Marinak

 Arról azonban nem tett említést, mihez fogjunk, ha nem maradnak szolgálatrafogható arisztokraták. Háború, hogyne! -számtalan helyen, az új Lokális Ellenőrzött Háborús Gócok-doktrina szerint. Megragadni a jelent a múlt fogalmaival? –az új háborúkat a régiek tapasztalatai alapján képzelik el. A messer nemfelejtette említeni: a világháború közelfélelmében ki sem akart többé hagyományosat. Jól elkülöníthető gócokban, szigorúan a demokrácia illetve a világbéke megóvásáért: az emberek megcsemellettek már a puszta szavaktól, világbéke, demokrácia, véglegesszőrtelenítés, mindeneddiginélnagyobbfolteltávolítóhatás..

Ha mámorítóan gyantaillatú partokra ereszkedik a fülleteg, húgyszagú este, láthatóak még arisztokraták -például azúr vizeken. A köznép az öblök partíveit lepi –az öblök határai szirtfokok. Daviatól Siflissi felé s Siflissitől Daviaig torlódik a sor. Bahama Beachtől –hat lépésnyi homokos plázs a húgyszagú sziklák rejtekén a daviai szirt alatt- Plage Tahiti felé araszolnak az autók. Természetesen! –Siflissi mögött a kavicsos partról az únt és végtelennek tűnő Plage Tahiti mellékén Davia felé gördül a sor. S ím, negyvennégy évvel Cortázar után már bölcsészlányok sem lelik az összefüggés a bonyolult mondatok között. Ötven esztendővel Pynchon után, negyvenhét telt Sukenick óta, ez elbeszélői én nem keveredhetik a hős énjével –ó Nagyítás!: E sorok írása idején még nem temették még el a már halott  Michelangelo Antonionit s Ingmar Bergmant.

A tenger végül a kavicsokat homokká őrli s terít a síkot a hegylábak közé

-a parasztoknak nincsen szükségük arisztokratákra. Napszámba ki állana az áskapára a meredek hegyoldal tereszain? –minden paraszt annyit fog, amit maga s a családja beművelhet. Ez nem a végtelen síkság, ahol a föld eladó lehetne valaha is. Szorzás és osztás ismeretlen műveletek. A tudás szükségtelen. Négyszer a hét –zsebszámolóba pöcögteti be. Érettségizettnek topográfiai alapismeretei nincsenek. Vannak a tésztabőrűek, akiket a nap megéget, ezek alemánok, ingelézek vagy valamilyen északabbi szlávok. A délebbi szlávok és az itáliaiak már testvérnépek, mediterrano-k.

Minthogy szinte mindenki analfabéta, nincsen szükség iratlan szabályokra. Csupán a zigano-knak kellett elmagyarázniuk a rendőröknek a merről hánymétert: A férfiaknak nem lehet zsebrevágott kézzel cigarettázva kivárniuk, amíg a jótestű, folyton részeg, féllábú zigano nő összekoldulja a napi szükségeset. Tegyenek úgy, mintha pecáznának. A bulgaro-k maguktól is rájöttek. Nem szabad vendégmunkásnak látszaniuk, ezért hajnali négy és reggel nyolc között az autóikban alszanak, mintha ’talian  túristák lennének, ez ott népszokás a fiatalok körében generációk óta. Ezek az autók nem lehetnek ütöttkopottak, főleg pedig nem a bulagro-knál még előforduló régi kommunista típusok. (A szigetlakóknak múltszázadi amerikai kalandfilmek alapján vannak elképzeléseik azokról a kommunistákról, akik nem ’taliano-k.)

Kocsmáros kell mindenütt. A hosszúlábúaknak itt jövője nincs.  Meredélyek fölött a teraszokon megállni csakis kellően kurta lábakon lehet. Hajók fedélzetén? Hosszúlábaknak itt írmagja nem maradt. Hanem az erős derék, a hosszú karok. Ülve mint állva, akkora. Alesso soha nem fogadna meg arisztokratákat –nincsen az a háború.

Az arisztokrata egy név. És megszólítás, lovag úr. Ki nem ismeri az itteni lovagok történetét. A falvak romjai a hegyek ormain. A szkóposzok őrbástyái. Időtávlat pora aranyhím. Áskapa foka agyagrögre sújt, sisakbádogot átszakít –a bölcsészleányka, ki Joyce-ból szakdolgozik, nem érti ezt a primitív összefüggést: az agyagrög és a sisakbádog.

A  történetet vagy az elejéről kezdjük el, vagy a végéről (s ekkor keretezi, mintegy körbezárja önmagát) vagy a közepéből, A Mitsesejtő Rés-ből magából eredeztetjük. Ötven évvel a reflexív irodalom fölfutása után immáron nem lehet a szöveg önreflektív. Julio Cortazár Nagyítás című regénye néhány oldal csupán –Antonioni mindössze egy metszetét vitte filmre, ma mégis megfontolandó, úr ír-e vagy a furcsa  ingeléz, ki lopva szed fügét, a napszámosok és koldusok reggelijét. Alemán turista asszonyok élelmesnek gondolják magukat, amikor hajnali órákon nejlonszatyrokkal föllopóznak a kert utakon s a lehajló ágakról fügét, szőlőt, gyümölcsöket szednek ingyen a reggeli asztalra.  Máma már, amikor sajátképzeletmezőnk elsivatagosodik, de bezzeg a készképeket raktározó burjánosan dzsungelszerű, bizonyos személyekről a kép mindenkiben ugyanaz, senki nem a tapasztalható kis világából képzeli el a távoliakat, teháthogy a rotenburg a/d fulda-i városfalból a kínai nagyot és így tovább, népmesevilág. Ernyőröl vetítve e képeket már a hároméves gyermek is fölfedezi az asszociáció ívláncolatát, a távoli gondolathegyeket, de így a papírra porsugárzott betűkből már nem, soha.

A meghökkentően abszurd és „érthetetlen”, párbeszédnek ható ömleny az Ulysses elején már senkit nem hökkent meg. A dublini öböl pompázatos képe: Amikor már borotváló borbélyok nincsenek? S lassan borotvahab sem? Legalábbis nem a dús, a pamaccsal vert, a vastag, az enyhén kéklő a borotváról lefent, a szakálldarabkákkal, az elmocskolódott bőrlemezkékkel fekete szennykarimás –ki láthatott ilyet. Mutatnak még borbélyt, bárki láthatja, mint a dalai lámát, a Himalája titkos ormait, avagy Halle Berry csücskét, ami nem is Halle Berry csücske, bár kétségtelenül színes nőé. Maga Halle Berry nem engedte volna fényképezni csücskét –de egy különben ismeretlen ám csinos, párductestű, fahéjszínű nőcske miért is ne? Tessék, lett is csücske Halle Berrynek, mely nem is az ő csücske, s mégis az övé, mert a százak, kik láthatták Halle Berry csücskét, nehezen bizonyíthatnák, hogy a látható csücsök nem az.

Ezek a Himalája belső ormai? –a rejtettvölgy A Nagy Alekszandrosz telepeseinek maradékaival? Az Amritszari Aranytemplom? Minden igaz! James Joyce idejében akár értelmiségiek, mondjuk vidéki kántortanítók képzelhették azt, hogy az Amritszari Aranytemplom, mint az övék, talán hagymakupolával s másképen ívelő ablakokkal díszes?

Mit akarhatott James Joyce? A többezeréves banális jelenetet, egy öbölben borotvál a borbély, mintahogy borotvált Odüsszeusz idején tehát –s ehhez az összefüggéstelenenk ható párbeszéd! Joyce gondolhatta, a borbély borotvált s fog borotválni az idők végezetéig. Az önborotva hajnalán? Katonák tízezreinek gyors, kényelmes ennborotváltatása volt a cél. Ma már elképzelésünk sincsen a XIX. század európai háborúiról, mikoron a csaták szüneteiben a különböző seregek tisztjei fogadókhoz lovagoltak s azokban, ha nem is egy asztalnál, de egy légtérben boroztak. A csaták kereteket adtak s e kereteken kívül a szembenállók bizonyos szabályok szerint jártak el. A századnak borbélya volt, aki beretválta a katonákat. Élt valahol egy bányafelügyelő, aki két hangszeren is mesterien játszott: ő javasolta Franz Schubertnek, írjon hangszeres ötöst a Pisztráng-dalából. Orosz regények motívuma a bárisnya, aki hibát vét Beethoven zongoradarabjaiban. Hogyan is lehetne elképzelésünk a szovjet időkről, a proszpekteken mindenek ellenére fönnmaradt bojárlakásokról hét-nyolc-kilenc szobával és teljes bútorzattal? A rusz arisztokrácia mindig is európai volt, franciául magát értelmiséginek tartó beszélt, és a szovjet bukása után hónapokkal már a francia partokat és a görög szigeteket, főként pedig Ciprust ellepték a ruszok.

Az önborotva szó száz évet nem élt meg, úgyan, mint az örökirón sem.  Ami keresztrejtvényműveltséggel sem oly-annyira összefügéstelen és abszurd –ám a banalitás alapja a fiatal, mondjuk 30 esztendős doctus literat’ számára befoghatatlan. Beírhatja a Mindenhatoooo Google-ba a Dublin Bay-t. Rákereshet a Gooogle Earth-szel, sőt, háromdimenziós, mintha-helikopteres körutat tehet az öböl felet. Azt még értelmezhetné, ami nincsen, a postahajót –de tovább?

Mindig csak Joyceról beszélni –és Joyce-né? A Nőititkokat a méhszáj furcsa, vöröslő udvaráig kibontó XX. század, ami nem volt soha –de lehetett volna, mint Callisto kismadara, kin az Elmélet mégis megbukott? Dorothy Palmer, az egyik első a szabad értelmiségi (pl író) nők között, még a szoknyáját csaknem részegen is a bokájára lehúzta, ha a pamlagra felült. (tíz év múlva a szoknya már féllábszárig ért…

Amint tehát az arisztokraták teljességgel szükségtelenek. Élősködni a semmiért. Arisztokrata bármit is ír, az biográfikus. Az ő atyjai, az ő felmenői s leszármazottai. Családja dicső tettei –a gondosan szelektív emlékezete. Ó, hogyneis, az arisztokrata egy házmesterné mazochizmusával családja bűneit elénktárja, az aprócsöpre semmiségeket, hogypl eléggé el nem ítélhető módon menekülés közben megálltak, hogy magukról a ruhát koldusoknak osztogassák, szájuktól falatot vontak el cselédeiknek, és míg ők az ország javáért ügyködének, az ostoba fokhagymaszagú ergyanép csakiscsak a maga javán agyalt, hová rejtse az élést.

Hetven éve érettségizett ember még tűrhetően rajzolt –ma már művészinek ható tusvázlatokat. Fogalmazott is. Latinul s görögül tanult. Zongorázott. Ki gondolná, hogy Montaigne a fizikai képeségeivel korunk értelmiségijének előfutára volt, hiszen kuriozív fogyatékosságaként jegyezték föl, hogy áradó folyót tavaszvízben csak üggyel-bajjal úszott át s lovaglásban mindössze hat óra után elfáradott, vívni botladozva s Henri IV. kedvelt labdajátéjkából (9-11kilós szőrlabda dobálása) másfél óra után kidőlt.

A két olasz találkozott –a plázson naponta százan is. Alesso félszem is kiszűrte: a konokon hallgatagok, a szavakat a foguk közt szűrögetőek a csehszlovákok. Az ekmek féltörök indürü bündürü népecske. Sokszor mondják magukat ingelézül éhesnek. A két olasz találkozott, kék s piros úszónadrágban –azonnal beszélgetni kezdtek. Szép öböl-szép öböl, szép idő, kellemes.  Az olcsó taverna erre van s arra a bor finom, mely öböl kellemes. Olcsóbb, mint odahaza s kellemes. Szabad. Szabad, úgy van, ismétlik egymás mondatait tódítván. Majd a család, a gyerekek, kellemes szép idő, az öböl sekély, s a sziklák: romantico. S a meglepetés –ó, Mindentudó! –a cézárfejű gépkocsivezető s a szárd parasztnak látszó a tanár. O, Dottore!- Signore Professore, azonnal magázza s a másik szabadkozik, kérleli, tegezze tovább, mondja csak: Carlo. De nem, nem lehet – a cézárfejű még meg is hajol. És így tovább –s mellette surrannak a rókatekintetű csehszlovákok.

Rangban az elsők az ingelézek. Az ingeléz fizet, nem vitat. Az allemán fitet, számlát visszaolvas, számokra rákérdez. Alfára emlékeztető fikarc a kettes, kudisz, tovább. A kurtaláb szépség zsebszámolóba pötyögteti be : 4x7. Háromszor a másfelet fejben összeadni képtelen. Hétésfelet tízből gépben von ki. Taliano partokat nyugaton mutat, a hazaiakat keleten, északról jönnek a csehszlovákok, polandok s más szlávok. Valahonnan az ekmek csehszlovákok –hallanni –cska/-cske becézéseiket. Beszédükben taliáno dallamok, ekmek türk mekegés és allemán szavak. Az egyik csehszlovák banda bankautomatát keres s a másik a tér felől most jön le, de nem segít: félrenéznek inkább s a kíváncsi gyermeküket karjánál ragadván el pisszelik le. Szállodások már tudják, az ungárok azok, kik a ruszok után a legtöbb törölközőt lopják s a medence partján pedig saját, kutya alá való rongy törölközőikkel már hajnali hétkor foglalják a jobb helyeket. A ruszok azonban vallásban testvér istenfélő és galanto népek, italból a drágát veszik, villantnak mesés ékszereket, gyűrűikben minden kő igaz s alapszavaik elládok. Ellenben a csehszlovákok hitetlen, fukar, kupori népség s tolvajok, törtetőek, mindenütt tülekednek, gyermekeikkel durvák s türelmetlenek. Jó, ungar-vengr egyremegy, szedettvetettek, mondják a rabló és pusztító Attilio fiai, a hungerézek.

Végül persze a hegyre fölfutó utcán, ahol már a kávé erős, corto, s a százéves székeken zöld vagy kék olajfesték, végül persze a borbély üzlete az öbölre néz –üres. Talán hajón szolgált az orvosi szék. A borbély nagyapja csencselte a háború után. Mint kinek állán borbély ecsetje maszatol –nem kever dús habot. A kikötő két pókláb mólóval védett öle innen medencekék: világos fövennyel hintették. Az egyik komp kifut –a legnagyobb szállónál nagyobb. A borbély míg a vékonyka hab puhít, a szíjt feni meg –mint otthon Wágner Karcsi bácsi. A csikófrizura ma újra divat, vagy talán már múlik is el megint s legalább két leíró mondatra lenne szükség a nyolcvan éves kifejezés magyarázatára. Karcsi bácsi fodrászkodott is –itt azonban a borbély csakis borotvál. Ollói és fésűi bajúszok s szakállak igazítására.

Allemán –állapítja meg. Miért is ne hagyjam meg a tulajdonképpeni nem-is-tévedésében. Allemán, ha szembe jön, sugárzó arccal kérdez a rövidút, a bankautomata vagy olcsó autóbérlet felől, mint honfitársat. Arcizmaimat önkéntelenül feszítem meg, mintha önmagam borotválnám: pacient! –int le az öreg. Jó, értem, és ellazulok. Csak néhány pillanatot mulasztottam el –s ím a komp már le is írta a sohakinemegészülő múlékony betűt a kikötő opátkék vizére. A hajóhíd környékén már feszes vádlikkal sétálgathat néhány női utas –pár estével korábban egy a győztesek közül, megszólaltathatta a ködkürtöt s három hosszút, két rövidet, majd egy hosszút eresztett meg. Vajjon mi viszi rá a nőket, hogy a buszsofőrökkel és hajókapitányokkal íly archaikusan nyilvánuljanak meg?

Mit se csodálkoztam, mikor kiderült, hogy a későhippi ingeléznek látszó kapitány és a kapitányné őslakosnak mondják magukat. A taliánók szüntelen beszéltek, a körút végén már a címcserénél jártak. Bárki europeo, ha taliánul beszél, száz barátot lel itt. Fransznak semmi se jó, ki a helyesejtést eltéveszti, grimaszolván tetteve nem értik. Ingeléz nyelvet nem tanul, mert az övét beszéli, szerinte természetesen mind. Emitt neápoli diákok firkantják két lombárd hajójegyére címeiket. A sziget századokig nyögte a venéz uralmat. Lombárd s kalábrián egyként haza jönnek ide. Nem könnyekkel, hanem vidáman tekintenek szerte a tudomásuk szerint hazai tájon.  A ravaszan mindig a maguk javára értetlen hungerézek emitt négyen kilenc széket foglalnak el, a nők félfekve napoznak. Összesen tehát a többséget alkotó taliánók közül vagy negyvenen hevernek el a puszta fedélzeten –a hungerézek nagy bosszúságára, kik nehézséggel lépdelnek át a szerte elheverő székteleneken a hullámokat most haránt szelő hajón. A múmiaszerű kapitányné felkarcsontján a szél lebegteti a bőnyét. Szezonban a hajón a bevételek fölfoghatatlanul nagyok –s szigettúrában a téli viharok kivételével minden nap szezon. Talán kokaint szippant, talán  egyszerűen nem eszik. Úgy vélem, talán még sem szigetbéli: helyi nő soha nem mutatkozik bikiniben. A kapitányon is csupán foszlott sportgatya. Az őslakók arápok, a kapitány viszont hemingway-fejű, csak A Papánál sokkal soványabb. A kapitányné leplezni sem igyekszik bénult kábaságát. Amit szippant, már rég nem élvezteti, nem izgatja, már annyira sem elég a halálosközeli adag, hogy élni látszon. Az eufóriát ebben a fázisban már csak a szenvedés enyhülése jelentheti. A kapitányné gyógyszert nyújt tengeribetegség ellen egy asszonynak, talán az árnyékát láthatja. Szürke ajkai elnyílnak. Szürke bikinije talán kék lehetet húsz éve.  

A komp minden pillantásra távolodik. Óriásmotorjai dupla kéményekbe ontják a kormot s a gázt. Itt is van fából készült, két díszárbócos, soha nem vitorlázható hajó. Természetesen vitorlásnak mondják, bummja is van. Capetan Normann egy kövér grékó lehet. Talán valóban normann-vörös, mint sok varégvérű szigetlakó is. Talán ő is a tulajdonos. A Hemingway-fejű hangsúlyozta, a hajó az övé. Németül májné-nak mondta. Talán fiatalon Münchenben dolgozott? A nő lehet német is. Lábai karjai hosszúak. Amikor a bikinije új volt, még igen csinos lehetett.

Annyit már tudok, hogy a nemtörődömség látszólagos. Mindenki tulajdonképpen azt csinál, amit akar, de a zigánók nem hagyhatják el a kikötő tágabb övezetét. Az egyetlen lámpás kereszteződés kikötő felőli hónában tanyáznak. Tegnap feljebb, a kukoricasütödék felé telepedtek le.

A borbély a tükörből ellenőrzi, azt akarja látni, amit én: készen vagyunk. Széles mozdulattal keríti le rólam a kendőt, munkája véget ért, innentől már egy jövő-menő furcsa idegen vagyok, aki nyilván szórakozásból próbálta a borotváltatást. Centicsentóimat imígyen osztottam el, ötösökben-tizesekben  ötven a balzsebemben s egy egész, ötvenes, húszas s három tizes a jobbzsebemben. Reménykedem, hogy Hamvas törvénye a pincérekről a borbélyokra is igaz. Ráadásul egy másik föld ez, itt a borbély önmagát nem borotválja, hanem iparostársához ül be. Tehát a híreket onnan is fölszedi. A paraszti ész mindenütt egy menetre jár –s itt nyáridőben munkás nincsen. Ha a rendnek látható őre nincs, akkor pedig minden különösen őrzött. Az autók lehajtott ablakkal állnak, a házak kerítéstelen. A vízszállító teherautók üzemanyagtartálysapkáját nem zárja lakat. Két egybenyitott bolt már áruház: kamerák nincsenek. A kurtalábú helyi lány azért áll a sátorral fedett terasz végén, hogy a tökrészeg ingelézek ne gyalogoljanak bele a másfél öles mélységbe.

A bulgaro-kat négy napja figyelem. Varna és Burgosz ősi görög városok. Szófia hogyne. Azonnal tudtam, nem túristák. A taliánók is csak az árak miatt jönnek ide. Gondoltam, kőművesek –szezonban senki nem építkezik. A beton a hőségben, mielőtt megkötne, széjjelszikkad. A bulgárok kezei hótiszták, ápoltak, szakácsok tehát –a borbély most taliánul ismétli el. A csenti-t értem el. Bal zsebembe nyúlok s minden pénzem kiveszem. Bólint s hunyorit: markába eresztem. Még egyszer meghajol s már, mint gazda húzza ki magát. Még egy pillantás az öbölre, a komp már… már a következő közelít?

Nyilván egy bulgaro szakács, talán hajóról, került ide. S ő szólt a haverjának. Nem feltűnő, mert még elfogadható, 10-15 éves nyugati autóikat már itteni keresményükből vehették. Mindent lehet, tehát autóban is aludni, ha az az autó nem ócska-furcsa roncs. Az más, ha egy helyi paraszt 1975-ös Nissan furgonnal jár. Vagy 88-as Zastavával.

Vitatom, hogy a világ amorális –hogyne, hiszen, mi van, minden megáll, három avagy négy lábon –Az AGIP lángfúvó sárkánylova ötön. A dialektikus materializmus: ha igaz lenne a mese a fejlődés töretlenívéről, ötven évvel Cortázar után nem adhatná föl a leckét egy összetett mondatláncba ékelt egyblickre értehetetlen. Hamint a fejlődés haladvány, ra-ra re s re-re re-ebb, mint a dallamok, ismétlődő, szüntelen fejlődésben egy szimfóniában a végső óda felé, akkor ki számíthatott arra, hogy száz évvel Jarry után a hóttreál, vagyis bizarre párbeszéd hökkenetet vált ki. A bölcsész leányka alpári durvának mondja a mondatot, amit a büfében egyébként minden nap hall vagy ő maga mond ki és semmiben nem érzi alpárinak. Bartókot hallgatván –és még mindig az ember! – El Hombre! A kottaanalfabéta is tisztán hallja ki, ez Bach után nem úgy, ugyanazt ismétli az értetleneknek.

A zigánók morálja szerint a kikötő tágabb övezetén túli világ a szerencséseké. Szilárdan hiszik, az övék is eljön: Tekintetük szüntelen a szeméttel hányt szegélyeket kutatja. A gyilkos, mikor az áldozat torkát hátulról karolván elmetszi, a vérsugárra ügyel. Az elomló test ne puffanjon. Ha nem teszi meg, megteszi más vagy éppen az áldozat. A motoros tolvajok is üdülnek. A darázsszemüvegek minden mediterrana leányarcot egyformára maszkiroznak. Nyereg nélkül minden orrhegy csinos, fitos és minden leányarc is, az arccsont nélkül a száj s az áll vonalai.A fiatal nők teste szép, ha kis mellel azért, ám, ha nagy se csüng még. A bőr feszes, a has lapos vagy a csípőn rengő hájpárna is csábos. A kicsiny lábak ujjai nem bütykösek. Mamma Thalatta a nőitest orvosa kívül-belül.  A kurta lábakon a visszerek még alig kéklenek át a malacbarna bőrön –majd huszonéveik végén duzzadnak ragyásra. Azt ötödik hetedbe lépő nők gonosz és irígy tekintettel jósolnak a harmadikon túljutott leányoknak zacskó melleket, hájjalrengó fart s derekat. Alsószáron duzzatag kékgiliszta ereket, gyerekek miatt rekedtre rikácsolt hangot. 

A mesém végére a borbély mitse enyhül. Mutattam könyveim –egyetlen könyvesbolt sincsen a szigeten. Szám előtt kanállal lapátolok, tente imára illesztett kezeimen –érti, hogyne, nincs. Ingatja fejét szélesen s nem néz reám.  Mutatok be a sziget mélyére: Mutatóujjával figyelmeztet, mondja: Pozor. Mi pozor lehet ott? Hogy a part felé mutatok, inkább sajnálatból ingatja bizonytalanul. Mintha indulnék le, a partra, bólogat serényen s ujjaival villát mutatván szemére bök, majd tagadólag ingatja fejét: Nem lenni szem előtt, tehát.

Tudom, hiába keresnék hungerézt.