gyökérgyöke valamikor a Kádár kor hajnalára növekedett úritök nagyságúra, ami már esetleg alkalmas lehet faipari megmunkálásra is. Ehhez pesze eleve olyan rózsafajta szükséges, ami a két emberöltő alatt nem fajzik el, nem fagy ki, nem szárad ki, nem vágják ki idejekorán. A bőrözés mesterfogásainak szövegezése nincsen –hiányoznak hozzá a szavak. Amiről nem beszélhetünk, arról hallgatni azonban főleg nem lehet. A bőr, a nyers, hasított héjazat rugalmassátétele, felületresimítása, illesztése, ragasztása nem paraszti munka, amit ennlogikája és természeteséggel lépéseiből egymásbafakadó menete tanít következtetvén. Ha az ember anyagokat, eszközöket s szerszámokat vásárol, a mesterség bizonyos fogásait józanparaszti logikával maga is felfedezheti. Imígyen parasztasztalosok is készítettek bőrözést. Ezek azonban soha nem bizonyultak időtállónak. Éveken át udvaron ázó zongora bőrözése fölváslik az ázott deszkázat vetemedő illesztéseinél –de néhány ujjnyival beljebb makacsul megtapad, föl sem feszíthető, vagy ha igen, szálastul tépi föl a deszkát. A parasztasztalos bőrözése egyetlen zuháré után megadja magát s mint sikló a bőrét, levedli.
Igen részeg kell legyen az öreg, hogy az újszülött fotóját tárcájából elővegye. Látták már az Otthon-büfé csaposai, meg a hátsó ivóból az egzisztencia. A nyugdíjas években, az elszámolások híján az ivós napok esetlegesek. Egyszer már a nyitáskor beült az öreg. Hogy az ital a fejébe szállt, hazakerekezett. Élte delén a falu főutcáján naponta nyolc-tíz autó hajtott át. Ma negyedóránként zúg el ennyi. És mennyivel halkabban! Valamint falusi biciklis a fülére hagyatkozik. Valamint arra, hogy az autó, amelyik elé kihajt, majd kikerüli. A szembeni sávba persze nem tekint. Hiszen elzúgni csak el, de hogy még találkozzanak is autók az egynyomnyi aszfalton, az valóban ritkaságszámba ment az ’50-es években. A hatodik gázolás után a körzeti ápolónő sógornője beadta a fókuszoknak Lóránt bácsit. Szerinte országos érdeklődésre tarthat számot az, aki nyolc gázolást megúsz karcolás nélkül. Sőt, lényegében két kerékpárt kellett vennie. Csakhogy a fókuszok asszisztensei szerint, akik a történeteket kézbeveszik, ahogy ők mondják, gondozzák, Lóránt bácsi története bár nem hihető, mégse érdekes. Nehézkes lenne előkeríteni a vétlen gázolókat. Lóránt bácsi amúgy is hallgatag. Televíziót utolsóként vett a faluban a módosak közül, a rádiót csak hazugnak nevezi. Az utolsó filmeket szerinte Jean Gabin-nel forgatták. Jean Gabin meghalt –oda az igazság. A magyar színészek közül Páger Antalt kedvelte. Utoljára 1974-ben volt moziban, amikoris a Szabadság filmszinház belső munkálaitait Fürszt János kőműves mesterre bízták. Fürszt más asztalossal, mint Lóránt bácsival, nem dolgozott. Lóránt bácsi szerkesztette az álmennyezet az előcsarnokban s néhány ablakot újrakészített a régiek mintája szerint. Így tehát az utolsó szakmai látogatója az az asztalos volt, aki az Amnézia diszkóbárt alakította ki a mozi helyén. Feltűnt neki a három pótolt ablak, a festés, hogy 30 éve kitart. Utánakérdezett –s este Lóránt bácsi vállat rántott: Ballagjon el a fiatalember másnap, valamikor délelőtt, amikor a nagy melegben a kertből a hűvösre szorul.
Lóránt bácsi műhelyében semmi nem érdekes vagy különös. Talán az egyik, a déli oldalon végig üveges ablak. Vagy az enyvfőző kályha. Az üsttel, aminek oldalán kívül-belül ujjnyi vastag a nyers enyv. Keskeny ösvények vezetnek a térdmagasságú forgács, vésedék s lécdarabkák halmai között. Nem látni különösebb gépeket. Szerszámokat sem. Fiatal asztalosnak a tartókból kiálló vésőnyelek mit se mondanak, a kézifűrészek s gyaluk pedig a tanulóévek keserves hónapjaira emlékeztetik. Ami azonban feltűnő, hogy Lóránt bácsi házán, mindenen, ami fa és festett, a festék egyrétegű s vedletlen. Az üvegezett fal selejtnek mondott különböző ajtókból s ablakokból való. Lóránt bácsi az üvegezést maga végezte: szerinte ilyen mesterség nincs. Az asztalos munkaideje nem arra való, hogy betörött ablakok üvegezésére menjen el –az ilyen lémunkákat tehát elvégezheti az üveges. Lóránt bácsi szerint az üvegezés avagy a festés is, mellékfoglalkozása az asztalosságnak. A festés arra való, hogy takarjon –s a vevő, ha kérte, Lóránt bácsi szivesen adta át festve az ajtókat s ablakokat. Külön téma a lazúrozás. Parasztasztalos bravúrja volt a bőrözés betétjének dió avagy parafa utánzatú lazúrozása páccal. A régi festők maguk készítették festékeiket. Persze Lóránt bácsi is. Az alaptitok ma még kitudható egy sörért és egy fél unikumért egy jobb szobafestő mázolótól is, miszerint régebbi, lehetőleg lejárt szavatossági idejű festéket kell venni elfekvő készletből- ha már valamiért az ember az üzletre szorul. Ma már mindenért lehet fizetni –hagymaszárba a lyuk kertészeti áruházakban kapható. Lóránt bácsi a százéven át tartós festés egyik titkát szivesen elejti: az ólom az. A régijó, az alattomosan gyilkos ólom. A magas ólomtartalmú festék szinte örökre tapad –ha megfelelő az alapozás. Az ilyen festéket lekaparni nem lehet, ha két nemzedéken át is ette az idő. Legföljebb, ha benzinlámpával égethetni le. Minden festék alapja vagy a növényi olaj, a lenolaj vagy pedig terpentin, ami a fenyőgyantából főzhető. Terpentin helyett persze lehet más illékony maró anyag, például az aromás vegyületek. Vagy a tisztaszesz, a pácok alapja. Régi parasztasztalosok marhavérrel is festettek valamilyen növényi adalékkal lassítván az alvadást.. Jól fest a bodza, a sáfrány, egynémely fenyő. Pazarló az ember, aki festékre vagy ragasztóra pénzt ad ki –persze csak Lóránt bácsi szerint.
Lóránt bácsi kései fiait állandóan csúfolták a különcségeik miatt –ezek valójában apjuk különcségeinek folyamányai voltak. Mindenki technokolrapiddal ragasztott az iskolában, csak az osztálytárs fivérek, akiket ikreknek néztek ezért, ragasztottak Lóránt bácsi ragasztójával. Varrógépolajzó flakonokból nyomkodták a furcsa ragasztót, amit az apjuk készített. A fiúk semmi mesterséget nem tanultak, a kertimunkát, bármilyen parasztit pedig meszire kerülték. Lóránt bácsi csak semmirevalóknak nevezi őket. Gyakorlatifoglalkozásokon még csak kézügyességet sem mutattak. Apjuk léceket sem engedett fűrészelni. Fakard –két lécet gyorsan összeragasztott. Fapuska –bükkfahulladékból nagyjázta tusát s bambusznádból ragasztot csövet a kimart ívágyba. De a fiait kinevették ezért. A négy páncélos Rudy-tankját forgatható lőtoronnyal készítette el –igaziba a műanyag számított. A fiúk a váláskor az anyjukhoz költöztek –azóta nem látta őket senki sem.
Az Amnézia diszkóbár tulajdonosa szerint Lóránt bácsi műhelye nem érdekes: nincsen abban semmi értékelhető. Talán a körfűrész tűzifának.. Lóránt bácsi nem tiltakozik. Minthogy fa ma már nincsen, az asztalos mesterségnek estéje éjre borult. A bútorokat gyárakban gyártják fa és műfa lapokból. Ezek a bútorok eldobhatóak. Az emberek a bútorok értékét nem ismerik. Egy Erzsébet hálót kapni ötezerért: csak az ágy deszkái érnek annyit, ha nem szuvas. A szekrényben még rengeteg a fa, váza ötcentis riglikből való. Egy mázsa tűzifa háromezer Ft –és négyszáz kiló régi bútorért sokallják az ötezer forintot. A húszéves forgácslap bútor még tüzelőnek se való, nem érdemes fölvágni azért. Csak hulladék. És nincsen igény sem. Vagy ha lenne igény, fát nem lelni már hozzá. Az erdélyi faragott parasztbútort népművészeti könyvből másoltatta ki véle a megrendelő: egy szövetkezeti asztalos évi bérét fizette ki érte. Egy hétig járták a tüzéptelepeket, míg valahol olyan száraz tölgyrakatokat talált, amikből nekifogott. A tölgy nemes keményfa: hát még rakatban évekig száradottan. S abban kézzel fűrészelni cikornyákat: mi munka az!
Jó lenne valami meséset, márquezit hazudni Láránt bácsi élte végére. Hogy az üres deszkaszárítóban maradék léceken készen várja a koporsója –Csakhogy Lóránt bácsit a túlvilági utazás nem érdekli, hiszen megjárta a háborút, amiről nem beszél. Márpedig a Don-t járta meg, s mert valóban, hát nincsen is mit mondania. Amiről álmodott, abból semmi se lett. Hogy gazdag asztalosmester lesz, aki segédeivel dolgoztat nagy műhelyében s esténként a könyvekkel teli szobában selyemkabátban olvasgat. Ami száz fát ültetett, azt kivágták régen, a két fiút nem is látta huszonöt éve már, a csecsemő, akinek a képét mutogatja, kakukkfiaként nő, ahogyan az anyával megegyeztek, aki magánál jóval fiatalabb férjet vett. Lóránt bácsi csonkolt ujjai időnként kigyűlnek: ilyenkor csippentenek belőlük egy kicsit. A beavatkozást Kőrösi doktor maga végezte, amíg nyugdíjba nem ment. Mára a gyűrűsujjából csak egy perc maradt. Majd az egyik vérmérgezést nem éli túl, talán beteg lesz, elesik az udvaron s nem tud fedél alá menni télvízben s kihül. Vagy elalszik szépen, amit a leginkább óhajt. Az életnek Lóránt bácsi szerint semmi értelme nincsen. Az öreg, lábon kiszáradt fa leginkább mitsemér a szuvak miatt. A teljében kivágott fa pedig még nem más, csak nyersanyag.
