hódolat Vass Virágnak
Az idő nem úgy múlik, ahogy telik. Lázpirosság, hajnalpír, a ciklámenszín alkohol telik a hajszálcsőben. Napok üledéke mint guano, hordaléka, mint egymasszává zöldülő lágy iszap –és mennyi más szó van még arra, az idő, ami nincs, mint igéz. Az ismeretlen felé robogó vonat utasának izgalma s a kalauz arcán az unalom: ő már behúnyt szemmel is tudná, merre jár a vonat, azt is tudja, mi következik.
Behúnyt szemmel alszik a kalauz, nem izgul azon, hogy átalussza a következő állomást, amikor majd a másik kocsiba fog átülni, szunyókálni tovább. Fárasztóbb a sokszor tízpercnyi szunnyadás, mint az ébrenlét.
Az izgalom jele az izzadás, már teljesen átnedvesedett cipője kérge, benne a harisnya nem csúszik immár, hanem tapad. A szag nem kellemetlen végülis, bár szégyellnivaló. Én megtehetem, hogy melléülök a kis nőiautó mindenféle foltoktól tarka anyósülésére, hiszen nem vagyok. Ő van –én mitsem érzek a teste szagából, ami őt zavarja, hiszen parfümjét nem ismerem, tehát annak felhője mindenemet betölti annyira, hogy a torkomról érzem az ízét.
A kis piros autó párhuzamosan fut a kis piros vonattal egy darabig. Avagyis mindkét eszköz csak döcög. Az aszfaltút kráterei elképesztőek. Aki látja, sem hiszi el, hogy ez lehetséges. Már nincsen az útnak jobb vagy baloldala. Mint a régi földutakon, a kátyukból kivert tömet és a por, sár szürkésfekete sávjában tiszta nyompár mutatja az egyetlen helyes irányt. Száraz idő, tehát néha a nyompár egyik fele elhagyja a néhai aszfaltút bogárhátát is, mert a padka simább. A kis nő a kis autóban már tudja, mik azok a gömbfejek. Azt is, hogy a trapézgömbfejben semmi négyszög nincsen. A távolban kéklenek a hegyekké fölbecézett dombok, oda tart. Már a harmadik sebességi fokozat is túl gyors, vissza kell váltani, a távolban a kis piros vonat is szinte áll.
Izzad a tenyere is. Megint a gyógyszer jut eszébe, bevette-e, a reggel, amire most emlékszik, a mai reggel-e. Nyakához kap, emlék, borosta dörgölése, de kié? A gyógyszert bevette, ezt gyorsan eldönti, és ha nem vette be, az is mindegy. H, K, SZ és CS P, a SZ és V mindig is szabad. A gyógyszert, mert nem figyel vagy nem érdekli vagy mert kényszeresen szereti a rendet, mindig az első helyről pattintja ki. Avagyis és éppen ezért ennek a gyógyszertípusnak, ami nem is gyógyszer, a fuszulya körlap alakú, így a rend kedvéért, ha keddi a nap, lehetne kedden kezdeni, de így meg –és éppen a rend kedvéért is- mindegy s onnan nyomja ki, ahonnan eszébe jut, így soha nem kedden K-t. Ölébe veszi a retikült s kipattintja, a gyógyszer ott a selyemfülben, kiveszi és ránéz, egy K üres s mellette az SZ benne van, de ma P. Fejét csaknem az oldalüvegbe veri, akkora a gödör, a jobbelső futómű teljesen felütközött, a trapézgömbfej aligha úszhatta meg.
Most viszonylag sima, egy sávban középen járható szakasz következik. Az út emlékezik elődje bogárhátára. A ritka forgalomhoz egy sáv tökéletesen elég volt, erősorrendben húzódtak le egymás elöl az autók és más járművek, a teherautó volt az ász, a pótkocsis vontató félreállt minden más jármű elöl és a lovaskocsi is. A vállalati vagy téeszvolgák fölszegett orral, lassítás nélkül jártak, ebből mindenki vehette a lapot s félreállt. Akárha százzal is lehetne haladni, csakhogy ha mégis jönnének szembe… hátulról dudálják félre s lehúzódni a „sáv”-ba , ehhez szinte lépésre kell lelassítania. A dombok viszont mintha már csak a szomszéd falun túlról, nem kékek immár, hanem ősziszőlőlevél sárgák s pirosak az ezerjó makacs zöld parcelláitól cirmosan…
Hülye fasz! –kiáltja ki a fekete BMW felé, pedig abban is egy kis nő kuporog, búbozott frizurája természetes mézarany. Ezen mosolyog, hiszem már nem fiatal tudja a szitut, ezalatt a kis bevásárló ékszerdrága autókában a pasi kontírozócsajával a hétvégi ház felé imbolyog valamelyik tarnasági faluban. A BMW láthatóan otthonosan cikáz, így a mi kis nőnk a kis piros nőiautójával ráragad s követi.
Már nem izzad annyira, nyugodt s már-már vidám, P és holnap SZ, hogy a gyógyszert bevette-e, leszarja, legföljebb terhes lesz, ami egyébként tökéletesen valószínűtlen. Mióta lehülyefaszozta a nőt, az újság iránti kíváncsiság izgalma fűti mellkasát: vajon milyen lesz ennek. Küldött ugyan a pasi a faszáról képeket, de ezt már megtanulta: hinni csak a valóságban lehet. Ő természetesen a mókusáról nem. Régi szabály ez, a faszikat ekként fizetni ki: ők mindent mutassanak meg egy homályosságában bármikor nemkíváncsivá visszamagyarázható bekezdés miatt s viszonzásul csak sejtelmes részletet kaphatnak. Ha cicamaszk az ávátárád, elkölcsönözheted valami hülyehápé tigriscsíkosra fotosoppolt párductestét. Ehhez van egy jó képe tizenkét kilóval ezelőttről, amit a napozóágyon készített a Chalkidi félsziget egyik olcsó üdülője strandján, mellbimbói merevek, mint savanyúcukorkák, szinte áttetszően rózsásak. Néha irigyli a nőket, akik a saját bimbajukat bekaphatják. A mellbimbócukorkarubin filmrevaló barvúrban tűnik át a BMW ledes féklámpasorának jajvörös robanásába, sikerült nem belezúgnia a luxusbatár seggébe. Ezen mulat, majd lehülyehápézza magát –egyre többször beszél magányában hangosan. Mióta Pajti kutya meghalt, nincsen már ürügy, be kell vallania, hogy magában beszél, na és?
És ezt a falut ismeri! Régen ugyan, vagy húsz évvel ezelőtt a céges autóval jártak erre, leltározni az úttörőtábor maradékát! Ez az a falu, ahol a főutca kacskaringóját egy rövid földes utca vágja át… nojszen a BMW azt is tudja, ma már széles kétsávos út mentesíti a központot. Porfelhő, a BMW lelépett, únta a farában törtető kis picsát.
Még arany volt, most palakék az alkony. Az ismeretlen város ismeretlen utcáin mormolja a faszi levelének részletét, a furcsa torony majd jobbkéz felöl esik, soroljon jobbra, balra a múzeum s a következő sarkon nagyívű jobbkanyar, ott fogja várni egy violakék Opelben. Látja is a tornyot s a tükrökben ellenőrzi, szabad a sáv s ujja mégsem mozdul az index bajsza felé, sőt, bár már a lámpa sárgával inti, a gázra tapos, egyenesen , ezt az utat ismeri.
A láb, izzadság és hamutartó szagú szálloda recepciója elé pörköltbűz gomolyog s ínycsiklandó kávéillat, parfümje felhőjében, mint burokban ül a tulajdonosnő s ellenőrzi a könyveket, mit műveltek a héten alkalmazottai, a kis pöcsök és hülye picsák. Az ingyenélők, akiket még fizet is a semmiért. A mokány kis parasztnő félelem nélkül mosolyog rá –ilyen bütyköslábú tenyerestalpast konyhalánynak se venne föl. Van érettségije, de minek, meg egy rakás tanfolyam, talán még idegenforgalmi is. Ért a számítógépekhez, de manapság már ki nem. A míting a kis szárnyon foglal el egy emeletet. Azért hosszasan keresgél, van-e szoba szabad, mert képtelen eldönteni, hogy azt a sötét szobát adja-e ki, ahová a konyhai elszívók okádják az olajos gőzt, vagy a vízgépház fölöttit, ami még zajos is. Valamit csacsog a kis hülye picsa, valami baszatlan vénkisasszony, titkos légyott, erre spórolja el ebédeit a munkahelyén. Aztán persze háromszor vacsorázik, attól olyan gyomros a kis hamis! Nem érti a szavait, de a nyírtkörmű ujjacska, ahogy dobol a pult furnérján, ebből kikövetkezteti, nem kispályás ez a büdös kis kurva, az ám! Lehet, hogy anyuék disznót hízlalnak vagy kacsát tömnek valahol a zsíros Alföld por és sártengerének mélyén. Cancogva sóhajt s ledobja a könyvet, egy másikat vesz föl, ami ugyan a parkoló nyilvántartása, de mit tudja azt ez a repedtsarkú: Igen, van egy szobánk a legfelső emeleten a 614-es. Fölnéz a szemüvegén: Sarki szoba, erkéllyel az erdő felé, tizennégyezer…
…közben a telefonja zümmög a retikülben. Végig, míg visszamegy a kis kerekesbőröndjéért. Zárul a liftajtó s eszébe jut, jó lenne a liftben is. Tavaly szerelmes volt egy fiúba, egy nagyon fiatal fiúba, aki mindenféléket írt neki, esemesekkel bombázta. Zümmög a telefon, meg se nézi, szinte folyamatosan, tudja, hogy ki az. Elhallgat, majd perces időközönként kettőket-kettőket zümment. Jönnek az esemesek. Bevillan hirtelen a májusi botrány , a közműves Pircsi diákfiúval baszatja magát. Hosszú szünet –az az esemes már durva lesz.
Nyitja a szobát, áporodott izzadság és lábszag, hamutartóbűz. Az ágyra emeli a bőröndöt s lerúgja cipőt. Zümm-zümm –megvan a durva esemes is. Biztosan kis pöcse van, elvégre egy fotó bármit is ábrázolhat. Képek akárhonnan lecsenhetők. Levelei személytelenek, az elküldött levelek legjobbjaiból ollózhatta össze, bárkihez szólhatnak vagyis senkihez. Jutúblinkek, poénképekre mutatóak.
A tulajdonosnő már abból, ahogy az ajtórendszeren áttörtetett a férfi, tudta, kit keres. Beh únja már ezeket a banális történeket. Elváltak talán s most egy nosztalgiahétvége kereteiben ünneplik a megszokást.
A kis piros autó, ráadásul a rendszámbetűiből képezte becevét, Ipszilonka. A férfi elképzelte, hogy majd a kereszteződésben várja majd, bekopog vagy ha zöldre fut be, a lekanyarodás után… És erre a kis piros autó nagygázzal egyenesen előre tört ki a kereszteződésből. Még a város határában a szőlők között megpillantotta a hegynek emelkedő úton a kis piros pontot s csak arra ügyelt, a néhány autónyi távolság megmaradjon.
A bőröndje sarkában egy nejlonzacskóban tartja a súrolószert, a dörzsikeszivacsot s a fertőtlenítőt. A tavaszi továbbképzések óta. Kisúrolja a kádat s csordultig ereszti forró vízzel –elhozta a fürdősóját is. Kopogás, halk bizonytalan. A személyzet lehet. Persze a férfit nem az arcáról ismeri meg. Sokkal vékonyabb és fiatalabb, mint a képein. Rácsapná az ajtót, de mégis, a mozdulatból hátralép s azzal kitárja „gyere be.” A férfi úgy öleli: mint gallyacska a rálépő talpa alatt az avarban, roppan az egész héten a billentyűzet fölé görnyedő háta s már érzi is, amire emlékezett, pedig nem tudja, kié, a borosta dörgölését a nyakán, ezzel meglepte ez a faszi –ennyire szereti máris? Talán emlékezteti valakire –egy feleség? Hiszen remeg! Túl alacsony, de izmos. Hm! – máris áll neki?
Mi lenne, ha nem gyújtanánk rá? –pedig kívánja a cigarettát. Ma már ebéd után sem gyújt rá, csak akkor, ha a pasi is dohányzik. És mondjuk csókolózós. Szívjuk inkább az erdő illatát! –erre a férfi a dobozt a műanyag asztalkára veti. A völgy fölött az ég még rőtbe játszó tintakék, ennyire rövid volt, amit pedig meglepően hosszúnak érzett. Odalent a betonon a sárga fény, mintha tócsa ömlene el, ajtó nyílik, mi lenne, ha leugrana? A friss borotválás miatt amúgy is égő szemérmét feldördölte a férfi szőrzete meg borostája, érzi a reves fakorlát élének nyomását, a nagymama gangján a korlát, ahogy unokanővéreivel s húgaival lovagolták. Vajon érezhetni-e valamit, vagy csak mint hirtelen sötétség? lehet, paplanpuha? Villámfájdalom a semmi előtt. A férfi hátulról átöleli –majd rábeszéli, borotválja le. Kitti szerint a legbiztosabb módszer a nős pasik lebuktatására, nős pasi nem engedi leborotválni szőrzetét.
Vagy elszállni a völgy felett, mennyivel jobb a madaraknak. Apró lábaival szorítani az ágat s borzongani a jeges éjszaka előérzetében, pedig a völgy aljából még a nappali nyárszagú meleg áramlik föl. Emlékezik-e egy kis madár s van-e előérzete? A férfi a melle alá simít, a gőzmosott köntös durva bolyhai dörgölik bimbaját.
-Menjünk vacsorázni? –kérdezi a férfi
-Ühümm! Jó ötlet! – Lenéz még egyszer a betonra, de a semmit látja, az ajtót becsukták, a fénytócsa elillant, könnyebb lenne így, hogy nem tudja, meddig tartana?
Visszamennek a szobába, hogy felöltözzenek.
végemottó: >>A férfiak hírnévre vágynak, díjakra, elismerésre a társadalomban. Talán a nőkben is van egy kevés ebből, de sokkal inkább játszani szeretünk, és kicsit vadászni is az éjszakában.<< /Fejős Éva vagy Vass Virág... vagy Rába Fanni ??/