Nincsen itt idő, különben is páratlanul jók és gyorsak vagyunk az olvasásban, na nem, nem eszünk be egy jó kezdő mondatot, gyorsan nyaláboljuk át, a végére: az üdvöske megbukott.
 Az üdvöske történetének ez a fejezete véget ért. Átnéz az új üdvöskére, aki visszanéz ártatlan, rózsásra sminkelt arccal: ő majd jobb lesz.

Tapintatból? –nemtörődömségből nem értesítették a portát, így a portás ugyanúgy köszön el, mintha még üdvöske lenne .
           Benyújtja kezét az ablakon. A tenyerén ott a kártya. A portás ránéz a kártyára és már tud mindent. Jólnevelt portás, ezért értetlenkedést tettet:
 Nem tetszik már visszajönni?
 Mosolyogva int: Minden jót!
 A portás ledobja a kártyát: most írhatja vissza. Vissza kell írnia s aztán újra ki. Egész nap unatkozik, de ha csinálnia kell valamit, háborog.
 Bosszúságára a termelési igazgató éppen akkor hajt a székház elé. Gyönyörű férfi, akár egy svájci nemes, Harras, a magyarkártya lapjairól. Magas is. Színérzéke tökéletes. Zokni, nyakkendő, cipő, öv mindig harmóniában. Finom, udvarias. Nyilván Harras tudja, nem üdvöske többé –amíg hátra kerül a csomagtartóhoz az uzsonnás dobozáért, elillan az oldaljárón.
 Egészen jó parkolóhelyet sikerült kiharcolnia –kárbaveszett fáradság. Jó kis hely volt ez –néz föl a kínai nyárra. Az új kis üdvöske majd rádübörög: az oldaljárónál már ott zsonglőrködik slusszkulcsával  a számtechosztály vezetője, egy disznó.
 Ebben a napszakban még sohasem távozott. Tele a parkoló s csak tolathat, kétszer derékszögben. Hirtelen a nyakában érzi az oktató karját. Mindig ott tartotta, a tarkójánál. Smaci-Laci. Tőle jöhetett holdjáróban is. Ferdén állt be a garázsba –nem szám. Unottan élesztgette Smaci-Lac’ban a reményt. A vizsgabiztos is egy vén F volt. De hogyan kell tolatni? Végre valami jó: éppen kiáll a vén P a könyvelésről, egy bunkó, kackiás, drabál nő, próbálhatja ferdén, össze is jön egy kis szegélyezéssel.
 Egy darabig a szokásos útvonalon halad, vissza a kertváros felé, aztán rájön, korán van. Mit magyarázzon a házinéninek. Az albérletet föl kell mondania.
 Kiáll a buszmegállóba.
 Valamilyen gyümölcs, elgurult alma rohadhat az ülés alatt. A műszerfal porhamvában ujjnyomok. Parkolócédulák, enyhén használt papírzsebkendők. Egyszer lerúgta a váltógombot, nem csoda, jó volt nagyon. Elmosolyodik.
 Az ég sem tud dönteni. Átszüremlik ugyan a napfény a felhőpaplanon, mégis sötét van.
     

Int a kútkezelőnek, tele kéri, és egy aranykártyás külső mosást komplet belső takarítással, addig megiszik egy kapuccsínót.
 Kér néhány magazint is.
 Mindig itt tankol.
 Átnéz a bérlő lányára, egy ócska kis K–ra, akitől irtózik –azért jókat dumcsiztak.
Visszanéz az autóra, már végeztek a külső mosással. Az egyik fiú kiemel valamit, két ujja között csippenti s mutatja társának. A társa odanéz, vállat ránt, köp egy hegyeset és dörgöli tovább az üvegeket.
És csak ekkor pittyeg a telefonja. Nyilván az új üdvöske az, kapja be, megigérte a főnöknek, hogy átad mindent. Hát nem! Egy F-t!
Ránéz a telefonra: Dorókné a humánról: ő is kapja be az összest.
Kikapcsolja a telefont és bevágja a táskájába.
Sírva fakad.
Na, nem! Ezt nem!
Öklével töröli könnyeit, nagy cseppekben hullnak.
Ráharap öklére, vállai rázkódnak, a tükörfalon látja: a kis K mindent észrevett.
A kis K azt hiszi, ér annyit, mint ő, csak nincsen szerencséje. Mintha szerencse kérdése lenne az, hogy az ember olyan passzos selyemnadrágot varrat magának, ami tigrismintás és a tigris szája éppen oda esik, a slicc alá, aholis a macskája szája valóban van. Ilyen bunkó nők csak ne is reménykedjenek. Hiszen föl se tudna öltözni! És mit csinálna vajon egy német levéllel. És egy bejövő telefonnal Reutlingenből.  Bitte langsam bissien?
Enyhül a sírás görcse, aztán néhány sóhaj után, mint a tavaszi ború, hirtelen el is tűnik.
Odakint a fiúk lecsapták a rongyokat, a kuka fedelét, aztán az egyik mégis kinyitja, ráhúz valamit a kuka kávájára s úgy csukja vissza a fedőt.
Az egyik fiú: Kockafej, igen sokat képzel magáról.Nagyon magas. Ahogy odahozza a kulcsokat, a legnagyobb képmutatás közepette, fölé magasodik, s ő, aki a legtöbb férfinak a búbjára lát, hiába állna föl, ez, Kockafej, ez akkor is magasabb lenne egy homloknyival: az ideális magasság. De ha annyira odavan magától, miért benzinkútnál dolgozik? Hajbókolni előírás szerint, százasért szélvédőt mosni, sepregetni és csikket szedni?
Kártyával fizet, mellé egy ötszázast nyújt,  a tigrisnadrágos szó nélkül veszi el.
Nem köszöni meg, de nem is ad a fiúknak semmit. A cég kapta a pénzt: az apja.
És ha nem tetszik, el lehet tolni a biciklit, akad száz jobb.
Sajnálja. Az egyik fiú nagyon oda von érte, leplezni sem képes. Semmi reményt nem keltett benne, mégis. Piszkos a körme s mégis reménykedik.
Kockafej int a társának, kerüljön úgy, hogy a pénzt átvehesse.
Ezt nekik, pénzt!
Ránéz a kukára: a kedvenc darabja volt az. Négyszínű szett, arany, borvörös, fekete és fehér. Ez a fekete volt. A békakezű fiú a fejlesztésről.
Mocsok Orgoványi a kávézóban: „Nahát, milyen nagyok ma reggel!” Állítólag dugott egy nővel a számtechnél ’78-ban vagy’87-ben és erre van oda, azt hiszi, kap még egy lehetőséget az élettől. Amatőr nőgyógyász is, állandóan hormonokról meg flórakultúráról beszél.
Megint a szegély: minek ez ide.
Elsőbbségadás kötelező,  kihajt, majd fékez az a teherautó, úgyis tele van velük az út, nem lehet tőlük haladni.
A sírás következő rohama előtt körülnéz: hamarosan, a kanyarnál egy nyárfás mellett macskaköves bekötőút. A teherautó, mint egy fal, rá  akar dőlni: egy állat!
Fékezve vág le a bekötőútra.
Zokogás fojtja. Nem, nem fojtogatja, hanem fojtja, nem kap levegőt. Nyála és könnye a jóillatú, tisztára dörgölt kormányon.
Csak egy csomag papírzsepit hagytak a kardánboxban.
Eszébe jut a kicsavart szlogen: milyen jót nevettek Kálmánfaynéval.
Szeva’! –szopsz is?
Nevet, aztán zokog tovább.
Elmúlik hamar. Próbálgatja, jön-e még több a hüppögésre, de nem.
Megkönnyebbül. Lehajtja a napellenzőt, elhúzza a piperetükör fedelét. Perszehogy angóra szemekkel bámul, egy negyedóra is kevés ahhoz, hogy elmúljon.
Reménytelenül kövérek. Ábrókné nem, ő sovány, sőt, csontkollekció és nem maradtak fogai. Falánkak. Mindig ennének. Kis süteményeket nassolgatnak. Teakultúra –de a teát cukorral isszák. Mindenki belehal a sok munkába. Cellák kitöltése, ráklikkelések. Ladányiné is volt üdvöske a daliás időkben. Hatalmas kocsikon gördültek az ívek. Bordó kalapácslakkos könyvelőgépek. Szalagosmagnós memóriaegységgel kombinált robotronok. Gusztustalanok. Semmi nem érdekli már őket a zabáláson kívül. No, meg az unokák. Ábrókné már csütörtök este elkezdi a sütés-főzést, persze csak elméletben. Az ő fia! Azután kiderül, hogy egy szemüveges, unalmas pasi, anyáskodva emeli ki a kicsit a gyerekülésből, holdvilágképe a tarkójáig szeren-csétlen, ráadásul valami project-vezető, ami aztán nem cím, nem szám, nem egy örökállás.
Kedd délután volt, másnap mikulás, Ábrókné elszántan nézett ki a korai sötétbe: köd szitált. Ábrókné kilenc óta volt elszánt: mivel a mai szülők felelőtlenek, nekik már egy mikulás semmi, ő továbbhajt a kispolszkival, ki a főútra, föl az autópályára s tovább. Kis haranggal fog csilingelni, mikulás lesz, meglepetés. Soha nem kérdezték meg Ábróknét, sikerült-e a mikulás kaland. Ábrókné sem beszélt róla. Ábrókné –egyszer kifakadt Szalontainéra. Gyakran előfordult, hogy valakire kifakadtak. Ábrókné igazított egyet a nadrágján és végigmérte: Te, te ne törődj azzal, mennyit jár ki a konyhába Szalontainé. Te csak arra vigyázz: majd szeretnél te csak feleannyira slankos lenni, mint Szalontainé, negyvenhat évesen, két gyerek után. Ezt sem bírja, mintha valami tábornokok lennének csillagokkal, hogy ennek kettő van, annak három. Ez semmi, de az üzemirodán van egy csaj, akit Enilenoksznak neveznek, mert olyan sovány és tüsihajú: öt gyereke van.
Az egyetlen jó nő volt a szinten –hirtelen kisütött a nap.
Slankos –mi a F lehet az? Ilyen szót!
Gondolta a szél zörget valamit, de nem,  már látni a tükörből, kerékpárok sorjáznak rá az útra egy keskeny ösvényről. A sárvédők zörögnek. Asszonyok hajolnak a kormányra, szájuk sarkán cigaretta fityeg. Valami telep lehet, ott dolgoznak. Éppen az autó mellett ugrálnak le a biciklikről, hogy egyszerre kelhessenek át, a kerékpárút felé. Leplezetlen kíváncsisággal néznek be az autóba. Némelyikük kiköpi a csikket:
Mea, má ida is kijórnak?
Ólljó ki kádves az ótóbul, így nem vesznak észra!
Oszt gumival engeded, he, vagy ánékül is?
Üres a főút, gyorsan áttolják, van, aki már nyeregre kap, a vége le sem száll, átteker.
Nézi, ahogy hajtanak, a város felé, most látni, szembeszélben.
Kétujjal simogatja ajkait: szép szája van. Rágyújtana, de korai még. Ebéd előtt ritkán gyújt rá. Érezni még valamit ujjain a tegnapi cigarettákból. Ötleteket próbál, gondolatban, morzsolgatva nyomja el, mint próbaképpen féligszívott cigarettákat:
Megtépi azt a kis K-t. Átlövő volt a gimiben, mi az neki: a pofájába vág. Könyörögni fog neki. Azt a szép kis pofikáját.
Valamilyen ürüggyel, van elég, van elég idő kitalálni, százból választhat, mindegy, csak egyszer érje el, hogy Harrashoz bejuthasson: a férfi a magyar kártya lapjairól.
Ír egy levelet a németeknek, mindet kitálal.
Három nap sem kell és visszahívják: átértékelték a helyzetet, depersze nem vallják be, hanem azt fogják mondani, hogy adnak egy esélyt.
Mit nem tudnak a németek: ők állnak a háttérben. Túl jól dolgozott, azért kell mennie.
     *

A házinéni kacsát pucol. Undorító. Persze azonnal látja, mi van:
Rosszul van kedves? Hazakéretszkedett? Csak dőljön le nyugodtan, fölcsavarhatja a kovektort is, majd pucolok répát, az kell ilyenkor, abban sok a vas.
Úgy beszél vele, mintha tizenhárom éves lenne.
Tizenhárom évvel ezelőtt volt az.
Totálkáosz!
A szobájában rendetlenség van. És kosz is, És még miminden! Az anyja azt mondta, egy nő mindig legyen úgy, hogy ne maradjon utána szégyen. Utazni csak tiszta fehérneműben szabad. Mondott valamit a nagypénteki mosásról is, de azt elfelejtette. Az anyját is elfelejtette. Augusztus óta nem volt otthon. Az anyja mindig úgy odavan ezekkel a dolgokkal –azért nem minden este mos lábat.
A házinéni csoszog a folyosón a répával. Most képes idehozni egy retkes répát, amit azzal az undorító késsel pucolt meg, amivel a kacsát bontotta.
Ez volt valamikor a vendégszoba. Az úriszoba mellett. Ennek a szobának külön bejárata van a nyitott folyosóra. Ha fürdik, a nyitott folyosón kell végigvonulnia. Februárban, hóviharban engedi csak keresztül a banya: a fölsőkonyhán, a hálószobán, az úriszobán át.
Micsinájjak a répával, dugjam föl magamnak?!
Az öregasszony ilyenkor úgy csinál, mint aki süket.
A répa tényleg jó nagy.
Az öregasszony bámul befelé, a sötétbe. A spalettákat reggel soha nem nyitja ki. Az öregasszonynak van kulcsa a szobához, de ahhoz, hogy igazán láthasson, át kellene vonulnia a spalet5tákhoz s az azzal fenyegeti, hogy elesik valamiben. Az ő korában egy esés már halálos.
Látja, az öregasszony átlövéshez emelkedik, a levegőben lő, s mire elzuhan, gól: csontjai meg izzé-porrá törnek.
Fölkapcsolhatná kíváncsiságában a banya a villanyt is, de a kapcsoló az úriszoba felőli ajtónál van.
A répa fogása is hasonló. Mint a Weiding répája. Bevágja a sarokba s az ágyra veti magát. Zokog. Ez most jó, mély, hosszú, sokkal jobban esik, mint az autóban, csak a párnaciha büdös. Az ágy is büdös. Hótt ócska szoba. Tizenötezerért fürdőszobahasználattal. Arról nem volt szó, hogy a távolság ötven méter. Legalább. Az ágya fölött egy félmázsás bronzcsillár fenyeget leszakadással, gusztustalan, élőhús szerű üvegburáiban össz’-vissz’ két tizenötös izzó. Az öregasszony mindig azt meséli, amikor beköttették ide a villanyt, azok az izzók ötwattosak lehettek, s hogy milyen vakító volt az új fény. Mutatott is egy ilyen izzót, teljesen gömb alakú és 1977-ben égett ki. Furcsa. 1926-ban betekernek egy izzót, aztán kapcsolgatják a villanyt, 1933, 1937, 1942, 1949. Akkor született az apja. 1953-ban meg az anyja. Nem furcsa?
Kopog a vén csajszi. Süket, de úgy hall, mint az egér.
Szopjon le, vén kurva!
Azt hittem, valami baj van.
Nem, nincsen, tessék csak menni.
Ugye, mondtam!
Felül. Ha kinyitná a spalettákat, biztosan jobb lenne: már tisztán süthet a nap. Kicsit összepakol, fog egy pár mosnivalót, bevonul a fürdőszobába, ott ellesz. Az öregasszony biztos megeteti, jókis erőleves, ilyesmi, utána rágyújtanak. Az öregasszony is szívja  –ha kínálják. Néha isznak is. Tele az öregasszony jó itallal. Olyan csokilikőrje van, még békebeli. De melyik béke- beli? A vénasszony azt állítja, úrinő volt. Ahhoz képest elég sok kacsája van. Meg befőttek. Mutogatja, de enni, azt már nem. Megvárja, míg cukorkányira aszalódnak, akkor meg félti a fogsorát. Mondogatja, ő egy úrinő volt, 1949-ig nem tudta, mi a kapa. Az édesanyjának pedig még öltöztetőnői voltak, de ő már demokrátikus lány volt, nevet: 1966-ban csináltatta a fogsorát Pesten. huszonötezerért. Ilyenkor meg kellene halnia az ámulatban: huszonötezer?
Kedd van, buliszempontból a legrosszabb. Hétfőn mindig van valami. Szerda, az a hét közepe. Csütörtökön már ilyen elődolgok, pénteken meg rendesen, a szombatba.
A telefon! Kapja táskáját, elő a telefont, rá az OK-gombra, PIN-kód.
Az ablakhoz oldalaz s a spaletta egy deszkáját kihajtja.
Nagyobb a homály, mint reggel.
     *

Elégedetten néz végig a szobán. Jól sikerült minden. Akár az öregasszony is bejöhetne. Eligazgatta az ágyneműt és letakarta az ágyterítővel. Az ágy alatt, az asztalka lábai között, a nagyfotel alatt sporttáskákban az ez-az. Majd vasárnap azokkal is végez. Vasárnapra jobbra is fordulhat. Egyelőre nem szól az öregasszonynak. Egy német levelező? Is? És általában pasik döntenek. A magazinokat bevágja az éjjeliszekrénybe. Holnap fölébred, és: Semmi nem igaz, csak képzelte ezt az egészet. A szemétgyűjtőbe újságlapot tett s félig sikerült összepréselnie a tartalmát: ráér kiüríteni. A tükrösön két alkarjával tisztított föl helyet. Majd mindjárt kér a banyától üvegtisztítót. Majd az ecettel jön megint a büdös banyája, depersze van neki rendes üvegtisztítója is. Üveglap alatt csipketerítők. Kurvasok ilyen csipketerítő van a házban, mindet az öregasszony csinálta. Nézi magát a tükörben: jól néz ki: mellei teljesen gömbölyűek, dereka karcsú és a segge nem csak fél -oldalnézetből jó, mint Szalontainénak, hanem akármerről is. A derék arányai felől azonban: hol van Szalontainé?
Csöng a banya telefonja. Legalább hat helyen csöng. A fia szerelte föl így, aki fizikusnak készült, de orvos lett, mert a fizikából nem lehet megélni. Akár őt is hívhatják, hiszen délelőtt kikapcsolta a telefonját. Dél körül járhat. A lánya telefonál ilyenkor  –bármi is történjen, ilyenkor az öregasszony a házban van, mert pontban tizenkettőkor eszik. Bekapcsolja a rádiót és eszik. Olyan hangos a rádió, rezegteti a veranda üvegeit. Mi történt volna ugyan tegnap óta vagy múlt hét óta? Az öregasszony fölsorolja ilyenkor, melyik tyúk nem tojt. Levágott egy kacsát. Ha nem jönnek a gyerekek, nem baj, majd beteszi a fagyasztóba. Van már ott jópár kacsa, ha eljönnek, elviszik. Az unokák? Az jó. Ésmostpersze esemény az is, hogy ő napközben itt van. Nem is csoda, olyan vérszegény. De ő adott neki répát, abban sok a vas. Úgyvan!
Egérszürke árnyék vetődik az ajtóüvegre.
Jöjjön kedves! Magát keresik.
Tudta ezt! Erősen akarni kell s bekövetkezik. Az öregasszony ügyesen belehátrál az ajtónyílás védett felébe. A folyosó nyitott részén is a gusztustalan kacsabűz, maradt még elég ruganyosság a combjaiban, Császi fut föl, hallja a labdát s csak fognia kell, föl, piff, ez az esernyőtartó volt, a naftalin, az orvosi benzin, a kacsabűz, a fehérre mázolt telefonasztalka hatvanhat éves!
Igen?