Frick László: Még öt nap az élet

-megjelent : Élet és Irodalom 1990. szeptember 7.

Megmondtam, hogy van már szkennerem és nem félek használni!

 aki a közhelyesen unalmas szövegem kibogarászását únná, a tunyacsápian kreatív & kalandosan éles  elméje csapongásait súlyozhatja ezzel a zenével:

 

 

 Jellegzetesen tunyacsápiánus poenizmó:

 Dedikálom ezen írásomat egy nemeredeti ötletű gyáriblog lelkes aktivistáinak

/Spíler, tisztelettel/

A hullák általános természetrajzát pedig, főleg nemzetközi és történelmikitekintésben Hemingway Ernő még a múlt század első negyedében megírta.

 CAUTION!!-csak semmi  vicc, minden halálkomoly itten alább!!

 "Egy légi balátomat hívják úgy, hogy Fikusz Kukisz..."

/humoros szöveg a Brályen Életéből/

 

„Kár, hogy nem akkor találkoztunk, amikor még humoros voltál”

/Levéltáros Gedeon a magyar kiemelkedő értelmiseggiek kedvelt frázisával vágná kupán a szerzőt - ez a jellegzetesen arrogáns trükk a Népszabadság szerkesztőségében is kifelé ballagott a divatból még a múlt század 80-as éveiben/

A magyar humor újabb kezdetei Brachfeld Szigfridig nyúlnak.

A Monthy Python a humor nagyágyúi. Az ágyú és a nedvesség –ez nonszensz, az ágyúnak feltétlenül szárazságra van szüksége. Valamint az ágyú technikailag birodalmi szerszám, roppant impériumok építésére való. Azé lesz a vár, aki lekvárrá bombázza. (Itt nevessetek, ez Monthy’s humor volt!)  Próbált volna tehát valaki valaha is nem nevetni az angol humoron! Példának okáért a szipolyok nem nagyon csípték az angol humort, ami a nedvesség ellen a töltények papírhüvelyét tehén meg más állatok zsírjával impregnálta. A hű szipolyokkal megnyalatták, persze jellegzetesen angolviccből, ezt a tehénzsírral átitatott papírhüvelyt: a fogukkal kellett ugyanis azt feltépniük, hogy a puskaport mordályaikba önthessék. Amikor ez kiderült a szipolyok számára, sokukban egy világ  omlott össze, pedig az angolok eredetileg jellegzetes tréfának szánták volna. Meg is próbáltak az angol tisztek röhincselni a sok buta szipolyon, aki ájuldoztak amiatt, hogy a vallásuk és a kasztok törvénye szerint ő most nemes vitézből potenciális földiféreggé változtak, akik haláluk után maximum gilisztaként reinkarnálódhatnak. Az angolok számára a szipolyok ezen hiedelme kurvára röhejes volt addig, amíg a szipolyok dühükben el nem kezdték öldösni az  angolokat meg lázadni. Az angolok eleinte faszául szórakoztak azon, hogy a birodalmiágyúikkal szembeszaladnak, egyenesen a halálba kardjaikkal hadonászó szipolyok, de ezt a jelenetet nem a Monthy Python mókás brigádja és nem a Handmade Stúdio-ban Sir Gerges Harrison angol krisnatudatú bitliszkorában összekeresett pénzén forgatta, ahol a vége-csapó megállíthatta volna a sok hülye paki statisztát: ezek a szipolyok mind tökre igaziak voltak,

Ezen a képen a jellegzetes angol humor egyik jellegzetesen angolvicces következménye látható: indiaiak érvelnek indiaiaknak angol premisszákból:

Az angolok imádják a blaszfémiát, amíg az éppenséggel nem az angolok birodalmi nimbuszát fikázza széjjel. De amúgy ez az érzékenység az összes blaszfémikusokat is jellemzi.  

Vót egyszer, hunnemvót, vót egyszer egy kiskakas. Ez a kiskakas osztán ullyan művelt vót, mint a pinty. Ami hát nem más  magyarú’ mint a veréb. Úgyhogy gondúhatják. Azért a Mosó Masa mosodáját meg a Gőgös Gúnár Gedejonyt ű is olvasta. Amikor aztán az Ablak-Zsiráfra kerűt vóna sor, aszonygya neki a bótosnéni, hogy már csak az utolsó van. Nem bánom eén, mondta hetykén a kiskakas, aggya azt  az utolsót. Olvassa, olvassa a kiskakas, de csak olvasná, de nem mennek a fejébe a mondatok, nem érti. Nem baj, akkor majd ezt tójja a Jézi a csajának, aki  a Sünike vót.

Na, amikor aztán összebëtyárbútoroztak, a kiskakas eljárt csijocsipszfúrgonyot vezetni, a sünike meg otthon maradt, mert nem tudott az újságírópapírjával elhelyezkedni. Regisztrált ónnyál hány dzsokipórtállon  szegény kis süni, de az újságíróállásokat csak nem kínálták neki. A sünike meg várt, csak várt.  A kiskakas minden reggel nyelvespuszival búcsúzott és azt mondta, a sünikének, egyet se féljen, itt a telóka, egyet halizik bele, ű meg már gyün is ezerrel, oszt segít.

Egyszer, ahogy így unatkozott a sünike otthon, várva az rss-t az újságíró állásokról, hát lát egy gyíkot napozni  az erkélyen. Gyorsan előnyomkodta a kiskakast számát:

-Ez a farkas, ez a farkas!

Gyön lélekszakadva a kiskakas, látja a gyíkot: „Ej, te lyány, már megint a nyelvierődet próbálod! Ez is  farkas, de még milyen farkas!” –Azzal kapta-fogta, megette a gyík farkát. Nem baj, majd nyő neki új.

Telik, múlik az idő, egyszer csak arra gyön egy  toportyán, tudod, az, aki madárebéd után dühvel köpködte szét a tollakat a lomb alatt rívván.

„Ejnye, már megint szopatsz, sünikém!”-csóválta a fejét a kiskakas a toportyánra, mert az csak az aranysakál.-Hát hun van ez a kis kotorík az igazi medvéhez!

igazi medve -ugye cuki éddyba'?

De az óllyan cuki! -édelgett a sünike, a kiskakas mingyá megbocsátott neki, tudjuk, hogy ezek a fizikaiak milyen   bumfordiak tudnak lenni az usánkájukban.

Na, legkövetlezőleg meg egy marha jött, azt fillentette föl elefántnak.

A kiskakas nem akart felmenni a  lakásba: „Az elefánt okos állat, könnyen tanul és semmit se felejt: nem eszik az sünikét!”   De most már berágott a süni, mi az, hogy nem akar feljönni  a kiskakas! A kiskakas meg, mint tapasztalt ifjú házas, tudta rögtön, mit kell csinánia, hogy befejezze a hisztit  a süni. Jólmegmicsinálta a sünikét előlről, hátulról, aztán ment a dógára, mert még harmincnégy címe volt.

Egyszer aztán a farkas csöngetett be a lakásba. A sünike nem akart ajtót nyitni, a farkas benyúlt a lesőablakon és kirántotta. „Na, sünike, most megeszlek!”  „Meg ám a kurvanyádat, szólok a kiskakasnak ellátja a bajod!” -sipította a sünike és előkapta a telefonját.

Na, ha a farkas nem eszi meg a süni telefonját is, az én mesém is tovább tartott vóna.

A kiskakas meg ment, csak ment, látta  kijelzőn, hogy „Sünike hív, sünike hív!” -de most nem volt idege arra, hogy felvegye. De ha lett is  vóna idege, az én mesém akkor se tartana tovább, ágyesz, búgyesz, szakeresz  a fakeresz.    

gida

                   Születni a rendek közé, ám az érdemes már éltében is fellyebb hághat. Avagy lebukhat benne a fokrúl -fokraiság elvén ebben is.

Akad, 'kinek a' Fejedelem az orczáját az udvari orczacsippentetőjével megcsippenteti, és az közvetlen, első kis heraldja lészen, kocsmabolt alatt tehát a spédáját harisnyájából nyílván elővonja, hogy: azt akárki is békaphatná néki. Várudvar, kerengő, tömleczek, börtön s fogság, tánc, konyha, könyvtár. Hoppmesterek, tálasak, lovászok, főétekfogók, a szobai perváták hordozói is rendben –fokozatban. Cseléd avagy szoba lyányok is, szakácsnék, nagyurak feleségei, kiknek urát a felesége nevéről említenék, ha valaki metszené is, ki lenne az. Farrázandy Sári ura vagy a Mellybaszondy Márjáé? Már a testűletek magosabban vannak.

Egyrészt a fiatal dögöljön belé az odakerűlésének, másrészt a testűlet vénvoltán igen csodálkoznak: egynémely ötven esztendős ember is fiatalszámba megyen, ha már öreg is. Van azonban egy kapu, ottan mindenkinek megállj. Nem is kapunak látszik. Nem is olyhelyt van. Akadnak még ’antúl feljebbi fokok. Éppen csak a harmadik visszábbi ajtó is illetlen helyre nyíló. A nem tőly de veresfenyőből való  szárnyakon domborúl az egész történet, bevonulások, le s meggázlások, égetések és hányattatások, kardélek és viszolyok, a mongoltól a tatárig, a pápisták és reformáták, a kuruc s labanc, né, Subic Mikola emitt, a jó Bohumíl a disznaival, a setétes reve közűl az aranyasra fényesedett, messzirőlhívóan, bizony a míveltetéseket deákosan kirészletező apróságok, mekkora bottal is járó volt, s azt miként is mártogatá különb s különb csészék mellett akárha szurtos kis bögrékbe is egy előnk. Nézni lehet, még tapogatni is. Nyílván őrizői vannak, akikre az arra elfalanxérozó nagyurak rá se igen pöknének, habár nem féléltüket, hanemis többet annál, egyben életöket csak mint saras köpenyt is vetnék el, ha ottan nemes s nemzetes, gyémántasforgós zerrenő sarkantyúkkal való bokáikat is csak béhúzhatnák maguk után. Akik ott bent vannak, azok is oldalt, titok s nemtitok járókon járnak bé, akik ott bent vagynak, azok közűl kíveljáró is igen kevés, talán egynémely dámák jobban tudják még, de kérdezvén is őket, csak ujjaikkal mernek arra billenteni, akit oda –belől lévőnek alítanak is. Egyébként többjük igen egyszerű, deákosan öltözött, gyakran fekete, s fekete sinóros sújtásokkal csak szerényen hányt öltözetben. Kissé alábbkoppan a zsivaly az étkezőkben, ha íly emberek kiséretökkel, mert az van nékik különben, szinte diákok s egynémelynek harisnyája ott, ahol a dámák ama zsebbéli mogyorókat igen szivest vizslatnák, semmi sincs avagy a haránt metszett szilva domborulat. Igen leányok lennének azok, bár ez mivoltokra ha ki szólni merne, igen torkukon eregetné ki hangjokat gyíkjuk, a derékravaló. Hallani csak, mi van a csak ’öltőnkint nyíló kapuszárnyak megett. És belépni, igen –de visszatér –e?

         Oldalaz a nép, perszehogy, a talán a sohaságban nyíló kapu forgói csak nem is nyikkantak, a tonnányi zár sem, az épületet reszkettető derrenés –csak a mennyköve volt az.

         Már kifelé jön, fejér homlokából fürtjeit kivetné –ha nem tapadtanának oda.  Persze egész rakásban tiporják egymás lakkfély csizmáinak fejét is a mintegy véletlenségben arra járó urak, akik sima ujjaikkal máris cirókálnák a krizmától még fényes orcákat.

         Hiszen, ez! Leány.

         Ó, mennyire vártunk egyet.

         Más, kűnikósz deák, kiséretével egy bolt alól, ezt sokan odabélinek valónak mondanák, ha szólhatna anélkül bárki is, hogy teteme a más napon toportyánoktól szaggatottan is ne a várárokban hemperedne avagy lenne frisságya egy más tömleczbe húlottnak. Azt mondaná egy íly deák –nem vagyok bátorsággal irányában én sem–hogy: Lám, koronkint béengednek egyet, s ha az ajtónállók már el nem gáncsolhatnák, hát –eridj, ecshém!- megtaszajtják s ő csak nézheti súdár lábait, mennyire is hágnának azok maga elé –hé –hová! Avagyis, mint csak itt, a, szót bekap már őkelme is, ’ünk lova faránál, farka tövénél holmi pulverozókkal ügyeskedők: Ó, holott a paripa rég messze –elszaladva van!

         Kuss. Egy: Leány.

         Régolta várunk egy leányt. Jött egy. Fél öltővel elébb: ki nem tudta, hogy ’ünk szórakozna avval, mégis, elképzeltük, hogy: mely szép lett volna is. Ű pedig csak, ha kupáját is messzebb veté, tetszik az: olümplyád hirdettetik arrúl.

         És most: Leányka.

         Persze, ráhagyjuk, gens nélkül való –ángliai Virgín után, hogy jönne. Mindenki ott lesi, harisnyája zsebének mélyét, a dámák ellegyintik: szilva csak! Egy dáma nyílván és piaci –hangosan ejti: ő a frisslevű szilvát, hamvát, léttén mitseis tekintve, hogy szertné szürcsölvén is harmatját! Receptusát orcaráncaszaladta ellen ekként javallaná. Más másat ad ki: igen fiatal egyszeműkélgyónak gyenge könyvüjét.

         Eh, szotyka szája –paplika egy, bé azt, kuss –ka! –dörgé egy úr, ki e dámáknak pedig férjeinél csak lejjebb áll.

         A csend olyan: zengéséből a harangoknak az imént még nem: csak most veszik észbe, hogy már csak a nehéz küek, pádimentomok, finomabb fák eresz-tékei s a vastag kötelek, lengéseikkel ahogy a tornyok szűk légjét rengetnék.

         Leányka. Hangja úgy cseng, tisztán, szotykaszájba a nyál odaszikkad, igent s a paplika furton –follyó ereszetje kiszárad –ha a csecsebecséjök még el –el szólná is magát.

         Ó semmi –mondja szerénységgel. És eddigi beszédeikből uraim s te hölgy is, semmi nem igaz. Ezek –be kedves emberek is! Ugyan nem azok már, persze-hogy, ki huszadévekkel ezelőtt, bár egynémely orcát tésztásabban s tehát kelteb-ben is hajaznék elbeszéléseikből. Mások közül egybe pedig asszonyasztalnál…

         Hah –így a tömeg!

          Tahát asszonyasztalnál szinte egyszerre veténk ujjaink a zsírhabu tálba.

         Nőszemély…

         Úgyan… ki gondolna egyre a sok szoknyásférjfi közűl –szottyan egy pinaszín ajak. –Valaki férfi gerennya karját egyszerűen odaveti, hallani, ahogy a tályogmocskos nyelv kerélytése reccsen.

         Tahát –zendöl a kedves és bájos mellyből zengően, mint roppant s ólmosan gyenge színarany roppant fuvolából –semmi. Én pedig tőlek nem féltem. Kérdéseik is egy semmik, bárki kérdez ilyet fiataltól –amit öregtől lenne logicus. Honnan jövél? Szüleid, oskolád, tanítód. Könyvek, melyeket is forgattál. Közben hallatlanul finom, tiszta kezeiket nyújták. Kinek puszi, kinek patschl –és csak semmit se szóllanának. Egy kezet igen megismertem, reájapöktem, gazdája filei most is hallanak, hallanak, ám! Semmi: nevették csak: beh édes is! Olyak németül, mások deákul szóllanának felettem át, görög s héber s babilóniul –egymáshoz hajolva –ó, végtelen sokan vannak, megfáradám már harmadában. Jó, széket hozatnak –ha tudnák, mely nagy ember is futott, ott csak párdúc elnyúlásban, nem, agarasan, egy kisebb karosért. Támlátlan, persze!

         Faßl  mit Stangen –mondom fennen –csakúgy mosolyognának. Ficken!

         A ppp’(hang bekap)mmm kivan magukkal, uraim!

         Fejeik, vásári bólogató kistehen s avagy csak bokszikutyaként ingatják: Bene! bene!

         Ott, ültömből, jobbkezem csuklóból forgatván eléjük hánytam minden fertelmeiket. Az amit hozok, az nem igazán érdekli őket, kevésbb elemeiből az egészet ígézik –majd megtanulom, mit hozhatok. Mutattam, mit –nekik: ehhez ezt! Patsch. Egy fölállt a trónjánál, elvonván maga elől a kanonoki bársonyt, gatyáját ott nyílván feljebb köté: „Akkor meglenne ez is, kegyelmeim!” Ki így  nyelvirűl hajazza, tegye oda, hová való…

         Jégszél kél –havasalji mezőkre seper ilyen nyárderekára is: A –s mindenki a szája elé kap. Hájsz, ki más: mint tavaszporontyok: ’ünk, az ’ünk!

                                                                    …aztán visszaült. Kérek –e délszakgyümölcsöt, kívánnák –é muzsikálni, itt nem akármilyenis hangszerszámok vagynak, színezüst spinét csak egy ötvezet  fémmel valóan húrozott, amiről erre a legnagyobb tudósok fileiben zsírdugó. Játszak. Hegedő –akármilyet előtapsolnak. Lantok ezreit. Az orgonához van kedvem, melynek fújtatóját hármas taposómalom járathatná meg, ha a múlhatatlan bikk kerekekbe Botond, Toldi, s a ’sibói bölén–ős gyerekcse apród állhatnának.

         Patsch–olák: mi szépen orál!

         S előttem csak meg sem szégyelték magokat, fingani félfaraik emelték, ebédjök fölső szellenetét, bruuuuu, elböffenték csak ajkaik közül. Mi jéger-meiszter és müntyhener hófbrau –cvipfermercen lég is kelt gazdag húsok s floricumok jóltrágyázott ágyairól: márciussör augusztusban? Egy szoknya alól négy lábat látnék, kettő kanonoki papucsban, rendben, de egy papucs a talpaorrán, hogy az elnyílásban a retekette eleventalp előfeketéllett. Na, én ezt ösmerem, a naponkint háromszor is színre –fonákján váltott fölsőszoknya alól már a hetedik pendelyen, ha a Velentzés Márkó–hozta dzsapóni írásokat, tehát felyűltről lefelé az árokja eránt, olvashatnám: mi lehet az alsóbb lapokban! Már a végén aztán kis kóchaj kibukik és nemakárhogyan ám, egy szolgát, kit, et-cetera, hasonlót, ezt már említém, előkiáltat úgy, ahogyan azt a Fogadó –Szálá-ban is hallani néha, rangját hogy a gyakottság sorában eme fejedelmi condró így jelezze, hétfalu ára –kupát adatnak föl s az ismerős abba fejté le a nemes cseppenetet, hogy, amint erről már a Kétgolyó boltja alatt az álchemikus deákok beszéllenek is, majd ennyihány századokig jég között veremben ellesz, aztán onnan fölhozván őt majd asszony nélkülien, tisztán sokszorozzák. Hogy a sereg –majd biztosan valamely igazság eránt gázol ennjártengelyű függőllyös koporsószekereken.

         Patsch. Nevet’nék is gorgolyoz.

         Egy nagyúr, igen veresses orcával, irányában apródjait már eligazítaná e leánynak, itt a farára paskol oda, ekként próbállaná még kivetni a bizonnyost, mit alantasabbak is már elméjükbe vettek:

         Eridj, gú –gá, kis liba!

         Megyek is, nevet tisztán, gyermekien, mint aki a fölnőtt beszédből mitse metszhetne, s á–tu–sszée, szaladva, hogy:

         Most a dramaturgom vár el.

         Szórványt patsch–olnak még, odalent, a köröndön a patikáriust kiáltja valaki, görcs enyhejtő pulvárért, már nedvesednek is nyelveik varangyas fenekétől a cloaca szájak s pekik mindenfelé Pcs, F, G, Szp –le! Harmatján igen ízes még a gedácska zöld is, de majd ha ragacsával, csemelleten, utóhasi üsző, aszúdva már, fájdalmasan, akkor? Tudjátok, mi szép voltam egykor én is–nyikorog orcája zománca alatt egy ’daliáno–’daliani szodómista.

         Suvatag és igen vén tanító, talán már kis leend–majd–deákjai által rovottaljáról fölragadván, s akkor a szalmaszálak tehát itatós zsákjából valóak:

         Majd a következő művet megnézzük.

         Mire a negyedik bűrt is lehúzzák róla, meggebedsz, kórságos csorvasz! –rázza taknyát rá a háta megett egy csimája. 

         Már lent szalad, iccki, a setétről a fénybe vetett tekintetek ezüstfátyolán által, a fényköveken ugrál játszi árnyéka csak haja acél végetlen forgácsinak:

         Itt volt.

         S lesz –é?Mondják, de egy egész mondatot már elkapni lehetetlenség: …a fiatal erő, oda kell bízni, nem ártana az, ha már használlani nincsen is minek –itt az értelemért is vesszőket toligatám át –ide –vissza. Egy nő, egy nő, egy nő, végre.

         Árnyék –hallani, orommagasbúl gyermekhangot –ösmerni ezt, a Motyory tatóé volt ilyen, ifjantian. Már nem fiatal pedig: Árnyék –tegnap a Fejedelem árnyéka ugrált a köveken s tegnap előtt? akiket a tömleczbe lehánytak itt, azoké úgyan!

         Bizony, ha a tömedék népek dohos gőzei fölé nyakunkat föl –fölis nyújtván, lábunkat az alsóbb köröndökre vivő gráditye egy fokán megvetni mármorának egy kartács verte sebiben talpatlan deákcsizmánknak sarkát s, ha! fölszedni, mit elhallanánk, csi!

         Ó, jött már ígyen elénk a mímeseknek hullák levitűl ázhatatlanná szikkadott törökbugyogózsávolyokból való sátorvászollya alúl is fiatal, phtee! ’Szt az is: Mely’ igenist elvárna odabe valamely újas –magyaras –frissest; hogy nékie csakúgy, véletlentibe bécsusszant, holott aki bévezette jártmarkábúl, szép csuklójára által fektetvén a loncsossat, dámát, ki ráköszönt: Hé csámpás, anyádot  nem is köszöntenéd? –ki nem ismeri! Mintha sátorjokban, a tűjére hegyiről vett tákolmány rudazatok közette nem úgy–az a rend is osztályozna, mint csak ’ett –e is!

         Semmi –akaszt tengelyt véle társa s ekként ők is fentakadnak egy magosabb fokon. Semmi, ecshém –asszony! Meghadd! A gondolat kél betegen evilágrúl, avagyis a világ hoz kórságot a gondolatra is? –Semmi! Ahogyan a leányka mondá iméntiben: Semmi ez rend. Ez mi ennen –egyedűl mi mindek: mi vagyunk! Hoznál egyet közűlünk ide szembe–é, ki rossz? Egyenkint mind jók vagyunk.

         Jólmondja svégerem –mártja ujja lapickáját lapockájába az asszonynak egy vitéz. Kezét csókolom, anyám!

         Ej, iménti föstöttördöng, emlegetettszamár, te csulafül szecska! –illeti pofán versessesen az asszony, kit, hát a szöghajút a kit a mímesek sátoránál még idéztek.

         S torpannak mind, és sóhajt bizony a színmármor alatt hagyott Mátyás –járta avas tőlypalló: e vitézt sokan szívelnék!

         A takács sző, s fon a szorgos asszonyi kéz, lankadtalan ujjai közt tán még álmában is serren a szösz. A kovács koloppácsával a ritmust kiüti és a segéd, a pöröllyel, hová ő csak a formát megadóan klopp, lesújt drang. Végre a kormosképűt elhessenti, tülkét fúvja ki, ám pucáját szívja föl, jól –addig ő a stílus végsejét elkopogtatja a hűlő vason. Ki bejárós, bejárjon s ha látja fenséges árokzsírját sárgállani a kézcsókra nyújtott fenséges kéz körmein –avagy szűzvér fekete sarát, csókolja s legyen azon, hogy majd a  tálba elébb s elébb márthasson utána! Kutya kolbászt foghat, szaladjon is véle, és kiskukta a rá nyomütő botját emelve fusson –majd a szérün, kazlak naposoldalában ciccent s a kutya vigyorogva kínálja fogai közül a maradék véget –s a gazdi elfalja onnan azt!  Ó, mind ki ennfelkent kanonokja, kanolja tehát akarata szeréntén, gyöpüje–elve míg engedi.

         És vitáztok? a harangok, a! Kondultak é? A zsivalyra fogjátok, hogy az miatt maradt hallatlan? Sohavolt néma harangjaik, miknek zengéséről utóbb zsinatolhatnának avagy  tehát akként le is tagadhatják …hogy a kötelek lengése a tornyok legének vonatában? vagy miként?

         A vitéz most egy fittyel, ha süldő viganc, lecsusszan az alsóbb, már tisztúlt fordulóra:

         A díjaim, a kis bene –bono –bonettik? Irígyelnétek, hátha a kecskefaru Pán arany bogyóit közétek vetném? Férjfi: tehát azokat én mind asszonyom s gyermekeim táplálására és ruhára a görögnél beváltám sorában, hogy jöttek!

         Most egy deáknak szennyes ingmellyet ragadja:

         Hóka –hé –komé: mutasd ujjaid: a dörzskő, mivel a köpeny alatt kicsent pergament csiszoltad –de hozzá a téntát már ujjaidról nyalod, kontárba le? Mely tiszták is ezen ujjacsok!  S asszonyod vágja fejedhez edényét, hamíg étel után járt s férfidolga, gyútat fáért el, te legalább azt kivihedd? S néznél a szapura, egyéb dolog heán? minthogy ő poeticádat abba nem tekintené? Eh: magadra vesdd! Magadláncán –ingyen móc s egymedve, te!

         Már lent –lábainál, a tömlecek rácsain, kik még fölkapaszkodhatnak, sárvérujjai azoknak.

         Hé, fickók, finnyásak odalent: majd két hét rátanúlás után már visszaáhítanátok ez mai napot, melyen még a friss dögből töltekezhetnétek! Akkor a dohos test–vér hús költésén közöst férgekkel is beérhetitek!

         Ejh, tintára, fent a kupakok s szivárványt bőröz a tus, a gondolyag mind  bomlatlan marad, s drága féltett tollainkat vághatjuk újra a vakszikkadt mártás emléke fölött, el, papírra!

/brótigeniád/

Frick László nyomát indultam el kutatni. Nyomütő botomat ott támasztottam le Mátrafüreden a leágazásnál a fabódék tövében, amikor egyszercsak megpillantottam a söröző Klauszmann Viktort. Motoros szerkóban , minden félelem nélkül tolta föl sisakplexijét , hátát támasztván a bódénak iddogálta a műsört. Erre-arra, ide-oda döntve pikkegett-pakkogott ott pár motorkerékpár, mintha túlhevült tatucsorda pihente volna ki a hangyászás fáradalmait. A Kékes-tető szerpentinjén úgy gyűjtögetik az adrenalint a motorosok, mint megrögzött gyalogosok  a lábgombát az uszodák zuhanyzóiban.

Huszonéve járt erre, éppen, amikor ez megtörtént velem, volt húsz, Frick László, a kitHalálós-riporter. Mátraházán készült riportozni a szokásos módszerével. Itt pedig, mert a bódésor már akkor is itt szuszogott a menő szálloda árnyékában a minden-nap-búcsú-van hangulatban, bedobott valami töményet sörrel. Már végzett Mátraházán, kitHalálolta az igazságot, miszerint a WC gebinese sk. tönkrepiszkítással lehetetlenítette el a konkurenciáját, a Volán-budit. Mindezt a Kádári Idők Legszebb Napjaiban. Úgy döntöttem tehát, hogy majd kitHalálok valamit , ahogy Frick is kitalált, Frick Lászlóról, jó lesz nekem ez a Klauszmann Viktor is, ez a sztori legalább tele van jó sok digi-dugással. A Károly Róbert úgy tele van hamvas csajokkal, mint a barackválogató fészer szeptemberben exportládákkal, itt is egy és ni, ott is kettő keresztben.

Libben a levegő a hálószoba torkában, tuszakolja be a soros kis hallgatócsajt Klauszmann Viktor, libben a lég a hálószoba torkában, hajtja le mint halotti arctakarót , finom kismama illat száll a légben, dugja be az ágyba, a párnák közé, dinnyeízű kismamakönnyek illatától terhes vásznak, ázottan fázós libatollak, Klauszmann Viktor felesége már régen gyanút fogott s az, mint végvári vitézt a török, nem engedi, rántja le magával a mélybe, el is képzeli Klauszmanné a jelenetet, ahogy keblén a kisbabával siklanak alá a tévétorony oldaláról Nagymagyar Alföld irányába, megkerülik a Visontai Hőerőmű füstbárány nyáját s eltűnnek Füzesabony fölött Mezőcsát felé…

Klauszmann Viktor egy valamilyen lány nedvének sós ízét nyalja rá a sörhabra s elnéz a motorkerékpárja felé, sose lehessen tudni, pl Klauszmann Viktornak is ugyanúgy kart nyújtván kínálnak ötöst, mint bárki más motorosnak és ez lauszmann Viktort jó érzéssel tölti el. A motorosok összetartó fajta, de Klauszmann Viktor síelő is, már alig várja a síszezont, áthül a nadrág a sízéstől még szűz lányok fenekén s mint hamvas arcocska szüzecskén sütős hideg, piros almapozsgás.

Ha motoroskesztyű lenne előszobafal fiókjába, úgy dobja be Klauszmann Viktor a maradék sört, most fölhajt a hegyre, aztán le városi stílusú meztelenmotorján. Nézi, mit nézek, a biztos tudat mosolya arcán arról, hogy úgyse ismerem meg, a kamera kövérít és a sisak maradt.

A hallgatólány tarkóján, ahogy apródfrizurája kettéválik, arcát a kismama dinnyeízű párnájába fúrja a várható sikolyok miatt, Klauszmann Viktor egy kis barna foltot észlel, ha palacsintán egy forró olajcsöpp miatt. Ez már valamivel később történik, Klauszmann egyik cégének könyvelője éppen most kontírozza be egy másik cége  könyvébe Klauszmann Viktor motorozását, a költségelszámolásban az út célja a sípálya nyári karbantartásának ellenőrzése.

Klauszman Viktor már több, mint ezerszer tette meg az utat a szerpentinen föl, a szerpentinen le s ahogy a sisakplexit lekattintja, emlékeiben kotorván egyb tisztábatétel és a holnapi forgatási nap várható eseményei közé szorulva megpillantja a lány bal vállán a palacsintafolt alakú anyajegyet s összeveti az apródfrizurás tarkóján előbukkanó pici barnával, közben a lány nyálának elcsócsált rágógumiíze egyesül a kismamakönny dinnyeízével, mint egy erdei tornaverseny záróakkordjaként fölcsendülő régi szovjet sportinduló.

Az apródfrizurás lány a középső ujjára veszi nedvét, ami épp a délelőtt egyesült Klauszmann Viktor nedvével s nyújtja barátnője felé, aki óvatosan, mintha száraz teveszaron sült finom beduinlepény lenne, gyanakodó fintorral mosolyogva messziről fifeg a rózsásan csillogó leánykaujjra. „Klauszmann Viktor, bizony!” –mondja most a nedves ujjbegyű lány s alig állja meg, hogy ne nevessen fintorgó barátnőjén, aki olyan képet vág, mint borbíró a versenyen a reduktív műrozé kategória győztes borához.

Klauszmann Viktor fölért a Kékesre vezető út torkába, elvetvén a jobbkanyar gondolatát, nagyívben, de nem bedőlve megfordul az üres parkolóban s lehajt vissza a város felé.

Klauszmann Viktorné a Domonyvölgyben ezalatt az ujjbegyére vesz arcáról egy csöpp dinnyeízt, ami elcsócsált rágógumiíztől csípős kissé, farmerja szárába törli , elnéz Aszód irányába s fölveszi a napozóról a kicsit.

Én meg átszaladok az úton két autó s egy motorkerékpár előtt, hogy még elérjem a kisvasutat, amivel ledöcöghetek a városba. Mi lenne, ha kóstolnék ennyi izgalom után egy kevés gyöngyösi bort?

A BÁRÁNY

Balpataki a sarkait megemelintve ellenőrzi hójáró csizmáit, mielőtt letérne a szikkadó aszfaltútról az akáccserjés lankára, mely egy fákkal karéjozott mezőre fut ki. Sokat ígérőn lebben a márciusi szél, s ő pörge kis kalapját szemébe húzván hunyorgó szemmel néz le a mezőre, keresi a nyájat.

A birkák lent kerengenek a mezőn.

Mielőtt kilépne a cserjék közül, melyek úgysem takarják, bajszát kétoldalt feni sárgakörmű mutatóujjával, megszagolja, zsebbe nyúl, cigarettát fordít elő a markából, szája sarkába teszi. A terelőkutya két vakkantással jelzi az idegen közeledtét. A juhász komótosan rágyújt, majd a lángot markában őrizve Balpatakinak kínálja a tüzet.

Hát meggyütté ... – néz a szeme közé.

Megjöttem.

Mellik...

Az! – mutat Balpataki egy szép, idei bárányra.

A juhász kampósbotjával megakasztja a kiválasztott jószág lábát, aztán manilamadzaggal összekötözi, külön a két mellső, külön a két hátsó lábát.

Balpataki a nyakába kanyarítja a bárányt.

Fölkaptat a cserjék között, óvatosan hajladozva, nehogy a bárány gyenge irháját megszaggassák az akáctövisek.

Három kisgyerek közeledik most, sikongatnak, hangjukat próbálják, meghajlítják a vékonyabb akácokat, konzerdobozt rúgdalnak. A három királyok ők– gondolja Balpataki– a kakaómaszatos Gáspár a szerecsenkirály. Egy erősebb fának támaszkodva bevárja a három gyereket. A legkisebb koszlott báránybekecsben. csak szandálos lábai látszanak ki, a középső férfizakóban és sáros zöld nadrágban, a nagyobb többzsebes szennyeslila nadrágban és szíjjal átkötött rózsaszín dzsekiben.

Most, hogy Balpataki elé érnek, kivillantják egészséges hetvenhét fogaikat. Keserű füst- és zsírszagú hónapszám le nem vetett ruhájuk.

Adjisten, három királyok – köszönti őket Balpataki.

Sz’asz — vigyorognak azok vissza, és barátságos szándékuk jeléül zsebrevágják a kezüket. A nagyobb előre lép.

Van cigid?

Nincs – hazudja Balpataki.

Nincs-e? – vitatkozik.

Most dobtam el az utolsót.

Már indulnának tovább, amikor Balpataki aprópénzt keres és a kakaómaszatos markába rakja.

Na, menjetek szépen, oszt vegyetek rajta személyi számítógépet.

De egy dzsugel csávó vagy — köszönik meg, és civakodva ballagnak lefelé. Még sokáig hallik a kakaómaszatos hangja: „Mír! Mír! Á zenyiméje."

Kiérve az útra Balpataki megáll. A bárány elnyikkantja magát, záporozik a bárányganyé. Balpataki a ritkuló felhőzetet bámulja, hunyorog, a napot keresi. Fél tíz felé járhat, gondolja. Egy teherautó dübörög az úton, most bukkant fel a kanyar mögül.

Balpataki int, a teherautó fékez.

Na ecshém – néz elismerést várva a bárányra.

Balpataki felül a vezető mellé, lábhoz fekteti a bárányt. A sofőr üvölt valamit, Balpataki visszaüvölt: – Igen. A motor dübörgése kocsonyaként remegteti a fülke áporodott, füstgázos legét, a szélvédő előtt telepes rádió vinnyog.

A faluban járnak már. Balpataki a mozi előtt int, a sofőr fékez. Balpataki kezet ráz a sofőrrel, üvölti: – Igen kösz! –Aztán leugrik, nyakába kanyarítja a bárányt. Betaszítja a mozi lengőajtaját - „kakkuli - kakkulá, kulikkulikkulikkulá ...", bömbölik a hangszórók az olasz népdalfeldolgozást. Balpataki körülnéz az előtérben, megszaggatott plakátokat lát, alumínium lambériát, kormos falakat, a falakon körbe a hatvanas évek sztárjai: műszempillák, meglepően vékony és ifjú arcélek. Leül egy székre, eszébe jut: vidéken nincs délelőtt mozielőadás.

Akkor miért szólnak a hangszórók, ecshém – kérdezi a bárányt.

Nem tudom, talán a takarítók hallgatják– válaszol egy vörhenyesszőke nő, két orcáján enyhe kozmetikával kihangsúlyozott pattanások, szempilláin festékrögecsek hintáznak, szemhéján a máz a repedések mentén torlódik.

De aranyos kisbárány! A magáé? –A mozisnő leguggol, és simogatja a bárány fejét.

Mit vetítenek ma – válaszol Balpataki.

Pál Péter filmjét, a Nagy Lódent, hat- és tízforintos helyáron, érdemes megnézni, fesztiváldíjas, az előadás este hétkor kezdődik, addig meghívhatna egy italra.

Még csak tíz óra ... a Zserbó megfelel?

Ja, ja – int a nő. Tipegve elszalad, majd kisvártatva diszkótáskát és kopaszodó műnyúlbundát lóbálva libeg elő. Átsétálnak a túloldalra és belépnek a presszóba. E presszó alaphangulatát az adja meg, hogy oly patinás: bármelyik pillanatban előrecseghet a rejtett hangszóróból az „Én édes Katinkám ..." A pultos a hűtővitrin mögött flörtöl, a pult innenső oldalán könyököl Teca, a pincérnő, talpig feketében, domborodó alhasán van csupán egy fehér félkörív aljú kötény: a százrekeszű pincérbuksza és a sörnyitó számára.

Valami előkelőt - kérdezi Balpataki a mozisnőtől.

Asztalt választanak, leülnek. Balpataki a lábához fekteti a bárányt, a mozisnő cigarettával kínálja, majd tüzet ad. Balpataki a parazsat vizsgálja. Az átkozott vadászösztön -gondolja keserűen.

Két fél portorikóit és két kőbányait lesz szíves! – rendel. A pincérnő az asztalhoz lép, leguggol.

A barikának ne hozzak valamit?

Egy fejessalátát tejföl nélkül, ja, és nekünk is valamit... tükörtojást céklával.

Balpataki titkon a mozisnő térdét birizgálja, az inog a széken, de tűri. A presszóban szinte senki, a pincérnő a pultost szólítgatja. Az unottan  pohárkákba tölti a két fél rumot, tálcára rakja, Teca mellé a két sört és két harmatos poharat, Balpatakiék asztalára rakja a tálcát, egészségükre kívánja az italt. Sebaj, gondolja Balpataki, ha nem harmatos, hát foltos, így legalább olyan-mintha .

Savanyú Jóska, a helyi áfész segédmunkása most az asztalra borul, szájából, mint oldalra döntött üvegből bugygyan ki egy-egy nyelet sör. Teca intézkedik, egy pohár vizet Jóska nyakába önt, Jóska kifizeti a számlán szereplő huszonkét üveg Gold Fassl sör árát (tizenkét üveg kőbányait ivott), majd kissé előredőlve, de szálfamód távozik, a közeli Aranyhíd vendéglő felé igazítja gumicsizmás lábait.Teca kicseréli a terítőt, letörli az asztalt, nyújtott lábbal, íves mozgással feltörli a mozaikkockákat, a rongyot a vödörbe csapja, a vödröt átadja a pultosnak, aki a pult mögé rejti. Teca ezután egy deci „B" likőrrel leül Balpatikiék asztalához. Tapasztalatai alapján tudja azt, amit a mozisnő még csak sejt: Balpataki a főváros szülötte.

Sziasztok - köszönti italát Balpatiékra.

Odakinn autógumi nyerít, majd Ruzsa Bandi, a Nemhátrálunk Mgtsz ágazatvezetője lép be, deci barack, kisszóda. –Hrmctz! – Teca rutinosan hadar, két fémhúszas csattan a pulton. – Kösz, ruzsám! –Ruzsa Bandi megigazítja zergetollas kis kalapját, leng az ajtó,  autóguminyerítés.

Uhanahalmahas déhélelőtt - ásít Teca, majd újra leül, immár a második deci „B" likőrrel. Harangszó zeng most, valódi kéziharangozás, valódi bronzharangokkal, a későneoromán templom tornyából, melynek falain későneoszecessziós szentek állnak térdig salétromban.

A mozisnő már félrészeg. Balpataki kimegy a mosdóba, Teca követi (rossz a személyzeti W. C.), nehéz nejlonharisnyaszag árad, Balpataki balra, Teca jobbra.

Mikor kilépnek a mosdót övező brokátfüggöny mögül, ami óarany körívről esik alá, ezüstport szitálva, mely szitálást az ólomüveg táblákon behasító napsugarak teszik láthatóvá, összenevetnek, majd előrenéznek az üres asztalok felé, hallgatják a hűtőpulton remegő, frissen mosott poharak csilingelését, néznek, nézik a tömbös fényben álldogáló üres asztalokat, székeket, a támpontot az aranyló sörösüvegek adják, és igen: semmi mást nem látnak.

A mozisnő meglépett a báránnyal –Teca a térdét csapkodja, a délelőtt megivott likőrök ugyanis őszintévé tették őt, nem a káron, mely Balpatakit érte, hanem a helyzeten nevet. (A helyzeten, melyet a mozisnő félreértett, vagy a mozisnő helyzetén?)

         Balpataki a lengőajtóhoz rohan, kinéz az utcára, szél felé, majd a szélellen szimatol, mérlegeli a lehetőségeket:

Csak a metró nyelhette el őket ...

A mozisnő, míg ők ketten önmagukkal bajlódtak a mosdó celláiban, leoldotta a bárány lábáról a manilamadzagot, pórázt készített (hüvelykje körmén titkon megpattant a lakk) a bárány nyakába kötötte és kibaktatott vele az utcára, panyókára vette műnyúlszőr bundáját, nyakába a diszkótáskát, gondban volt, nem tudta, hogyan kell hívogatni egy bárányt, elvégre nem kutya, vagy macska, végülis c-c hangokkal hívogatta, egy-egy nagyeremán-nal nyomatékosítva, sokan megkérdezték tőle: „kié - honnan van - mennyivót", mondogatták: „dearanyos - deédes". A mozisnő csak ümmögött, mosolyodott, néha egy kuncogás is kibuggyant belőle. A bárány szívesen legelt volna a gömbakácok tövéről hirtelennőtt márciusi füvet, de a mozisnő minduntalan elrángatta. „Fúj, kakás, lepisilték a kutyusok". A bárányt nem zavarta mindez, rámordult a mozisnőre, elharapta a madzagot, berohant egy mellékutcába, vörös tyúktollak szálltak, aztán tyúkkal a szájában, büszkén tartva azt, délcegen trappolt a szérű alján.

A mozisnő áll, kezében az elrágott madzaggal, és halkan sirdogál.

Ne búsúljon asszonyka! – vigasztalná egy barna fejkendős asszony.

A mozisnő legyint, indul haza, szeméből fekete könny patakzik: nem csak magát, hazáját is siratja, érzi, a főváros az egyetlen hely, hol törékeny lelke nyugalmat lel, sat. Balpataki a presszó előtt áll, arcát a késő délelőtti napra fordítja, így áll mereven egy pillanatig, majd lehajtja fejét, bajszát kétoldalt feni, cigarettát keres, gyufát vesz elő (a dobozon a kópé kacsint egyet: “Kezdje a Báránynál!”), rágyújt, lehorgasztja a fejét, és így szól: –Megette a fene az egészet.

A pincérnő a lengőajtóban toporog. –Visszajössz még– kérdi.

Ja – válaszol Balpataki. Bőrzekéjét összerántja magán, körülnéz, és ringó léptekkel elindul a temető felé. A szél felhőket borzol az égen, a csend nagyokat roppan, a levegő ízes, tiszta. A sárnyálkás járdán a nyomokat kutatja.

A kusza ragyogásban sötét árnyék: remegő tükörképe. Mi vagyok én, nyomkereső, dörmögi maga elé. Megáll egy gangos ház előtt, nézi a kifeszített madzagokon feketedő hajnalkaindákat. Beljebb az udvaron néhány tyúk, kacsa. Az alsókonyhából szemüveges öregasszony lép ki: – Keres valakit? Balpataki a kerítéshez lép.

Virág, üzlet, szóval virágot szeretnék venni...

Hát az nincs ilyenkor, kedvesem ...

Hát akkor... csókolom. –Tovább megy a temető felé. Az utca végén már látszanak az első sírok. A temető kapuja nyitva. A fehér sírköveken barna csomók, a sírokon halott virágok, fakó nejlonkoszorúk. A temető legmagasabb pontján, egy löszhalmon megáll. A Nap felé fordul, cigarettát keres. Végül mégsem gyújt rá. A cigarettát zsebre teszi és túlnant leszalad a dombról. Messziről látja a nagyanyja sírját, cementlappal lefedve. A cementlapon szürke nyomok: a halottaknapi gyertyák csonkjai. Szerbusz nagyi, mondja és leül a sír kávájára. A cigarettát előveszi a zsebéből, meggyújtja. A temető melletti szőlőket nézi, ahol az emberek fát nyesnek, szőlőt metszenek. A barackfák már tavalyi letermett gallyaik nélkül, a lemetszett gallyak a nyers földön piroslanak. A másik parcellán erős, barna lovak húzzák az igát, fényes, fekete földszalag fut az eke nyomán. A gazda botladozva nyomja az eke szarvát. Balpataki eltapossa a csikket, és elindul vissza a faluba.

A presszó előtt két szürke Volga, sofőrjeik a motorháznak támaszkodva cigarettáznak. Benn élénkebb már a mozgás. Balpatakit zavarja a tömeg, kedvelt asztala foglalt. Aztán mégis leül az ablak elé; a függönyök körül diszkrét hamutartószag leng. Teca int a szemével, és amikor csitul a hullám, Balpataki elé rak egy sört, és megkérdi:

Na, megtaláltad?

Á, fenét – legyint Balpataki.

Habmentesen kitölti az aranyló sört, poharába bámul, lassú kortyokkal inni kezd.

Estig iszik itt Balpataki, azután a moziba megy. Bekopog a pénztárba, a főnököt keresi. Marika nem jön be ma, beteg, közli a pénztárosnő egykedvűen kötögetve. A mozi előtere üres, a kályha mellett tűzoltóruhás öregember vacog. Balpataki feltétlen szeretné megnézni Pál Péter új filmjét, mert egyszer könyöknyi távolságra ült tőle a debreceni Rózsakert vendéglőben, filmklubtagok vették körül, az alkotás mikéntjéről faggatták. A játékautomaták tilalája adta az aláfestő zenét. Balpataki matematikus barátjával sörözött a

szomszédos asztalnál, ők egy blues-koncert eseményeit taglalták.

Pál Péter igyekezett fesztelen lenni, sört rendelt, Igyekezett pontos válaszokat adni: „Nem tudom, nem vagyok vidéki mozigépész", a klubtagok pedig piócaként tapadtak

rendező sajtszínű csuklójára, kérdéseiknél csak böfögéseik voltak tapintatosabbak.

A pénztárosnő nem akart Balpatakinak jegyet adni. Az előcsarnokban fel-alá sétálgató tűzoltóegyenruhás öregemberre mutatva így szólt:

Ne haragudjon fiatalember, de négy fő alatt nem vetítünk. – Balpataki három jegyet vásárolt, majd még egyet a tűzoltóegyenruhásnak.

A vetítés után visszament a presszóba, záróráig a személyzeti öltözőben javítgatta Teca zsebrádióját egy üveg sör mellett, majd segített Tecának feltölteni a hűtőt aranyló sörrel, nehéz, márkás(“A”,“B”), italokkal, könnyű asztali és nehéz estéli vörösborokkal. Ezután sakkoztak egyet, Balpataki bástyaelőnyt adott, de felesleges volt, mert Teca, miközben átöltözött, mattot adott neki, mielőtt használhatta volna nemlétező tisztjeit. Ezután karonfogva sétáltak Tecáékhoz. Teca az édesanyjával lakott, de külön szobája volt az üveges veranda végén. Szobájában frissen mosott ruhák lengtek. Teca belobbantotta a gázkonvektort. Az ágy a szoba jó részét elfoglalta és az alacsony mennyezet azt az érzést keltette Balpatakiban, hogy a bárány lucernát rágcsál a ház mögött, a disznóólban, és bajszát nem pörkölte meg a mozisnő öngyújtója, az útiköltség a zsebében van, ebből visszafizeti Tecának az adósságát (pénzt kért tőle vonatjegyre), és hogy általában rendben van minden.

 Menzeszem van -  közli Teca, miközben kibújik a ruhájából.

Sebaj - nyugtatja Balpataki. Leülnek az ágy szélére  cigarettázni. Egy Pasolini filmről mesél: „... mikor megették ... szerintem a szabadság madara volt az a varjú ... vagy holló?"

Aztán lefeküsznek és elalszanak.

(Csak a gázkonvektort zavarta ez a vég: miközben melegedett, ezt pattogta: pa... te... ti... kus.)

A termelőszövetkezet könyvtárosnője (1986) ferde szemekkel néz rám. Kis, mongoloid szeme van, azért. Nomeg, mert gumicsizmában klaffogok be. Mit lehet tenni. Én a gumicsizmát lehetőség szerint megtisztítottam s a szag, hát az nem komoly, ammónia, kénhidrogén szerűségek, ahhoz képest, ami bévülről támadna, ha lehúznám. Néz a kisszemével s mondja: Nos, itt tehát egy nő, végre egy nő, megmutatta! Mit? Nyújtja a könyvet, nézem*. Elbújok a polcsorok közé. Hallom az olajkályha kattogását: záróra. Vihetem a könyvet, de hozzam vissza, ne úgy, ahogy szoktam, hetek múltával. Jó. És? Milyen? (Megjegyezzük, az egész ország lázban égett, a rejtély, egy nő az ismeretlenből, etc, ez egy irodalmi rejtély volt.) Mondom a nőnek, álljunk meg itt a gömbakácnál, ha kell, megkapaszkodhasson, jó. Néz föl rám kis boszorkánykendője, mandola szemei, termete is kún, kicsiny: 53 éves, hajadon. Mondom tehát, két eset lehetséges. Egy, Weöres Sándor a saját ötletét újracsiholva ennmaga utánzásába esett –ez a Psyché mármorához gyenge gipsz. Vagy más, aki most (szün. némán: rajtam kíel) erre képes, minthogy Krasznohorkai meg ilyet nem akarhatott, az Esterházy Péter, tehát: ő volt. A Malinovszkíj körút ( ma Kuthen vezér) fele karélyán mást nem hallhattam, csak: hímsovén, begőzölt, majd Esterházy! perszeee, mert tudomást sem akarunk (ti. férfiak) hogy egy nő lehet, etc. A trafónál nyílik a köz, holis az albérlete, megállunk: mondjak bizonyítékot. Mondom: odáig egy férfiíró nőiruhában mindig eljut, hogy a nőilélek színre őszintébb nyílását, selyemgyenge bőrének világérzékenységét érzékeltesse, jó, és még a nőimegfigyelés módszereit lemásolja, aztán a jellegzetes elkendőzést vagyis női eufemiákat visszaadja. Pláne, ha kómikáról van szó. Amikor azonban a testiség kerül elő, megcsusszan a toll (ami ma: megszaladnak az ujjak a klaviatúrán) és a túlság árulja el: bökődék föl a szoknya az öl háromszögében: töke van a menyasszonynak. A nők ugyanis –még ha nőisegítséget igénybevéve az önkielégítés vagy a menstruáció problémakörét lekérdezi is az a tökösmenyasszony –másképpen beszélnek, sőt, nembeszélnek vagy mellé, ebben. Még jó félórát részleteztem ezt, szemelvényekkel. Néz föl rám a nő, könnyekkel: Fogadjunk! Jó, mondom, de én teszek föl! Nem, maga egy disznó, majd én: nagytábla mogyoróscsoki! Állj, én is: Megölelhetem. Nem úgy, hanemcsak rendesen, így, ruhán keresztül, de szorosan, magamhoz. (Sütött arca felől a meleg.) Néz rám, mint Marúszja nézett a kommendánsra, aki közölte vele: forgalomirányító lesz a 76-ik páncélos dandárnál. Nyújtja felém bátran kis, jeges kezét: a kendőt azzal fogta össze. S fogadtunk.

(Később: kis testét fölemeltem, úgy öleltem, hosszan, mélyen, át, s éreztem: reszket.)

 "Széjjelverték a kisgazdák meg a taknyok a jólműködő magyar mezőgazdaságot!"

/Jógyerekek nyomjákkrachácsolása a múlt század 90-es éveiből/

Reg. 6 óra. Kezdés. Gyülekeznek az irodánál, kávé, rágyújtás, pálinka, rágyújtás, eligazítás, rágyújtás. Fél 7, kivonulás az eligazítás szerint, rágyújtás. A fene nem eszi ki a tüdejüket. ¾ 7, kolbászolás, nincsen szerszám, van, de törött, vételezés a raktárban. A raktáros eszik. Fél 8, a raktáros befejezi az evést, de ezek visszaballagnak: reggeli. Esznek. 8 óra, fel az irodához kávézni, rágyújtás. Fél 9, kolbászolás, szerszám és anyagvételezés, óra–ötven: rágyújtás. 9-kor dolgozni kezdenek, piszmogás. Fél 10-kor elő a táska, esznek. Szelik a kenyeret, rá a szalonnát, haldarabkát a konzervából, jár a pofájuk alatt a falat, szemük majd kifordul, nem éhesek, esznek. Óra -ötvenkor is esznek, rágyújtás egészkor. Most több, mint fél órát dolgoznak, egész jó iramban, nagy a látszat, kevés a haladás. Ketten az otthonról hozott rongy szerszámokkal beballagnak a raktárhoz, addig a többieknek rágyújtás. ¼ 12, megjönnek az új szerszámokkal, ki a kerítésen a bokrok közé. Fél 12- beballagnak ebédelni az irodához. Én a két szerszámot kipecázom a csipkebokorból, viszem a raktárosnak, aki eszik: ¾ 12. Jaó étvágyat, Pista bá’!  A zelnökeltásnak is! Hát azok? –bök a bics-kával a szerszámokra. Felleltek, többletnek írja be kend! Aha, morogja, szeme se rebben. 13-ig alszanak a ládakazlak, a fák árnyékában. Kávé rágyújtás, fél kettő. Óra–ötven rágyújtás, ordítoznak vízhordóért, negyedóra, vízhordó vizet hoz, isznak, ne-gyed 3: dolgoznak, bogarászás, óra ötvenig, rágyújtás. Négyen Symphoniát, hárman Fecskét, hárman Románcot szívnak. Négy oszlopot döntöttek, hármat állítottak eddig. Fél 4, rágyújtás, ketten zsebpecával a kanálishoz állnak, nincs kapás.Négy óra, ordítoznak egymással: el kellene símítani a terepet és fölhúzni a drótot. Ordítoznak, végül két ember negyed óra alatt többet végez, mint tízen addig. Ez a kettő aztán nagy durogással bevonul az irodához, kávéznak. Fél 5, beballagnak az irodához a többiek is, rágyújtás. ¾ 5, kerékpárra kapnak. 5 óra, leszállnak a Kalapos-kocsmánál nyolcan, ketten haza, otthonivók.

                                                        (egy téeszkasznár noteszéből, 1975.)

Nagyot szeretnénk dobni –még a termelőszövetkezeti mozgalom délnapjaiban. Megyünk egy pálya letaposott kerítésén által. Elkezdünk dobálni. Jön egy ember: Mit csináltok itt gyerekek, ne tessék dobálni: itt gyöp van, letapossátok. Akkor hova menjünk? Menjetek a part alá, a mezőre. Jó, megyünk. Dobálunk, húsz méter? harminc? –lehetetlen megállapítani. Pagony, burgyin, liget, folyás, cserjés, bokros, vadas, árkos, kertes, gázszivattyútelep. A faluban csak ne dobálózzunk: beverjük az ablakokat. Az iskolaudvarról átdobunk a földmíves szövetkezet lakósági* javítóüzemébe –ki győzi azt labdával. A járási verseny előtt hisztérikus jelenetet rendezünk, lekéssük a buszt, nem enged el anyukánk. Apukánk elbeszélget velünk: dobálásból nem lehet megélni. Bezzeg keresztapu! Keresztapu a wartburgjával fölvisz bennünket ’Pestre. Kicsit gyanus nekünk, ahogyan keresztapu Pesten megy, a pirosra legyint, hogy az a haladósávnak szól, a záróvonal a vidékieknek, a behajtani tilos a mazsoláknak, hapedig egy irány időközben megváltozott  -olyan szőke csajom volt ebben az utcában!- akkor rückwertsben kell végig menni rajta. Állat és növénykert. Vidámpark –rendészt hívnak a dobálóban. Ülünk a parkban, amit ligetnek neveznek itt, megáll előttünk egy igazifarmeres fiú, háromcsíkos, igazibőr dobócipőben s olyan polóban, aminek a hátán (!) felirat van: Hundverband Traunstein Bayern. Láttalak dobni! Akkor látjuk csak, valódi Buffon, Whitney & Lamb dobókészlete van. Keresztapu föláll: Jó: akkor egy, ismétli, egy óra múlva ugyanitt találkozunk, ha valami van, itt ez a cetli, egy régi keresztanyu címe: de csak végszükség esetére. Elmegyünk egy igazi pályára, a gondnok csak azért nem köszön az igazifarmeresnek kezitcsókolomot, mert fiú. Dobálunk. Sajnos ő a dobókészletét nem adhatja át, mert az szigorúszámadású: az egyesületé, de szerez edző -dobókészletet. Dobunk. Vagyis csak hajigálunk, éppen. Fölnéz az igazifarmeres: ilyen szél- s nemellenőrzött viszonyok között ő dobott már (európacsúcs) m-t is. Megdobjuk gyorsan az (európacsúcs)m -t, kezet nyújtunk s elmegyünk. Nem tetszik már vissza jönni? –zárja mögöttünk a pályakaput a gondnok gyanakodva. Nem. Akkor szerbusz. A  területi serdülőverseny második fordulója előtt anyánk föláll: Ez a verseny is meg van szervezve: te itt úgyse juthatsz tovább, kisfiam! Gyerünk hazafelé: legalább eléri az esti tömést. Bevágjuk magunkat a zsiguliba, ami elég nagy szám, mondjuk egy mai felső -középkategóriának felel meg, pláne ha nem drapp vagy szürke, hanem az új szín, a ritka: bordó! Anyánk kereste: másfél év libatöméssel. Mire anyánk kínkeserv’ 67 –98^o –s szögből kitolat, nyolcszor ping –pongoznak a lakótelep házai a hétnevünkkel. Viszont anyánk, amikor a pályaválasztási felelős tanár jő a farbával, miközben a fizikaipályárajavasoltszázalékhányadosát szeretné emelni, hogy: a gimnázium tulajdonképpen semmi, egy jó kis szakma minden s utána akár le is lehet érettségizni: az esztergályost javasolná. Tehát anyánk föl- áll, letegezi a tanárnőt, tájékoztatja, hogy ő nem Kardosné, akire csak úgy rá lehet ijesztgetni (minthogy Kardosné Rózenbaum lyány s az ura Krausz volt), nem úgy megy már ez, mint a tanárnő idejében, amikor bájosabb arccal napközis tanítói cím alatt munka mellet lehetett tanítói érettségit szerezni, aztán meg valahogy nyugdíjig kihúzni, de felsőtagozatban, mert a kicsik hangosak és értetlenek. Máma már papír kell s ahhoz iskola: van őneki annyi pénze, hogy tartsa ezt a gyereket érettségiig –s legföljebb majd akkor szerez szakmát. (A kérdésre, hogy anyánk érettségivel miért libát tömött abban a faluban, ahol másnak hat osztályra egyetemi végzettsége volt, és a téeszadminisztrációban már ketten fölküzdötték magukat estin a második évig a helyi szakközépben.) A gimnáziumban a tanulmányi eredményekhez kötötték az iskolánkívüli foglalkozások lehetőségét. „A serdülőkor nagy vízválasztó.” Egy jó dobó éppen hiányzik a híres kézi’ csapatba. Dobás, dobás –dobunk. Eldobálózzuk, mint átlövő a négy évet, viszonylagosan, leérettségizünk, tévészerelőnek tanulunk, vízügyi üzemmérnöknek, sat. Dobálunk még. A honvédségi eseteket itt nagyívben kikerüljük: a kézigránátot is dobni kell általában.

Ez semmi. A dobás mérhető, látható. Érdekesek ugyan a szélviszonyok, a pályákra való belépés joga, de máskülönben egzakt. Képzeljék el, ha pédául verset írtunk volna dobás helyett vagy prózát!

Barátnőnk itt, vállunk gödrében álla–olvastában átfogja mellünk s hajunkat félrehajtván forrón a nyakunkba csókol: Hiszen ez a rész nem a kontraszelekciót mutatja be! Nem is, magyarázzuk 90⁰ –ban felé, hanem a magyar 22 –es csapdáját. Igen, arra gondolunk, a XX. század egyik legnagyobb irodalmi dobására: Joseph Heller Édesapánk főművére: ha az ő Coney Island -je Rétszilas vagy  Sárrétudvari lett volna. Ésvagy Frank Zappa Édesapánknak a Village of The Sun az Almagyardomb(1963), Taóccaóskert vagy a Sóstói Rész.

A szövetkezeti forma mellett agitál Usa* Pali bá’. Hollandiában így, Dániában úgy. A gazdák igen únják. Komoly értelmiségi emberek hatottak rájuk annak idején.

         –Tudjuk azt mink jaó, mi a teéesz, komám! –pöki oda Savanyú Kis Gábor. –Hosszú iroda, mint a pinteki vonat, emeletes, mint az iványi malom!

         –Ugyan, Hollandiában egy paraszt akár tizennégy szövetkezetnek is… –győzködne Usa, de elfullad. Hirtelen előkap a pufujka alól egy marék hurkapálcát, kezdi tördelni egyenként, már nevetik a bolondot, akkor összefog tízet: Ki próbálja?

         Vasmarkú Kinizsi Pál próbálja, darálós volt, nem megy. Ján Ocsenyás kéri el, nyolcvanon felüli reszketeg ember.

         –De együtt! –figyelmezteti Usa.

         Ján Ocsenyás bólint, leszórja a sárba a pálcákat és fínyes csizmájával tipor kettőt-hármat szinte táéncolván, bokázvást:

         –Hát így-e-je!

* Usa – Kis Pál. 1956-1992-között kanadai állampolgár. A Kanada túl hosszú szó, ezért nevezik Pali bácsit Usának.

 Báró Apffal lassan sétálván az akácokkal szegélyezett járdán jő velünk szembe kőművesünk egyrészt ünneplősben ( bűrcsizma, csizmanadrág, négygombos zakó, csikaósmellíny, nyéloning, mikádó, bajsza kenőcsin sikkan a nap, sikkanhat, mert perge kis kalapja úgy a szemibe nyomva, hogy mitse árnyékolhat), másrészt meg mintha emlékezne* a méterszéles betoncsík helyén kanyargó valahai ösvényre ( totálkoki részeg).

         Lelépünk a járdáról egy faderék védelmébe s figyeljük az embert.

         –Ej, be szép példánya a magyarnak, mondá báró Apf, igazi , a járomcsontok, az orr, feje -keze-lába aránya, kis, mokány termete, mind turáni s onnan altajoid!

         –Rettner, Zimmer, Dobler, Kunz , Hauff, Jäckl, Holzer –soroljuk csak az apai ágat -, Dobler, Jäckl, Kunz, Heim, Rettner, Zimmer, Hauff –hozzá az anyait.

         A Krájcfeld -bót sarokig nem szólunk aztán.

*Emlékezhet is: ő irányította a keőccsígvetís képviseletében az utcai kalákát 1973 –ban a járdaépítéskor.

in memoriam Ficsku Pál

A diákok miatt van minden. Ezeknek az embereknek nincsen joguk szívükbe zárni meg örök emlékül magukkal vinni azt, ami éppen történik velük. Különösen rémületes abba belegondolni, hogy talán már a szüleik is ide járhattak, ebben a városban ismerték meg egymást. Az ifjúság és a szerelem eufóriája, a távolság és az idő lemoshatatlan, ragyogó nyálkával von be mindent. Az évfolyamok, a valóságos tenger, a karok és tagozatok, szakok, azután még az estiek és a levelezők, a posztgraduálisok. –És soha ne lássam őket viszont hordóderékkal, söröspalack lábakon vagy sörhassal, a rothadó máj szájvíz illatával kendőzött leheletével!

*

Egy időben pedig– mondtam teljesen fölöslegesen az észsebésznek– bizonyos délutánokon megjelentek a bogárhátú autók, a szürke árnyalataiban, esetleg pasztellben vagy téglában, itt-ott feketék is, sok magánrendszámmal: a színházban bemutató volt.

„Értem", mondta az észsebész, „és ön mennyire becsüli a számukat, mármint a diákokét?"

Végül tízezerben állapodtunk meg, a határvonalat az át- és továbbképzősök fölött húzva meg.

„Egyébként pedig javaslom, hogy ilyenkor üljön be valahová, kérjen valamit, és nagyon lassan szívjon el egy cigarettát."

*

Mondanom sem kell, a pincérlány kirúgott diák volt, ezt azonnal láttam rajta, vagyis inkább benne. Meglehetősen izmos, de máris hájas, biztosan sportolt valamit. A fülemben még a hangja, ahogy a pultosnak továbbította rendelésem: „Kávé, konyak, kisszóda!" Térdet rogyasztva tette elém a poharakat. A kávé nem hamis volt és meglepően finom.

Az utcán egyedül, párokban: diákok.

Tarisznyások fekete öltönyben. Tarisznyások fehér blúzban, sötét szoknyában.

Két tarisznyás, feketeöltönyös egy padon, vigyorognak, nyilván rosszullétet tettetve lógtak meg.

Mindezek csupán a presszóablak négyszögéből.

Ittam egy kortyot. A két tarisznyás eltűnt, és akkor láttam meg a fehér padon a svasztikát. Képtelenség volt onnan és az üvegen át kivenni a gyufásdoboznyi firkálmányt, de tudtam, hogy az.

Ellenőriztem a tükörből a hajam, kellően tapadt, a nyakkendőm, kellően laza volt.

Akkor még arra gondoltam, kevesen vannak. Egészen kis svasztikákat rajzolnak, tehát komoly az ügy. Nem, nem az a kölyökös bosszantási vágy, felnőttpukkasztás, ostobaság, tudatlanság, nem. Óvatosak, lapulnak, de tudatni akarják, itt vannak. Ez ezzel jár, gondoltam, és fölhajtottam a kávém: ahol sok az idegen Európában, ott mindenütt látni.

Fölálltam, fizettem.

Meg fogja inni a konyakot, gondoltam, ezért az ajtón kilépve vártam egy pillanatot, majd vissza, benyitottam: akkor tette le a pincérlány az immár üres konyakospoharat.

Kényelmes ing, mellény és nadrág, a válltáskámban minden, ami szükséges lehet. Jól érzetem magam.

Két lány, az egyik foszforzöld kötött blúzban. Trapéznadrág, vastag talpú cipő, és még a sminkek is, visszanéztem rájuk: még a csípőjük mozgása is a szüleik mézesmázos emlékeiből való. Eszembe villant: énekkari nap!

Elővettem a naptáram, de csak azért, hogy a lányok kellően eltávolodhassanak, csakhogy andalogtak. Ezért folytattam az utam, tovább, az utca végén azonban jobbra, a műtornyon át, vissza. A palota oldalában a művárfalból újabb kupacnyi kő bukott ki. Majd cementtel visszatapasztják. A kapun túl a két lányba botlottam. Hamarabb észrevehettek, mint én őket, mert túlzottan is feszesen álltak. Hihették, akarok tőlük valamit, ezért egészen nyugodtan az órámra néztem és leültem a padra a téren, néztem a presszó ablakát, a pincérlány ott állt, szoknyáján lesimogatva a ráncokat –ezzel zárult a kör. A pad támláján ott a svasztika, mellette kettős akasztófa, egyik ágán dávidcsillag, a másikon ez a jel:

Egyszerű, gondoltam, legközelebb hozok alkoholt s letörlöm.

A presszóval szemben, az árnyékos oldalon egy valamilyen autó oldalának dőlve narancsszín pólós fiú olvasott. Arcéle mediterrán, ami a gyengém, kissé görbén tartotta magát, pólója izmos hátára tapadt.

Az egyik lány fölkiáltott.

A fiú feléjük fordult s intett.

Bosszantott: azonnal tudni akartam, mi a neve annak az autónak.

Illene már megkülönböztetnem az autókat. Elgázol egy autó, ha életben maradok s kérdik, milyen, nem mondhatom, hogy egy valamilyen autó volt.

A két lány pipiskedve, látszatra könnyedén vonult előttem, a foszforzöld blúzos puszival köszönt a fiúnak, vagyis testét bedobva nyert, hiszen az már bizonyos volt, hogy a következő randevúra egyedül érkezik. A másik lány merev tartással állt, az autó mögött jártam, néztem, látok-e rajta emblémát, jelet vagy nevet, de semmit nem láttam, csak apró lyukakat a még festékszagú karosszérián. Biztos voltam abban, hogy a téma én vagyok, ez már sok volt a lányoknak.

„Csókolom" – köszönt rám a fiú, a hangjáról ismertem föl, a hangjáról, amihez egy név tartozott, megtorpantam, kimondtam ezt a nevet, s kezet nyújtottam: „ Fölvették ?" Nulladik évfolyamos volt a főiskolán, ahol óraadóként dolgoztam. „Túl vagyok a szóróéven. Köszönöm." Kellemes hangja mint valami ragadmányos kis slágerdallam, belém tapadt. Intettem, és nagy karlóbálással elindultam, mintha céltalan, még hallottam, ahogy a lányok hitetlenkednek s a fiú győzködi őket, nő vagyok. Néhány lépés után vissza kellett kanyarodnom, mert nem akartam késni az énekkarról, lángoltak füleim, és hallottam a foszforzöld blúzos hangját: „...akkor buzi!"

Aznap este halasztottam a naplóírást. Kilencig olvastam. Az énekkar ötkor kezdődött, tehát négy óra telt el: másra sem tudtam gondolni. Mint amikor a szerelmes a közös emlékektől nyálkás utcákon, tereken minden pillanatban és mindenünnen a kedvesét látja fölbukkanni, holott tisztában van vele, máshol van, a két évvel korábbi naplómat lapozgattam, de persze többet nem találtam. A családnevével fél hasáb a telefonkönyvben, végül úgy döntöttem, az apja keresztnevét viseli, és egy utcai házra gondoltam. Lefeküdtem, magamra húztam a takarót s imádkoztam,  múljon el ez rólam.

A Lyra Mundi méregzöld kötésű darabját olvasta.

Hátának finom íve, hangszer.

Arcéle, hajának lányos csigái.

*

Másnap, az énekkar órájában a padon ültem. Határozott szándékom szerint – és persze ez nem a valódi indítékom volt – elővettem táskám belső rekeszéből a vattát és a fóliatörlésre használatos alkoholt. Egyetlen törléssel eltűnt a svasztika, az ákombákomok egyetlen kék folttá lettek a vattán.

A foszforzöld blúzos érkezéséig a túristákat számlálgattam, akik azzal a reménnyel siettek le a kőtár lépcsején, hogy ott nyilvános WC működik.

Nem a foszforzöld blúzos érkezett, hanem a másik, akit csak akkor ismertem föl, amikor a valamilyen autó, a fiúé, fékezett a presszó előtt, s a lány átszaladt.

*

A magyarázó szerint a nácikat a hajukról lehet fölismerni. Nullásgéppel körbenyírt koponya. A hajukról, de a ruhájukkal együtt, ami fekete.

Bakancsot hordanak. Az anarchisták is feketében járnak, de hosszabb a hajuk és nem bakancsosak. A house (ez valami, amit most zenének mondanak) destroy irányzata is kedveli a bakancsot, de ők nem nácik.

Énekkar után rávettem a magyarázót, kísérjen el, mert a leírása alapján úgy érzem, az utcánkban két náci fiú lakik. A fiúk álló nap motorkerékpárokat szerelnek, de akkor nem voltak odahaza. Kétszer is elsétáltunk a házuk előtt, közben mutattam egy ugyanolyan valamilyen autót, mint az angyalhajúé. „Az egy náci autó" Amikor rákérdeztem, egy autó hogyan lehet náci, elmagyarázta, hogy a német autók nácik, az emblémáik szimbolikája is az, a Fordról pedig annyit, Henry Ford is nácibarát volt. Végül lerajzoltam a fiúkat. A magyarázó elnevette magát. „Hát ezek gangsta rapper-ek, ez nem tudom, hogy jön össze a motorkerékpározással, de mindenesetre nem nácik. A nácik nem hordanak ácsnadrágot."

Ha lehunytam a szemem, narancsszín pólót láttam.

*

Ahogy beköszönt, úgy búcsúzik. Mint akkoriban, ma újra gyakran riadok arra álmomból. Akkor éjjel egyszerűen csak fölébredtem: az ujjamról szaglászva nem csak érezni véltem, hanem: az volt.

Átmentem a nővérem szobájába. Mint egy hulla, tátott szájjal, sárgán feküdt. A félálom pillanatnyi rémülete után felült: „Nincsen!"

Akkoriban a kettőnk szobája volt ez, a fény a redőny résein ugyan- így vágott be a lámpák, a bútorok, a szőnyeg is: semmi sem változott, csak ők nem élnek már. Istenem, meg kellene fojtanom, gondoltam.

Rávágtam az ajtót.

„Mert neked muszáj szerelmesnek lenni!" - rikácsolta.

*

Az észsebész azonnal átlátott az ürügyön.

„Hallott már Adorno F-skálájáról?"

„Adorno. Theodor?"

„Igen. Az F-skála a személyiség fasisztoid jegyeinek mérésére szolgál.”

„Van önnek ilyen?"

Ránézett a könyvszekrényére, ahol a dossziékat tartja.

„Nem. Nincsen."

Hazudott.

*

A nácik"- magyarázta a magyarázó s leszopta ujjáról a rózsaszín habot-," a nácik a bíróság előtt az anyjukat is eltagadják, ha náci. A minap olvastam bőrfejűekről, valahol Németországban agyba-főbe vertek egy éjjel néhány vietnámit, tizenhárman vertek hét vietnámit. Bézbólütőkkel. A bíróságon mindent eltagadtak, azt állították, sportemberek, edzésen voltak, sőt, az egyikük azt vallotta, a fáradtságtól elaludt, ezért nem emlékszik semmire. Te láttál már eleven nácit?"

„Nem."

Hazudtam.

*

Elég nagy a ház, hogy ne kelljen semmit sem kidobnunk. Megtaláltam néhány holmim, amit még a bécsi ösztöndíj alatt vásároltam. A tükör előtt, a sötétkék trapéznadrágban és a citromszín blúzban, az emelt talpú cipőben újra nőnek látszottam. Fogytam azóta, vagyis inkább a hájpárnák átcsoportosultak. Azonnal beláttam, hogy a majdnem, az nem ugyanaz. A divatmágusok is gondoltak arra, a bakfisok ne öltözhessenek csak úgy át az anyuci lánykori holmijaiba. Az elhanyagolható különbségek, melyek észrevétlenül teszik elviselhetetlenné a régi darabokat. A nővérem rámtört:

„Megőrültél?"

A rikácsoló !

*

Látott már eleven nácit?"

Elővettem a fényképet. Hiába fürkésztem, semmi jelét nem láttam az

észsebész arcán a a meglepettségnek.

„Igen?"

„Ő itt, a leretusált parolis Georg fedr, ő pedig itt az otatim. Nácik."

„Az otati, értem, de a fedr, az minek felel meg?"

„Onkel."

„...rtem."

Lerajzoltam neki a jelet:

„Ez nem az anarchisták jele."

„A nácik gyűlölik az anarchistákat."

„Ez egy fordított anarchista jel."

Már vártam, hogy leemel egy könyvet a polcról, ami a fordított jelek alkalmazásának pszichoszociofilozófiai kérdéseit vizsgálja.

„Látta a feliratot? Gegen nazis! –Azért biztató, nem?"

Semmi biztatót nem láttam benne

*

A bankautomatánál természetesen sor állt.

A túloldalon egy nácinak látszó alakra figyeltem föl. Cigarettázott és a sort fürkészte. Utánam már senki nem állt a sorba. Végül egyedül maradtam. A nácinak látszó alak az útra lépett, amire hirtelen kikanyarodott egy valamilyen autó, vagyis olyan, mint az angyalhajúé, csak terepszínűre mázolva. Körbegépelt fejű idegen katona vezette . A nácinak látszó hidegvérrel nézett az autó után. A csikket pedánsan a gyűjtőbe helyezte. Átsietett, és udvariasan elfordult, míg a pénzem kivettem, majd így szólt:

„Soha nem gondoltam volna, hogy valaha még idegen katonákat kell gyűlölnöm ebben a városban."

*

A lányok az üzletben zavarodottan néztek rám, mint sokan az elmúlt tizenöt évben.

Tizenöt éve annak, hogy, talán éppen a lányok anyjától, vásároltam egy tucat inget, női, kockás inget.

A varrónőt külön megkértem arra, az új nadrágjaim csípőbevarrásaival bánjon finoman. (Átléptem a negyvenedik évem, nem akartam többé, hogy az ülepemet világszépnek mondják.) Fiúcipőket vettem.

Egy piros, egy fekete vászonnadrágot választottam. A két lány végül egészen belejött a szakmába, sőt, ki is könyököltek belőle.

„Ne tessék haragudni, de..."

„De?"

„Irtó jó feneke van ebben a nadrágban!"

Végül fölírtak valamit, ami szerintük a legjobb hajfesték.

*

Nyár, az énekkar is vakáción, azért kiültem a padra néhány enyhébb délutánon. Miért is találkoztak volna minduntalan ugyanott, amikor ezer más hely van a városban. Nyugodtan ültem, hiszen nem ismerhettek föl.

Uszodába jártam, ez az új nap először fölégette a bőröm, majd pergamenre cserzette. Négy, hat, tíz, huszonnégy medencehossz. Minden széphátú, minden hosszú hajú fiú ő volt.

A nővérem dinnyét cipelt haza, tehát késő nyáron, lázasan csörtetett a szobámba.

„Láttam!"

„Igen?"

„Két lánnyal volt!" (mutatta is!)

„Igen?" (még nem tudtam, kiről beszél)

„Ő volt az!"

„Az istenért, kicsoda?"

„Ő, ő, ő!"

Kedves nővérem, megmondjam, mire gondolok, ha az életedre? Vasalt blúzok illatát érzem, a nap, amikor először kellett menned, a nap, amikor utoljára mehettél a hivatalba, az elsőt a lány (te emlékszel a nevére?) vasalta, az utolsót te, magad, közben pedig volt néhány kosztüm, ennyi.

*

Fagylaltot eddegéltünk. Az a porkavarós szeptemberi szél söpört.

Az utcák tele diákokkal, a diákok szüleivel. Papírillat, cédrusillat. Világos volt, az énekkar órája előtt (néhány hét múlva még egy óra fény-nyereség). Az alak, a nácinak látszó, a  bankautomatától, most éppen az orrunk előtt szállt ki az autóból, kedvesen üdvözölte a magyarázót.

„Ő az !"- harsogtam.

„Ne üvölts!"

„Ismered? Szerintem náci!"

A magyarázó nevetett.

„Ó, elfelejtettem mondani, hogy a nihilisták, meg a mindent befogadók is tökfeketében járnak."

„Mondd azt, hogy ez az alak nihilista!"

„Ez egy hülye!"

„Igen?"

„Jártam vele két napig."

Az ember, vagyis egy nő, ne barátkozzon valakivel, ha az a lánya lehetne.

*

Bécs. Akkor és most, közötte valami nyálka tapad: végül én is a szívembe zártam, meg örök emlékül. Mennyivel gazdagabbnak látszott, most alig észlelni a különbséget, talán az, hogy már a Ring taxidrosztjában is idegen sofőrök: arabok, szlávok, egy kínai is. Persze október volt és nem nyár, de a kávé ugyanabban a bécsi kávéházban ugyanaz a bécsi kávé volt.

A panzió lezüllött, vagy nem tudom, mindenesetre tele félelmetes idegenekkel, ezért másikat választottam. Istenem, akkor két óvszert vittem ki magammal – talán még most is ott enyésznek, ahol a visszaútban kidobtam a vonatablakon.

A legnehezebb volt: öklömet harapva bőgtem, hogy visszamehessek oda, hiszen a felejtésem mértéke sem igazolhatja vissza azt, hogy nem tegnap volt, csak a hús, a rongyos bőr, meg a szőrtelen nyomorúság – most az útlevelemet akartam kidobni Hegyeshalom után.

*

„Mit akarsz, akárhány menő, ötvenes csaj van Pesten, mindnek a pasija harmincon aluli: ez megy most.”

Senki nem képes olyan trágár, perverz hangsúllyal kiejteni ezt a szót, pasi, mint a magyarázó. Egészen komolyan arra beszélt rá, hogy szedjek föl valami fiatal pasit. Kerítőnek ajánlkozott, s hogy komolyan gondolja, azzal jelezte, hogy a következő énekkari óra előtt egy papírcetlit adott át az angyalhajú telefonszámával és címével.

*

A naptáram szerint huszonkétszer láttam a fiút. Karácsony, újév, a január a vánszorgó napjaival, a februári tavasz, a márciusi tél.

Énekkari nap. Azon a padon ült, nekünk háttal, a támlára könyökölt.

A magyarázó biztatott, menjek oda, van ürügy, hiszen újra óraadó vagyok a főiskolán, ahol a fiú tanul. A tér sarkáról fordultam vissza, akartam, hogy ott legyen még, és imádkoztam, ne, ne legyen. A téli hideg estén, a tiszta fényben fehéren, üresen a pad, a támláján a firka. Odasiettem. A svasztika, a kettős akasztófa a dávidcsillaggal és a  jel.

Fölhívtam telefonon, este, énekkar után.

„Tessék..."

„...találkoznunk kell." (határozottan beszéltem) „Ne ijedjen meg, nem magánügy, de nem is a vizsgával kapcsolatos."

„...de én már...megfürödtem és lázas is vagyok!"

„A ***presszóban várom!"

Egy óra múlva, az autóját bőgetve állt be a presszó elé.

„Semmi, akár le se üljön!"

Nézett, mit akarok.

„Itt ez a papír, rajzolja le nekem az anarchisták jelét!"

Lerajzolta:

egy egész, de kis regény részlete (fejezete)

valamint Nádler István is -ezért gondolom azt, hogy nem kell egésszé csinálni, a jólmegfogott részletet a kezébe adva

                                                        a barátja mondja hosszú,

vöröses-sárga sajthólyagos sóssüteménnyel hadonászva, csak az imént

kapta ki a tepsiből, még forró.

                                            -Nyilván látható -hazudik figyelmet-,hogy

elég, a kalimpáló lábak, a bevágó fény játszik a pihéken, és az egész nőt

látom, méghozzá, mint az irodalomban, azt, amelyiket én akarom.

         A háziasszony serénykedik, kapkodja a tepsiket, ahogy hajladozik,

gyönyörködnek fenekében és karcsú derekában, harisnyátlan lábain barackpihék.

         -Egy töredéket megfogni egészen s nem egészíteni!-lobogtatja a

barát az irodalmi hetilapot .

         -Még mindig itt lábatlankodtok?-nevet a háziasszony s elragadja az

újságot.-Tessék, kaptok egy-egy puszit és mars, kifelé!

         Viszont az arca, a természet onnan mindent visszavett, a szem azonban, a szeme szép a barackmagból faragott arcban.

         -Kérem vissza, ha megsült a rétes!-mutat az újságlapra a barát s a

pusziért úgy hajol, hogy a szájára kapja.

         Meglesi ezt a negyvenhét századmásodpercet

                                                                           a nő, a férfi lehunyja

szemét, tizennyolc hónapja nem találkoztak és huszonkét éve időnként szerelmesek. Ahogy távolodnak egymás arcától, szemeik még zárva, mert ajkaik érintését, mintha gyeremekek, meg akarják őrizni s este, az ágyban kucorogva elővenni. A nő kék Cardin-inges, sárgarany selyemnyakkendős bűnözők jogi képviselője. A férfi dunántúli építkezésein szilágysági, bihari munkások dolgoznak, például Ady Endrébe való, Olténiából föltelepített valachok. A férfi indiánneve Nyári Barát volt. A nőt, sápadtarcú szuka lévén, nem nevezték meg.

         -Mit megkínlódnak ezek- áll meg egy lány, Magas Pál nője az ajtóban. Kemény, nagyon kemény, már több férfiba belekötött, nyolc sört ivott, négy jégermeisztert.

         Rálegyintenek, fáradtak már, elindulnak fölkutatni a bort, a gazdá-

nak valódi bora van, igaz, összetört az úton, de nem elsősorban a fény az,

ami a jóbort teszi. Öt ötliteres üveg -még a bornemisszák is rájártak, csodás bor

               a barátjára pillant, aki bal mutatóujja felső percét ajkához emeli.

A lány is elkapja ezt a pillanatot, haját hátraveti s nevet.

         Most, ha valóban barát lenne, a lányhoz kellene lépnie, hogy figyelmeztesse, ügyelne inkább saját életére, ahogy a kátyukból úgy a végén az ingoványból sem, oszloplábak s hordóderék.

         -Egy kicsiny dolgot ha magaddal viszel, abból az egészet magadnak a borús, hideg napokon előcsomagolhatod -mondja a barátja szárazon: befelé sír.

         -Hiszen... miért nem?

         -Mert semmi értelme nincs, időnként fölhívjuk egymást, ami még

rosszabb, azonkívül ...-visszafojt egy gondolatot-... és biztosan azért van így, mert így jobb...

          Megállnak az üvegfolyosó végén, a fényfolyam túlpartján s onnan néznek vissza.

                    ...egyébként is, ebbe a lányba is szerelmes vagyok, mint

egy óriás kajsziba, beleharapni múlékony húsába!

         -Akkor tényleg igaza van a lánynak, amikor azt gondolja, hogy itt

minden férfi megkefélné!- próbálja terelni a beszélgetést.

         -Tulajdonképpen a feleségembe is szerelmes vagyok.

         -Is.

         -Is. Van egy ötletem...

         -Nem. Amit látsz, hát nyilván a szijjas vén hús után fiatalabbra vágy, illetve mint szárazkurva...

         Huszonegyéves szó, nevetnek, azokat a lányokat nevezték

így, akik csak hódolatért kacérkodtak.

         A barátjára néz:

         Csakhogy ez az ember már itt nem az, holott szinte semmit nem

változott, néhány ezer szállal kevesebb haja, lábának görbülete, de mégsem az az ember, a viselkedése, amit most lát, emlékezés, mint építésziroda tulajdonosa, nyílt és zugvállalkozások részese, hiába a kékfarmer és az, hogy éppen azzal az autóval (típus, szín, kivitel) jött, amit elképzelt neki, mégsem az az ember, kétszer hét év telt el, ami alatt minden, beleértve a csontok alkotóit is, kicserélődött, és ha elfogadja azt, hogy az emlékezet ( és képzelet) egy anyagból fölépített másikvilág, annak a kövei is kicserélődnek az újra-és újraépítés során (felejtés)

                                  ebben a pillanatban értette meg, miért nem akarják

már, miért okoznak inkább fájdalmat maguknak: a háziasszony ott áll a

fényfolyón túl a konyhaajtóban, mintahogy most a barátja is felé fordul s

int: még találkozunk.

         -Bassza meg!-veri fejét a falba-Én rajzoltam s nem emlékszem?           Ezután pedig megbeszélik, minden tervet visszabontanak, mert

barátság üzletben nincs s legalább néhány dolgot meg kell őrizni mérge-

zetlenül.

         Másfél óra múlva, alkonyatkor a fehér Audi 80-as hátramenetben

ki a többi autó közül az átláthatatlan üveg mögött a barátja csontos arcát előre szegezve: tükörből vezet. Nem köszönt el senkitől sem.

         Rohan a háziasszonyhoz, aki már farmerban, pólóban, mezítláb

ül asszonyok között.

         -Gyere, mutasd meg...

         Egy évődést elüt, föláll s az arcába néz

         -Mi baj, hányni kell ?

         Megfogja kezét, a folyosóra húzza.

         -A helyet, amit ebbe a házba Laci neked rajzolt.

         Eltépi kezét, először arcot pukkaszt, majd sóhajt, kettőt lép a sárga hall felé, aztán megáll:

         -Nem tudom.

         -Akkor azt mutasd meg, amelyikről gondolod, hogy...

         Háromszög alapú kiszögelés széles könyöklővel.

         A kert: hiábalombokon, a már csupasz ágakon, a kintfelejtett kerti székekeken a Hold szikra kölcsönfényei.

         -Te... neked megmutatta?

         -Nem -hazudik- tudod milyen, de szerintem is ... elönti fecsegéssel,

ontja a szavakat, elragadja a nőt, aki visszapillant a kiszögelésre: boldog.

Az előszöri stílje ’Istenmögén Májer Gyuszának lett. Láncfűrész volt már –itt a ruszkilak-tanya a pusztán át, vagy huszonöt kilométer. Ural, Szibír –ilyen márkák, már ránézésre is nem embernek való szerkezetek, a ruszkiktól. Ennek a Májer Gyuszának a nővére ötvenhatban kiment Nímetországba, valahová Passau környékére, oszt a sógor, a Herbert, az nagyon szeretett idejárni. Egyszer jönnek –legalábbis Gyusza így mesélte, állnának be a ház elé, ilyen kis vókszvágeny mikraóbusszal jártak, hát nem lehet, ott egy kazal fa, oszt Gyusza meg adja neki a keretessel. Ingyen lehetett akkor fát szedni a gyümeőcsösben. No, vasziszdász, kukmál, probíren, nem egy fílős gyerek vót ez a Herbert. El is fűrészelgették vóna ott a szabadságot, de Gyusza megszégyelte magát oszt fölfogadta Kétkezin Hatujjút,  Bangyibácsit a zetorral. Ilyen téesztül levetett kis huszonötös hátuljára volt neki egy szalagfűrísz építve. Nézi Herbert, fíle koszten, fíle energi, de nem szól, adogatja az ágat. Hanem a következő éveben hozott Gyuszának egy stílt. Igazi stíl, harmincnyóc köbcentis, negyvenötös. Ippen akkor vót nagybajban a gyümőcsös a fiatalítás miatt, beállították a Kismaónár fíle gyalogokat, de egy hétre fél sor fát se gallyaltak meg. Jelentkezik Gyusza, hogy ű a fáért, ha mindet megkapja, megcsinálja maszekban. Maszek –veszélyes szó vót ez akkort. Megy is ki a brigádefűrer, hát látja, mire ilyen bátor ez a Gyusza, csak zrüm-zrümm, mán egy fával végzett. Oszt akkor a Gyuszának nem lett megállás, szombat délutántól vasárnap késő estig fűrészelés. Kérdezték osztán tőle persze, milyen jó kis fűrész ez, hunnan van –mennyivót, mondta Gyusza csehszlováknak, lengyelnek, de aztán ez nem sokáig mehetett, mert akkor már voltak a faluban ilyen nagy áruházprospektusok, oszt azokbúl ki lehetett olvasni, hogy stíl az, madein sviccerland, madein germani. Persze a stílezés az olyan, mint a többi tudomány, hogy a látszata könnyű, de amikor mán csak erőlködik, de nem harapja a fát, elő kell venni a hengeres reszelőt, oszt élezni a fűrész fogát, az már igen, fogós! Fölhívatták aztán Gyuszát a bizottságra, tanácsra, hogy milyen tevékenységet folytat, beszélték vóna rá, hogy legyen rendesen maszek, de nem akart az istennek se! Elindultak osztán az első bécsi buszok, befizette magát a sok asszony közé Hermány Karcsi meg Dörögi Balázs, debizony nem néztek azok se Marikamódent, se Gerngrószt, egyik jobbra a ’Hilférűl, másik balra. Oszt Dörögi fölfelé ment, megy, egyik utcábul be, másikba fel, semmi, egyszercsak egy kirakat, majd megvakul a sok narancssárgától, befut, kérdi az osztrákot, stíl? stíl! Vigyorog az osztrák, bólogat, nem sok idő vót mán, Dörögi nézi a fűrészeket, miljó vót ott, speciálisok is, megfog egy jó ötvenest vagy hatvanas vezetővel, vifíl, rajzolja neki az osztrák, Dörögi meg fizeti, kis zacskó, nagydoboz, pótláncok, szerszámok, gyáriolaj, garantíren, komótosan összecsomagolja neki, még ráhúz egy csúnya szürke nejlont is a fináncoknak. Na, megállnak Mosonmagyaraóvárnál, rendezni vám után a dógokat, vót ott asszony, akinek a micsodájában is karcaóra meg zsebszámoló. Azt mondja Dörögi, ő már nem bírja hazáig. Hermány kérdezi a színt, mondja Dörögi: narancs. És még? Mi még, néz Dörögi: narancs, tiszta narancs. Kicsomagolják Dörögi dobozát, nézik, mijafasz-e’, husz?, husz-kú-kura-anyja –picsája ez? Döröginek már tisztára elkíkült a szája. Spanyol, ehun, a kúbetű mutatja! Nézik aztán a papírokat, madein svéden –hát még licenc is ráadásul: spanyol fűrész, de svéd gyártás. De úgy is vót, Dörögi leugrott a buszról, egyfutás haza, mán sötét vót, ki a műhelybe, keveri a benzint a gyári olajjal, ellenőrzi a csavarokat, nem lóg azon semmi, egyrántás, fölveszi a benzint, másodikra, indul, zrüm, zrüm, esik az első fának, amire a ruhaszárító kötél vót kikötve, amit ér, aprítja, jó. Na, így aztán a huszkaránákat is elkezdték veszegetni.

véve az egyszerhasználatos irodalom eszközeit, mit is lehetne mondani a hős alakjáról. Újrarajzolt: tulajdonképpen jó bőr –régimagyar kifejezéssel.  Nem egészen tiszta, de jó bőr. Ha írva vagyon alakja –már nem tehetünk úgy, mintha nem irodalom, hanemcsak sima elbeszélés lenne. Már az irodalom annyira jelentéktelen, hogy nem lehet itt mellébeszélni kapcsán, vagy úgytenni mintha-misem. Nem mind egy: Irodalomtanszékek folyosóin fényesre sikált ülepek vagy ülepek által fényesre sikárolt folyosófalak. A vizsgavárás izzadsággőze. Innen kélni, mint alak?

Nem: szalonnazsírfüstben, csikkekből sodort blázok füstjében, az ajtómögi feketezsíros bádogvödör gőzében kélvén. Krákogás, köpködés: a simára tapodott földön zöld, száradó meztelencsigák a köpetek. Föld a földje a szobának, feketezsíros. Fényes ösvény az ablak zsírpapírján által beszűrődő fényben.

Minthahogy Ellis is, tehát más irodalomja fényesebb. Ha olvasná, tudna ide mit mondani.

Némaértő olvasási szintje magas, holott 1978 után tanult olvasni. A régimódi tanítónéni sportszatyorban hordozta az olvasókönyveket. A szakfelügyelet, dzsörzékabátját a tanári fogasra akasztván megbotlott a sportszatyorban. „Ni, sportszatyor!” „Igen, válaszolta a tanítónő, sportszatyor. Az asztalokon illatoztak szűzies Romankovics-könyvek. És a gyerekek a szintet mi magasan is teljesítették!

Többretermett! –mutatott rá a szakfelügyelet. Pirulván? –bőre zsömleszínből barnult. Faszomat! –gondolta, de nem mondta ki. „Valamit csinálni kéne ezzel a gyerekkel.”  A tanítónéni is hasonlót gondolt, összenéztek s olvasták egymás gondolatait: „Micsoda picsa!” –gondolta a tanítónő. Kezdett berágni –a gyerekek ismerték már ezt, összenézve kuncogni kezdtek. A szakfelügyelet azonban félelmes volt: diplomázó sötétszürke kiskosztümjében. Hatszázas trabantja után számolván el a gyorsvonat másodosztályt.

A főségnek talán volt valami fogalma a gyorsvonat másodosztályról, ami az elszámolás alapja volt.

A tanítónő nyelt: „Vitessük gyermekotthonba?” A szakfelügyelet rémülten tiltakozott. Szakkiszállnia  kellett gyermekotthonokba is. „Úgy vélwem, talán mégsem –lenie kell valamilyen megoldásnak.

Valamennyire tehát a régimódi tanítónőnek is köszönhetjük alakját. –Tessék megköszönni!

Amikor már hivatalos irodalmárok is dicsekszenek, az irodalmi hetilap ünnepiszámát olvasatlan, na jó, két darabot megnézvén benne, vetették félre. Más irodalomból jelentősen pénzelő irodalmár irodalmat legföljebb, ha könyvtárban néz meg. A fáy-szerű sókriticizmus mindent megvesz savával, a felületességeket áltoddományos terminus technicusokkal glettelvén el a szövegben és hopplá-blazírtsággal, jóesetben valamennyi öniróniával is –ezek eránt vág azonban a lovagság! A műveket tehát már kézbe se kell venni, mert a sajátvélemény mitseszám’, ha az irodalmi fenenagyok úgyis bekartotékozták már. Joh, és ez a bekezdés meg még ráadást uncsi nyavajgás is a magossoknak.

Rendben, a pornó üzletágban is így megy ez, hogy magába a műfajba mindenki, már csak a sajátosságai miatt is, beleszarik. Alap hazudni, a farkak állékonysága a legvadabb jelenetek közepette is erős mechanikus odahatással tartható s a száraz vulvák a síkosítót is szinte elisszák. A fallokrácia mindenhatóságát támasztó nőlealázó jelenetek közepette a tízsszeres pénzen vett jelentős művésznő türelmetlen pislog már szájacskáját tátva-tátván,  aggodalommal a várható irány és mennyiség felett.

Innen kanyarodnánk tehát kiskosztümös alakjára. Láthatni már hollót a Mátra –bércei? – felett. Tehát hollószín haja egérszürke kiskosztümje blézerén terül. Elöl s hátul is. Hátul is –mondhatni ’partjait verdesi. Kinek lehet szerencséje otthoni, házihasználatos, a napközbeninél egy oktávval lejjebb, altban szólaló hangján hallani, ahogy mondja: Szarás közben a nyakamra kell tekerni, bazmeg! Egyszer totálkokin elfelejtettem, és…

Csúnya szájá

                   -ról nyitni bekezdést: Egy munkahelyén a tulajdonosnő a számos nőialkalmazottnak az évvégi bulin fölvetette: Egyedül megy két befizetett hellyel telelni délszigetre –Ki véle tart, tehát majdnem ingyen üdülhet föl. A majdnemet mosollyal hangsúlyozván ismételte meg. Páran titkon végigpillantottak az úntig ismert konyhaszekrény-alakzaton. Még a mislenbaba is nőiesebb. A telelés után a nyálkás januári délelőttön az elszámoláskor a személyi ügyeket is intéző kontírozólyány fölpillantván rákérdezett, megérte-e szerinte tehát. „Nem csak a majd, de a nem is ott volt, bazmeg! (A vita a reggeli szokásos napindító kávézás előtt robbant ki a passzivitás lehetséges fokáról. Lehet -e passzívabbnak lenni –avagy kevésbé passzívnak. Aki kávéról tripla habot gusztustalanul lehörpölvén tehát még egy lapátkával rátesz s azt kevervén el élvezi gusztustalanul a kávét, az a passzivitást mely fokáig tűri el. Nők, más arcába csapván, tehát kézfejüket önkéntelen hátrafeszítvén inkább csuklójukkal sújtanak le. Ő azonban, mint férfi, öklöz –és a déli-városi szalonvezető protkója kettétört. Értékes, speciális protkó.) 

Hazafelé a repülőúton pedig elgondolkodott. A főnökasszony kövér ujjain számolta elő: a kis garzon, a kis autó, a kis szabadság (pasival is lehet akármennyit, ha gumival), a nagy pénzek, a nagy nyugalom és a nagy élvezetek: sokáig úgy sem lehet íly lapos a haskó! Az Arábia fölötti légben már a gyermekről volt szó.

Gyermek

Beszélni, mint egy férfi, úgy beszélt, izzadt tenyerét csíkos férfizakója szárnyaiba törölvén átahajolva lepillantott a tíz kilométerre alant állnilátszó fehérhab hullámokkal fodrozódó óceánra.

Mindent tudok, kedves. Mine-dene-tö! Beszéltem –még Laci bátyáddal is. Jó, azt hazudtam néki, ami igaz is –meg nem is, de ezt hagyjuk- hogy mert a főnököd vagyok. Laci bátyád megjegyezte, ez érdekes, eddig minden főnököd megtalálta őt, és mennyire-mind aggódott érted, azért.

Azt mondod, meddő vagy, tutti?  Én nem sintérhez járok drága: az én orvosom majd megvizsgál tégedet és az ő szavában tényleg megbízok. Ha lel egyetlen alkalmas petét, már nyertünk.

Lenézett az állni látszó óceánra: ugyan, mit tudhat? A hullámok óránként tíz kilométeres sebességgel tovatűnvén s újulván minden sziporkában vágtáztak el állni látszván alant –Arábia sárga partjai előtt.

hogy apád nem-apád volt, hanem a papó csinálta föl véled  anyádat.

kékség tintaszínét a feketénél feketébb űrfekete kevercse adta meg –mintha mennyezet s mintha fej-beveri-közelségben. Hogy: az ég közelebbinek látszván tehát, mint a föld. Soha ilyeneken nem gondolkodott el. A Tisza partján meztelenül hasalva az iszapban, nem. A lombok zöldje nem, és amikor a borsikát már enni lehetett, nem, csak az enni-enni. És amikor a csatornaparton a nénje nevetve mutatta meg, hogy nem, nem az ajtóélre szorított combokkal hintázni jobbra-balra, hanem annál sokszorta jobb földörgölni keménnyé a sebszín vájatban a kis pücköt, míg újra el nem ernyed és a szobasötétben tehát, mikor először, tehát még akkor sem. Talán az első selyemalsó, a szekrénysora, amit a zálogban hagyott, a kis szolgálati Corsa, amikor száznegyvennel vágódott be a torlódó oszlopok közé. És a tenger, ezt el kell ismernie, a koktél, amit a főnökasszony kevertetett és azután az egész este is –de nem adhatja meg magát.

a tiéd, amit megszerzel magadnak –te mondtad nem? Férfi ezt nem biztosítja neked –és én a sok kurvába már belefáradtam, nehogyaszidd, hogy könnyű buzi nőnek lenni!

Az első magyar, aki elvenne –riadt át. Mindenki hazudott, a volt, a volt-volt, a számtalan volt főnökei, az akvizitor, aki ingyen dugogatta másfél éven át. A nénje anyja életére esküdött, az első magyar, aki megkéri, ha akármely rongy, semmirevaló is, elkéri, hozzámegy.

a rabság érzete: ha innen most a kedve arra szottyanna, innen kiszállni csak úgy nem lehet, még hosszú órák múlva sem.

illata S-né a  partin, úgy éjfélfelé megkérdezte a Főnökasszonyt: "És a szaga milyen volt?" A Főnökasszony csak vigyorgott: "Mint a párducé bazmeg, mint a párducé!"

Jól mutatnál itt –intett ki a sztyuardesz felé. Ha a szolgaságot nem is tűrnéd. Felhő úszott át tekintetén. Mint tárgyi tulajdonát végigmérte. A felhő: ha a szolgaságot nem tűrné, tehát hogyan is tarthatná meg.

Ha a felhők alant, alant vonulnak, egy más irányban, int az állni látszó hullámok.

A taxis a volánra dőlve: Időben szóljanak! A városból én ki nem megyek –de szólhatok egy mezítlábas kollégának, aki átveszi a fuvart.

Maczedónia fölött már részeg volt. A sztyuardesz nyílt gúnnyal hangsúlyozta: Madam! –több szeszt már nem adott.

Hotelportásnak mit újat mondani? Az ártatlannak látszó tinilány homloka ráncairól betűre visszaolvashatták történetüket. A mezítlábas persze nem mezítláb, behozta a csomagjaikat. Jégverejték homlokán: hogy nem fizetik a fuvart.

Reggel, alig néhány óra múlva, A Főnökasszony ébresztette. A taxi már a lépcsők előtt állt. Dohányzott s dirigált, mozogjon, igyekezzenek, délután négyre várja a könyvelőt. A hosszúútban szenvtelenül szólt, a taxistól kért cigarettát és a szobabárból betárazott kis üvegekből szivornyázott. Egyszer megállíttatta a taxit és profimód, mint egy férfi, egyszerűen, könnyedén, öklendezés nélkül hányt. Köszönöm, asszonyom, köszönte a taxis, már szólni akartam. „Fordítsa a plafonra a belsőtükröt!”

A profik a belsőtükröt sohasem használják vagy nem arra, amire való.

Kinézett a taxiból s látta az állni látszó óceán fodrait. Rémülvén: Ez érzelem! Az érzelem szót és jellentését nem ismeri –hanem valami szerelemnek gondolta, hogy ím, lelkét megfertőzte az óceán és a magas lég szerelme, a tenger s a messzi, az utazás. Rókarca rándult: akármikor bármilyen pasit foghat, aki újra elviszi.

Szemre vett ki százezret: kilencven volt. „Vedd csak el, én nem szeretek tartozni, és ez semmi, kevés.” Elvette a pénzt, mintha, forrón feszítette a blézer szűk zsebét: a mamónak mennyi süteményt vesz az elmaradt karácsonyért.

A gyermek, mint máskor is, zuhanyozás közben ötlött föl, hasát mosván ujjait, hol a méhét sejtette, fájdalomig mélyesztvén be könnytelen bőgni kezdett. S ahogy marta, a foszlányok:  …én nem sintérhez járok… ha egyetlen pete… Kis halszemnek képzelte el, láthatatlan kicsinynek. Mennyiszer rettegett a nyálkás lemezkék láttán, magzatból valóak…

Hús (a húsa)

Készülő regény mutogatásának kábé annyi az értelme, mint magzat ultrahang-fotójának. És: tudni már a nemét tizennégy hetesen? A gyerekgyártás fejlődése mára odáig hat, ikreket lehet készíttetni megfelelő műhelyben, a négynapos zigótáról kitudni a nemét –kínaimódszer!– s ha nem megfelelőnemű, piffneki!

A jó szülék, amint, az ikerkocsit tolván a kondoleációkat fogadják égrefordított tekintetekkel, úrakarta -úradta.

Úrírta regények felkentjei, kik a szent nyersiratos cédékkel táskájukban sietvén haza gépükhöz a taxis tarkóján figyelnek egy szemölcsöt. Boltosdok, taxisok, néhány mesterember, a kertész, a mindenes, talán húsz földi ember, ha, akit még ismernek, akitől történeteket hallhatnak el. Inkább el, mint figyelmesen.

Hírgyári brigádok még mitsesejtő arcot öltve rohannak rá szülészetekre, hol egy héten, csoda, három hármasikerszülés volt.

Ahogy a soros nattyrekkénnyekknek is a kritikái már nyalásrakészen állnak a gépek memóriáiban. Avagy: B’ szerző még édes-mitsesejtő szájaízének már meg is van adva, amikor még a kötésről alkuszik a kiadóval. Miért ír kritkát, kinek eleve nincsen kedve sem olvasni már. S ha kedvvel olvasta volna? Avagy a szerzőn [!] keresztül[!!] a kiadót vágják? Avagy a kiadó csak fölmutatja, PR, lám, őt is lehet vágni.

amint tehát

                a hús

                         ím már megvan. Válla nyers-sós (mert napszámra mosdatlan) ízével ínyén egyszer egy főnöke megkérdezte, hogy mindig ennyire élvez-e vagy csak kurvamód megjátsza. S ekkor elvonván magát mutatta a dufla, vérbő, sötétfügeszín rinocéroszfül szerű húst: ilyet látott-é ez életben egyáltalán s mutatta, le végig combja belsején a csurranó friss ezüstöt le: Megjátszani? Talán a kedves felesége, a sápatag puffedt tésztaszín penészes száraz kis likán kívül nem látott mást eddig?

Talán még a hús ízére a fogatlan, únt ínyeken kélhet nyálhab. Ó, már mennyire egy tudnak is mindent előre s vissza! Mert az embert szeretik, hát a teljes igazságot, az ernyőről olvasván a még nyersiratot, eltagadják. Tudván bár, hogy a kerti lakban a kertész az őszintét megmondja bár: Ez szar, ecshém. De a kertész kertész –mi papírja van. Kutatási területe? Tanulói, ki kandidatúrájához kéziratkásahegyeken rágván át magukat? Kertész –és különben a novella rendes tanára. Amúgy.

Ez az angyal itt, mutat rá, húscafat a fogpiszkálóján, ajakán otellóbor nedve, ez az angyal itt nem friss, erőltetett s Hrabal után még angyalokról írni –majd kenj oda valamit, mintha idéznéd őt.

Vagy: Egyrészt a kelesztő kovászt tőle lopta, a kisgyerek, s most abból dagadmányait sajátjaként adván elő, holott szerkesztője volt, már annyira egy nem tudja, ki is mondta a legnagyobb magyarírónak Hrabalt –Meg a fókuszokat.

[...]Hason üzletág a nők sanyargattatott élete a Népi Kínában, leszbo-jelenetek építőtáborok fapriccsein, tömeges maszturbáció nagyváros holdfényes parkjában, megpersze a fallokrácia, hogy az elnyomó férfi a konyhában onanizál, míg a nő a függöny mögött új udvarlójával, a száz vagy hetvenkétéves Csin bácsival üli meg a bikát.  A direktpornó fogyasztóinak, tehát azoknak, akik vásárolni is hajlandóak, nem csupán elszenvedni a megtekintését, tehát a vásárlóknak kisszázaléka nő, azok is azt hazudják,  hogy a gay-videókat homokos barátjuk szórakoztatására viszik. Mintahogy esetek ezreiből ez, vigalminegyedek társbérlőinél, valóban elő is fordulhat.

Borda

Csakhogy a csontok, a puszta vázlat, a mondatok lelkifülbemászó langyeső veretei, a távoli dobpergés, maga a történet már szegény. A bátyja érkezik, dél óta várja s már majdnem este van, a konyakot és a bort megitta rég, de nem részeg. A bátyja menyasszonya jön föl előbb: persze magyar. Nem állják egymást, azért puszi-puszi, a csaj rögtön pisilni megy, mert a Dunántúlról jöttek. A bátyja az irhakabát zsebéből két szerszámot, csőfogót és teflonszalagos tekercset kap elő, a gázórát le, s szakszerűen átfordítja: ezentúl visszafelé mér. A villanyóra megkártyázva. A bátyja nem olyan szerencsés, mint ő: az indiák hercege lehetne, szinte kékeslila a bőre, szeme alatt még sötétebb karimák. Viszont havinettójáról nincsen, akinek beszélne, a millkára csak nevet. Ígyhát egyébként vakmerően élő, hosszú hónapokra csak „maszturbálásra hagyatkozó” nettó-négyszázeres sziglilányok pókhálózása a hobbija. Mint másnak névjegykártyatartója, tehát neki gumitárója van, katalógusból választhatni a pókhálózásra legalkalmasabból. A menyasszony nettója szánalmas, tulajdonképpeni bruttó, ami százötvenezer zsebpénzt jelent, plusz teljesrezsi. Egy diáklánynak, aki kétmilliárd könyvértékű cég örökös várományosa.

Természetesen: Ha azt mondom kitaláltam, affektál. Ha azt mondom kitálaltam: Legyint: Így könnyű. Ha más regényből kikopírozom hőseimet s odafércelem valami mottóval vagy hommage vagy ajánlom, vagy jól berecepciózzák, akkor.

A kaviár a tok ikrája. Amint a nóta mondta: A Saturnus gyűrűje nem a jegy-gyűrűje. A viza is tokféle, tehát kaviárt adhatna. Imígyen a jó káeurópai regény bár nincsen egészen kihalva, s egy ilyet fölfedezni ugyan finnyásak- a vizánál rejtekezőbb talán? A tokfélék élő őshalak, a dinók is lakmá’zták húsúkat? Hogyazonban egy igazi káeurópai ősregény létezhetelen?

Mairegény –e korban, mikor a maiFanny maihagyományait a rendőrség nyomozócsoportja a telefontársaság szerveréből kéreti ki? S Wertherünk csetelve szédelg? Van virtuál Csokonai szótárunk, de abból a mongolfíroz kimaradt? Lillával telóznak a talcsiról, melcsifelcsiben a Balcsinál zacsivacsizva ücsi, rágcsi, ubi, pari.

Az amerikairegényekben járván az ember elcsodálkozhat: a széles tereket nem tekintvén hát itt vannak az elveszett, a meg sem talált, az agyontaposott, a hamvábafojtott, az elonanizált káeurópai regények. Tessék a németregényt oda helyezni, tehát a jelentősebb volt-endékás (ossie) írókat, mint Nádas, Kertész, Esterházy odavenni. Noch dazu Mészöly viszont hogyne is lenne káeurópai! –még hogy! Furcsa is lenne hátszéllel Simson-on motórzva Rigákat s Kómárokat dallni.

A rajztanár:

Amikor a lány meztelenül fölnyúlt a díszes üvegért, megállíttatta, elővette gépét s több felvételt is készített: valahány bordáiról. Hegyes medencecsontja kiállt. Bozontos hónaljkutyája szinte vakkantott s arra hajazó fanszőrzete.

A rajztanárt sem szerette. Férfinek azt tekinti, kire fölnézhet. Aki, mikor hisztiz’,  figyelmezteti a jobbal s a ballal támaszt. Szigorúan csattan a kis pofon, öklét elfogja s megcsavarván térdre kényszeríti, térdre… Akiért párnáját teleríhatja, akiért a zebránál lest áll és a kis fítyóból a magyarkurvát hajánál fogva cibálja ki. Süteménymorzsákat frecsegve nevetvén meséli a sztorit, erős  színekkel. És a kis fítyó meg le is fulladt és az önindítója bedöglött, egy férfi jött ki a zöldségesüzletből seprűnyélcsonkkal, amivel a fítyót benyúlván a motortér alá, beindította.

Minden nem kulcsos indítású fítyóban legyen kurta seprűnyél.

Tulajdonképpen kit szeretett. Ázott párnájáról arcát fölemelvén csakis a bátyja arcát láthatta.

A kulcs a gyújtást adja rá. S kényelmesen, lent, a kézifékkar mellett, a szivatóra szimmetrikusan, a kis kar fölhúzásával, elektromos behúzótekercs híjján egy bowden közvetítésével mechanikusan húzza rá az önindító fogaskerekét a lendkerékfogaskoszorújára.  Más hiba nem lehet, minthogy e bowden elszakad.

Bátyja, amikor elbúcsúzik, számolatlanul hagy pénzt az asztalon, csomójára veszi ki. Két-háromszáz. Egyszer egy millkát hagyott a hűtőben. A bezinkútfőnök, ki akkoriban följárt hozzá, sörért matatott: „Te egy millkát a hűtőben tartasz, édes?

Velő

Kolléganőnk az irattárba vonszolt be hajtókámnál fogva. Azt hihette, nem tudom, hogy combfixet vett. Túl közel lehelt az arcomba: Te meg tudnád adni neki: Alázd le! Végre valakinek le kéne aláznia ezt a riherongyot. Kávészagú volt a lehellete. Azt hihette, nem tudom, hogy állandóan melltartóbetéttel ígézi a hülye faszikat . A nyakát s a vállát pirosacskásra dörgölte a pasija borostás álla –de mit akarhat valójában. Egészen fölizgult. Ő ismeri, mindent kitudott: nem is oly régen még állva pisilt vödörbe egy tanyán a konyhaajtó mögött. Ki mit-mitnem tud. Hátraléptem, nem vette észre, hogy követ. Nyugodj meg –nyugtattam meg. A kisujjamat sem kell megmozdítanom, mert már vége. Gondolod, a főnökasszony megtűri itt, miután? Egyből elhitte, s arcán a sminkjét elmaszatolta figyelmetlenségében. Csak egy ötlet volt, nem gondoltam, hogy beletrafálok.

Borda velővel? Kibukott a kabuki: „Mi-ja gecim-e, hee?” –jól tudta eljátszani, hogy eljátsza, mekkora egy bunkó. Ő ilyeneket nem eszik, velő, hal, franciasaláta, aszpik.

[...]

Megint a bőr

Hazugságait összegyűjtötték. Legalábbis azt hitték, hogy hazugságok. Elhúzható paravánokat kell ide elképzelni. A hazugságokat előadásuk pillanatában ő maga is komolyan elhitte. Amikorpéldául fehér lepedékes nyelvét kitolván, böa, mutatta, hogy inkább elhányná magát, semminthogy egy férfi tagját bekapja és plánehogy! A gondolatától is. Ezt míly meggyőzően adta elő? –nem! Ő ezt akkor, amikor előadta, elhitte, mélyen, velőig. Kolléganőnk egy esti konyakozásban megszorította, a hazugságait párosítván mind a fejére olvasta. Szenvtelen arccal ugyan, de tekintetét, mint macska járatta: akár az ablakon is kiugrott volna. Amit bevallott, az is hazugság volt, a cégszerte körözött CD-n látható jelenet. Ami viszont a szalont illeti, ötszázzal ne számolhatott el, ám a szalonvezető egymillkával. Egyszerűen lezsarolta. A szalonvezető ugyan megfenyegette, hogy neki egy millkát megér, hogy kicsinálja. Ezen a ponton a bátyja avatkozott be. A csicskáit küldte oda, akik elmagyarázták a nőnek a merrőlhánymétert. Amikorpedig a rendőrséggel fenyegették, megmutatták a felvételt a digikamerájuk nézőkéjén a báttyóról és a főkapitányról csajokkal a pezsgőfürdőben –legalábbis eddig elhihető. Hogyne, sírni próbált, a népi trükkel, a nyálából kent a szeme sarkába, gusztustalanul, hangosan bömbölt. Aztán megvallotta, ilyen vallomásokat szigorúan a személyzeti folyosón, zugcigizés közben: Sose sír, még az anyja temetésén sem már, kisírta mind a könnyeit, higgyem meg, amikor a kutyját az utcában elgázolták, cigaretta fityegett szájában, fölemelte a dögöt, vércsöppek, az aszfaltról s a „Faszomat!” kiáltással ejtette a szomszéd kukájába. Azután bőgött csak, két hét múlva, hogy a bátyja arrajárt. Hihettem volna ezt igaznak is, ha nem láttam volna, hogy amint kitolatott, a már nálunk is divatos búcsú-kartondobozokkal megrakott Pandájával, egy könnycseppet bosszankodva törölt el kiálló pofacsontján.

A karambol után a rendőrök az árokparton ülve, cigarettázva találták meg. Szétvetett lábakkal ült, cigarettázott, köpködött. A rendőröknek mindent megmutatott, a kamion merről és az IFA merre haladt. Feltűnően jól írta le a kamiont, szakszavakkal, még azt is tudta, hogy bogis volt a vontató, ami pedig ritka, azt is, hogy török, Yeni, Antalaya. Csak amikor Feri nővére hajtott be eszelősen s ordítva követelte, a testet mutassák, akkor kezdett el bőgni. Az ifás gumicsizmában, szintén cigarettázva, szemmel láthatóan nem izgatta az eset, ő haladt, mint mindig, a rendes ifás tempóban, amit mindenkinek el kell ismernie, hogy az IFA mennyit tud, hatvanötöt, senki nem húzhatja föl magát ennyitől, nem mondja, ha, mint sok ifás, direkt hatvannal ment volna vagy ötvenöttel, de nem, ő rendesen hatvanöttel ment. Húsz perc alatt a török hat irányban tűnhetett el, a Yeni nagyvállalat, rengeteg gépe szaladgál. Amikor az orvosok is kiértek, persze már sokkos állapotban volt. Dabas alatt aztán a kollégák fogtak egy törököt, Yeni-set, de annak a pótja ezüstponyvás volt –maszekteleforól küldték az mms-t.

Hallottam még róla: minden áron a szakmában akart feltörni  még egyszer.A bátyja is alányúlt. Mindenütt, minden főnöknek van azonban felesége. Felesége és csaja is a cégnél. A híre mindenhol megelőzte –éspersze leginkább a nők fúrták. Nem is kellett fúrni: a félmillás sikítást is fölhozni elég. A bátyja is megelégelte, az ötödik alkalom után más ipart kerített. Ekkoriban kis ügynöki kocsikal látták eszelősen száguldozni. Alkatrészeket terített –vitában fölborította a polcokat. Mercsöndájzin? –árokpartról szedtek össze néhány attrapot. A bátyja lebukott –árnyékcéget szervezett rá a munkaadójára. Fél éve eltűnt –s a lányt sem látta senki azóta.

 A szénanátha korunk pestise -minden külön értesítés helyett

2010-07-07 16:02:56 - vron80 [hírszerző-pont-hu , komment]

Te Jó Isten! Rákosi jön vissza,kisebbségiként?Mi a jó büdös franc az a."demokratikus népakarat?? Könyörgöm Orsós Úr,a demokrácia "népakaratit"jelent.Tehát "NÉPAKARATI,NÉPAKARAT" van itt tudás kérem.

NEM! NEM SOHA!

A magyar dacos nemzet: Mink aztán nem értünk egyet, nem, soha!

Nem magyar nemzet önrendelkezésért vívott küzdelme folyt 1956-ban , nem dicsőséges, de anarchisztikus végül vérbe és feltétlenül szarba, mint   2010-es szezón divatszavába  fojtott irányított, tervszerű anarchiával kezdődött, amit Kádár és Szuszlov még azév június 8-án fundált ki 8-12 órás titkos megbeszélésükön, ami miatt Rákosiékat (jogosan) a guta ütögélte.

A jellegzetesen kismagyar béka [ugrálhattak] vízibivaly [rendíthetetlenek] harc a rendszerváltás „politikai paktum”-aival folytatódott és végül a senki által nem óhajtott szabadság helyett a várvavárt kiszolgálgatgatásba, normáknak megfelelésbe, benyalásba , opportunizmusba torkollott, önállóság helyett eladósodásba, felemelkedés helyett mucsai kivagyiskodó ejráérünkarraméges eccerélünk, igyunk, együnk, húzdrácigány-ba torkollott, az állandóan nyomják krachácsos reménytelen, bizalmatlan és testvéri irigységes   mély lelki, politikai és gazdasági válságba torkollott.

A magyar nemzet 2010 tavaszán még egyszer összegyűjtötte maradék illúzióit és a szavazófülkékben valami ellen és valaminek a reményében szavazott gondolván, hogy majd más kaszája áll a betontörmelékkel sittkupacokkal és bizbaszokkal meg háztartási szeméttel hányt reménytelen burgyinba bele, abba.  A győzelmet a magyar emberek a régi korrupt rendszer megdöntésével és egy szintén régi, korrupt, de valamivel kevesebbet umbuldázó (40 helyett 10-15%-os sápot szedő) rendszer, a „nemzeti együttműködés rendszeré”-nek megalapításával vívták ki. A magyar nemzet e valóban mélyen magyar történelmi ostobaságával megengedte az un.  „Országgyűlés”-nek és a felálló új kormányt kamarillának, hogy elszántan, Orbán Viktornak szólni se merve, véle az ellentmondást kerülve, tök ismeretlen és teljesen hülye kommunikációstanácsadók eszement ötleteinek felülve , a lényeget vagy fel sem ismerve vagy elhallgatván kukultan és rendíthetetlenül önhitten, oktalanságban, de a „kétharmad” igézte euforiában irányítsák azt a munkának nem nevezhető kipkedés-kapkodást, amellyel Magyarország nem  fogja építeni a nemzeti együttműködés rendszerét, mert ha ugyan & egyébként nem Orbán Viktor , de mégis a nemzeti egyetértésre szólít föl, akkor mink nem értünkl egyet, a szőlőbányász cigány gúnnyáját a kishittlernek, jaztat. Mert mink oszt nem!

NEM mi, hanem ők, a Magyar Országgyűlés egyik pártjának képviselői kinyilvánították, hogy a demokratikus népakarat alapján létrejött új politikai és gazdasági rendszert azokra a pillérekre emeli, amiknek még talpcölöpeit se verték le, bár nélkülözhetetlenek a boldoguláshoz, az emberhez méltó élethez és összekötnék a sokszínű magyar nemzet tagjait, akik főleg ezt az összekötést nem akarják, a fiú az apját szembeköpi, a lány az anyjával ennfaszát kapatná be, mert az meg meri kérdezni, hol a tízóraija. Munka, otthon, család, egészség és rend lesznek közös jövőjük  tartóoszlopai, a kirekesztőeknek lehet, de nem   minknekünk, mert mink magyarok majd tuggyuk, hogy mi mit akarunk és azt nehogy már mások szabják meg, a kurvannyukat, jaztat!  A nemzeti együttműködés rendszere minden magyar számára az, amit ő gondol, van rendszere a „szocialisták”-nak meg liberálisoknak meg nemzeti kőkonzervatívoknak meg frászkarikáknak külön és majd ők tudják, hogy mi az, és Ugocsa Non Coronat, a vazsmegyeiek meg elmennek a vend gúnnyájukba, jabba, és a sok gazdagpestiek és nyomják krachácsot. , egyaránt nehogy már! NEM részesei határon   túl élő románok, akik idegyönnek és elveszik tőlünk a munkahelyeket. Meg a híg a sekély és a mélymagyarok sem, mert a mélymagyarok kirekesztőek és kész, mert mi tudjuk azt, azért! Lehetőség lehet valakik  számára és elvárás kicsodákok felé, aki Magyarországon él, dolgozik és vállalkozik, az jó hülye, mért nem emgy külföldre. Szilárd meggyőződésünk, hogy a nemzeti együttműködés nyilatkozata körül megvalósult bohózat szép példája annak, hogy NEM NEM SOHA  összefogással képtelenek leszünk megváltoztatni Magyarország jövőjét, erőssé és sikeressé tenni hazánkat. Nehogy már a cigány a magyarral, a liberális a nemzetiegyütműködővel, a téeszelnöktagozatos BotokszIldi-vel, az Ikarus a Credo-val összefogjon.  Ez a roppant erőket felszabadító összekülönbözés és elutasítás minden magyar ember, legyen bármilyen korú, nemű, vallású, „politikai nézet”-ű , de méginkább politikailag már nem csak bealkonyult, de örökre besötétedett, leszakadt rolójú, éljen inkább bárhol, bármely pontján a világnak, sem mint itt, mindezeket tehát nagy reménytelenségre jogosítja le, nehogy már föl, és hosszú évtizedek után SEM NEM SOHA NEM adja meg a lehetőséget, hogy a magyarok végre a széthúzás helyett az összefogásra vagy legalább a külön-külön, de egyfelé húzásra adják –igába?-nem-nem soha!- magukat.

Erre tegye föl    életét meg a most következő éveit aki akarja, majd én, meg mink, meg ők, akik jobban tudják, meg okosabbak, mert két keresztbe gaz-szálat nem tettek és egy árva saját önálló de főleg új gondolatuk nem támadt (a fika kb 400 millió éves történetre tekinthet vissza…) na, majd ők azt csinálnak, amit akarnak, de hogy egyet nem értünk egymással, az kurvaélet!

 Szabó Dezső - aki egyetlen korpuszban képes volt megtestesíteni a nemzeti egyet nagyon nem értést . Ez a korpusz aztán stílszerűen az ostrom végén egy konyhaszekrényből készült koporsóban fortyogott  hevenyészett sírjában...

Té is megtért az Aranykor végén.
- Kolbászt is töltöttünk apádból - fogadta Pé - ím, végy belőle!
És Té evett a kolbászból, melyet atyja combjából készítettek.
A kérők mind kértek még e fertelemből, s Pé adott nékik.
Inni viszont a legfinomabb borokat itták, igaz, nitroglicerinnel. Szívek dobbanása, dobok puffanása egymást vezérelték.
Az [emberi] szív tulajdonsága, hogy átveszi környezete ritmusát.
- Hát nem haltatok meg  - kérdezte Té hangtalan, s jobbra-balra tekintett étele fölül. Tekintetének villanása a bábjátékosok és mímusok falára vetítette az árnyakat: csontkezek fogtak csontokat és kupákat: koponyák és halálkaszák. Té sorban megérintette az asztalnál ülőket ÉS tapasztalta: a semmi az. (Ezért ne higgyünk szemeinknek !) Ámde látva látta az asztalnál ülőket, akik érintésére mind megmozdultak, mintha eszükbe ötlött volna egy gondolat vagy megmoccant
volna bennük a lelkiismeret (ami, ugye, nyilván képtelenség). Mind érdeklődve fordultak Pé felé, mintha magyarázatot várnának tőle. Té közben anyjához lépett aki kéztőcsonkokat rágcsált özvegyhez illő étvágytalansággal.
- Gondoltad hát -fordult fiához kacagva Pé, hangja mégis szomorú volt -, hogy valóban apád húsát kínálom néked? Kísértetnek alítsz, mert bár látva látsz, de nem  t a p a s z t a 1 s z ? Nem érinthetsz  e n g e m? Azt hiszed, végtelen idő rendeltetett néked, hogy megvárhasd ifjú apád visszatérését? Hétszer hét emberöltő is kevés lenne ahhoz. Amit látva látsz, de nem tapasztalsz, gondold meg, így ráébredsz majd arra, hogy te magad nem létezel már, te vagy a kísértetalak s mi VAGYUNK itt, mi mind ÉLŐK vagyunk. Ha pedig tapasztalod is, de nem érintheted a TÁRGYAT, az kétségtelen bizonyítéka nem-létezésednek…
- S mi végre - ellenkezett anyjával. Ám nem csupán látom, de tapasztalom, hogy a kérők mind látnak és tapasztalnak engem.
- Figyelmezz! Csupán képzelnek téged - oktatta fiát a j ó anya. Kérdést intézett a kérőkhöz:
- Milyen ember a fiam, Té? (MERT több fia is volt néki a kérőktől, kiket ágyába fogadni volt kénytelen, hiszen inkább befogadta az undok magvakat, mintsem beszennyezze  s z ű z i lepedőjét. Ezek a fattyak sem kerülhetnék el apáik sorsát, csakúgy étekké lettek, mint apáik!)
A (félbehagyván a falatozást, a húst illendően a tányérra helyezte). A TE fiad, Té (újsütetű szokás volt még a fiakat atyjukról nevezni) magas, szőke és merev ember.
B (félvállról) Té? Miként apja. Jelentéktelen szőrmók maczedón hegyivad!
C Ellenkezőleg! Ha mint egy környűllakó, mégis vállas, izmos, erős! Lábszőrei  csimbókokban a tehénganyétól, kezei szurtosak a szénégetéstől. És ostoba, mint a föld, melyen élősködik. Paraszt.
D (nem illik a többi közé - íját pengetvén, mélán) Gyöngyhajú, kecsded, akárha testvérem lenne: nyúlánk, finom. Csípője erős, fara gömbölyű!
E (tőrével piszkálta körmeit, s unszolásra szólalt meg) Én tisztán látom! Jelentéktelen ember a trón várományosa! Királynénk! Nem kevés vagyont, hírnevet szereztünk ahhoz, hogy betöltsd végső vágyunk s hatalomba emeld egyikünket! Vess véget az örökös próbának s akárha vakon is, de válassz! Té ahhoz mindenképpen gyönge, hogy a trónt elfoglalhassa. Amit emlőidből magába szívott, az lehet, hogy a szférákban nektár, de itt a földön epénél keserűbb. Nem hiába utasította el fonnyadt tömlőidet akárhányunk! (Erre felzúdultak a kérők, mind a maga hatalmi jogairól harsogott, egynémelyek tusakodván, mások pártütésre szervezkedtek - )
Pé magához hívta fiát, aki letérdelt, s ölébe hajtotta fejét.
Mozdulatát féreértve a. kérők mind elneszültek s várták a kegyes jelet, mellyel egyiküket ágyasházába hívta volna az agg királynő.
- ÍME, ímé a tapasztalás és képzelet! - mondta a gyöngysugarú ifjú királyné, akit Té látott. - Látás, tapasztalás, képzelet    híján vagy valamelyiknek, nem állíthatod, hogy tudsz a dolgok felől.

Jóval később: (A történetnek ezt a szakaszát J. D. Morrison amerikai költő A vég c. dala alapján rekonstruáltam. A szerző megjegyzése.)

Apuci megérkezett a flottaösszetartási gyakorlatról. Le sem mosta homlokáról az ósn sóját  beült a dolgozószobába egy dupla ír viszkivel, és vette az Admiralitás Értesítőjét, hogy elolvassa a taktikai elemzést.
Anyuci szájszpréjével bíbelődött.
Megérkezett Pubika is. Kavicsokat dobált barátaival a parton, amikor megpillantotta a limuzint fönn, a régi országúton.
Pubika megállt a hallban az akváriumnál. Balra, a dolgozószobában Apuci olvasott,  jobbra, a party-szobában Anyuci motozott a porcelánok között tollseprűjével.
"Apám" - szólt a fiú.
"Igen, fiam?" - kérdezte az Apa.
    "Meg akarlak ölni ..."    mondta halkan, a Fiú.
"Anyám!" - szólt a Fiú.
    "KÍVÁNLAK TÉGED !" - üvöltötte hangtalan a Fiú.

(da capo al fine)

Az alábbi, sajnálatosan  gyerekkori írás [1993] elolvasása után már derenghet az, miért is nem lett újságíró zenekarunk szólógitárosa

Házam délnyugati sarkában van az oltárom. Az azon elhelyezett könyvek jórésze jobb, okosabb gondolatokat tartalmaz ebben a kérdéspontban. (Nincs kiterjedése,) Ismerek egy módszert, de most szégyellném alkalmazni.

Nemrég azt tanultam egy könyvből, hogy az irodalom célja: az írónak legyen alkalma minél többször finom, habos sörrel teleinnia magát. Ezt úgy kell érteni: kellemes élet. Ehhez pedig a nők is hozzátartoznak. Az ember (író) beírja magát dondzsovanninak. A többi a kékharisnyák dolga, akik mint moirák, szövik az élő legenda leplét. (Moirágta írói lepel,) Utána már tényleg nincs más hátra, mint esténként borsos tojásrántottát enni, és kellő számú, színű illatos óvszert magánál tartani. Jönnek a nők. Feketék, vörösek, szőkék, fehérek és fahéjszínűek; ordasodvú kiéltek, mohó kis szüzek; vagy akik nyugodt öregségüket a jogutódnak járó díjakból szeretnék biztosítani. Csakhogy nincsenek kékharisnyák. Feketék, halványkékek, Grupik.
Mainapság, ha AZT akarja az ember, folyton, akkor egyszerűbb, ha hevimetál-gitárossá lesz. Nem túl bonyolult, megtanulja azt a három akkordot, és kész.
- Vagy ha nem, -akkor legyen basszer, az csak három
hang, s a zsűri (közönség: csajok) úgysem tudja, mi a különbség.
És akkor az ember (hevimetálgitáros) megkapja azt a nőt. Egy idő után teljesen mindegy, kit. Mondjuk január van, 14° Fahrenheit. Szépen beveti a nőt a VW mikrobusz hátuljába egy farmerbekecsre, ha türelme van, vetkőztet. Lehúzza róla a lovaglócsizmát, harisnyafarmert, tigrismintás műselyemblúzt, szivacsbetétes melltartót. Ráveti magát, lecsókolja róla azt a hétféle kozmetikai szert, amit magára hordott. A nő még mindig olyan, mint a penge. Vág. Combjait kissé összezárja, összpontosít az arcára, hogy szét ne hulljon azzá, ami. Egy hevimetálgitáros nagyon ért a nőkhöz, belecsókol a nő vállgödrébe, aztán mellbimbóit veszi sorra. A nő koncentrál, sikkant egyet, kicsit rekedtre sikerül, végigskálázza a négernő éjszakáját. Csak múlna el ez rólam, gondolja; gyere, gyere, mondja a hevimetál-gitárosnak. Hangolnom kell még, suttogja; egy grupi ilyenkor már tudja, mit kell tennie s lejjebb csúszik, de a grupi, az nem nő, barát inkább, nőnemű ugyan, de az csak egy dolog, szóval mindig van nála Fender-pengető, E1-es húr, tyúkbél, szódabikarbóna, kiscsajok címlistája posztinorral stb. A nő gondolkodik, mit tegyen, azt azért mégsem, annyira azért nem ismerem; mondj valami trágárat, jut eszébe barátnője tanácsa. Mond hát valami trágárat, erre a hevimetál-gitáros beindul, lehunyja szemét, koncentrál. Janis és a Full Tilt Boogie Band, Try; a nő közben megpróbálja ajkait szabaddá tenni, kicsit magához is nyúl, hogy ne legyen annyira száraz. És most Axel Rose-ra gondol. Végre, mondja, maga előtt látja Axel Rose-t, pilóta. Dzsekiben, vöröskék kockás flanellingben és sportshortban, tornacipőben.

És akkor szépen, gyorsan, egyenként, elélveznek.
A férfi, a hevimetál-gitáros; a nő, a gyógyszertári asszisztens.
Ekkor beszól a ród: "Lojókám, ehun a tengely, hova tegyem."
Fogjad, azért fizetlek! Ezt keményen mondja.
A nő közben öltözik, mos' kurvának gondolsz, kérdezi; annak, mondja a férfi. És a többi. A nő el.
S ekkor a gitáros magához veszi a legszentebb női idol, A Fehér Fender Stratocaster endékás másolatát, összekapcsolja kis, telepes erősítőjével, gyöngéden ráhajol, üvegre hangolja, tenyerét bőrkendővel törli meg, a húrokat is. És játszik. A Samba Pa Ti-t vagy a Sunshine of Love-t. Készsége válogatja.

És a nő, a férfi KETTŐT akar. (Sajnos, ma már. Mint ebben kisded történetben.)

Azután a férfi (hevimetálgitáros) előveszi fekete, örökhatáridő-naplóját, s jegyzést tesz. Gondolkodik, bekarikázza-e. Nem, azért azt nem, gondolja. A 3474. vonás.

A nő, lánypajtási között egy büfében. Az egyik a hűtőládán ül, divatos poszt-technopop kreációt hallgat. Könnyei folynak felhúzott térdeire. A másik:
"Most már kikapcsolom azt a szart, ha tovább hallgatod !" Közben a vevőket szolgálja ki:
két vidéki parasztgyereket. A nő pedig mesél: "…két lemezük is van, benne voltak a bétótba' a tévében." "És jó volt?" - kérdezi, miközben kecsapot kanyarít a hamburgerre. "Mit képzelsz" - mondja felháborodottan-  " egy állat az."

Háj! - köszön el a két paraszt: Axel Rose és Slash, álruhában.
 

 

egy fiatal színész   -az arcképes noteszből

      [...]jól vezet, Mint egy régi taxis, gyorsan, puhán lágyan, a sávváltásait észre sem venni. Új divat a Nagykörúton is: Ha nem százzal hajtasz rá a friss pirosba fékező sor végére, ledudálnak. Ő rá sem hederít az ilyenekre. Este van, leveszi lábát a gázpedálról s a zöldre nekilóduló sor végére gurulunk oda farunkban egy bőszen tülkölő szlalombajnokkal. 

Én inkább meddő dögletességnek mondanám. Nem véletlen: magját leginkább segglyukakba eregeti.

A hírlapíró elteszi a jegyzetét. A Weimar rakodógépet írta föl –majd magyarázhatok neki róla. Előszörre nem fogja elhinni. A profi Weimar-osok azzal kezdtélk, hogy az eredeti hidakat ballonkerekes terepjáró IFA hidakra cserélték. A gyenge híd volt az egyetlen hibája, talpalás nélkül az eredeti könnyen tönkerement. Mint a zetor, gyűjtőnévvé lett, néha nem átalották még a Progresul Braila rakodógépeit is veimárnak nevezni. A Progresul gépeiből egyet se látni, a Weimar-ok még nem ritkák. –Genny alak? –veti föl a barátom, a hírlapíró.

A színész nevet. –Genny? A genny nemes, a sebb forrja ki a szennyet. Ha legalább elmondhatnánk róla, hogy a mesterségét nem érti! Ha nem bizonyította volna tízezerszer hozzáértését. De néki semmi nem számít, ha rondíthat. A bennfentes tudálékoskodásnak megvan a helye előadás után a büfében. Jöjjön oda s mondja meg. A civil nem veszi észre. Mint az egymás munkájában mindig hibát lelő kőművesek. Nincsen épület hiba nélkül –és mégis működik és áll. Szóval az előadás működik, minden jól megy, és akkor jön ez a pestispatkány, és szétrág miszlikekre mindent. A darab az, ami a nézőtérről látható. Egyébként van minden előadásnak egy menete, ami az üzem.  Ha bennfentes vagyok, tudom, amit tudok. Ha tudnám, hogy tett valamit, két követ is akár egymásra. Hogyne, vannak százan is, kik mesterként tisztelik! Hogyne, a lelkiismeretére mindenki ügyel, hogy kellő hivatkozása legyen. Hogyne! –a görény is jólélek ennen kotorékában. A patkány a legjobb szülő. Régi kérdés, hogy az alaknak van -e köze az alakításhoz. Ugye, nálunk az ember könnyen beleragadhat valamibe, a szerepei alapján azonosítják a személyt. Amiben van is valami, meg nincsen is. Sok színész tehetségével visszaél, és nem hagyja abba az alakítást civilben sem. Sokszor pedig elfacsarodik a szívem, olyan alakkal találkozom, akinek feltétlenül a szakmában lenne a helye: és gipszkartonszerelő. [neveket sorol] –ezek mind-mind ilyenek: Nem venni észre, hogy alakítanak. Ők a legnagyobbak. Másképpen: Legtöbbünknek két hangsávja s két arctípus sorozata van, egy civil, meg egy munkaarc és hangsáv. A munkahang tehát százféle is –figyeld meg a szinkronszínészeket.  Még büszkék is vagyunk, nyilvános helyre bemehetünk, még a nyúltpulcsis nebámuljfarmeres kiscsajok se ismernek egyre meg.

Mint a smink?

Mint a smink nő nélkül. De már messze járunk, elkanyarodtam… habár… amikor bemutattak neki, még nem tudtam kicsoda. Nem súgták meg, hogy buzi, és meg kell mondanom, csak akkor veszi észre rajta az elhanyagolható kis különbségeket az ember, ha már tudja. Nekem a buzikkal semmi bajom –ezt szokás mondani. Ha nem lettem volna soha végbéltükrözésen –nyugodtan beszélhetek, a tudós tanár a tökéletes angol kiejtésével azóta vén fejjel egy angol klinikán gályázik háromszorannyiért. Nem látszott rajta fáradás, lelkesen mutatta a végbél falán s följebb a mákszemeket, ne féljek, mind szar az és nem rákok. Minden szarba mártott fasz a lat-jából annyit basz, amennyi az általa kipurcantott szar súlya. A pornóstatisztalány egyetlen szóval fösötötte meg, ami a filmekből hiányzik, a: picsaszag. A Nehézség Szivárványa fekalofil vécétorokbúvár jelenete. Nehéz nyelés – az ember fogja szépen a tudatát és ráncba szedi, mesterkéli, alakítja megfelelőre, elosztja a gatyaszáron a ráncokat egyenlően, nem szabad ilyet még gondolni sem, ez egy alternatíva, a sörgyáriak bort lopattak be a sofőrökkel és a borgyárban a tisztaszesz raktárt fosztogatták és desztillált vízzel öntötték föl a kilencvenhétszázalékost. Őszintétlenül, hemmegve, arcpírral küzdvén

–bezzeg ő akkor pirul, amikor akar. Könnyezik. Egy félddélutánig tartó szerelem könnyeselválás fázisa milyen lehet? Megcsaltál, geci, te vagy a geci –egymást gecizik le, már nem szó szerint. Ez a kultúra lényege: Nembeszlélünk valamiről s ebben megegyezünk, aztán kifordítom a Montaigne-zoknit, a szillogizmus szillogizmus marad, a lyuka a lyuka a zokninak: a társadalmi konvenció arról, hogy ösztönös undorunkat lenyeljük és jópofákat igyekszünk vágni. Ezt azonban még a cigányok észreveszik, hiába fordulok hozzájuk a legbájosabban elfogadó és toleráns jógyerekarccal.

"Van nekem egy szakmai problémám, amivel hozzád fordulnék, ha lehet." Tudja már, mit akarok, az arcán a keserű fintor, az apja erre figyelmeztette, amikor megtudta, hogy buzi. Két ujjam között csippentem a Montaigne-zoknit és kifordítom,, a lyuka mégis a lyuka marad. Amikor fiatal fiúkat rontotok meg azzal, hogy lényegében úgyis szopásra vágynak és szájüreg szájüreg, lényegében egyre megy, és egyelőre az osztálytárs csajszijaik még kézzel sem fognák meg –napersze dugni, azt igen! (együtt röhintünk föl közbevetésére mind a kocsiban, közben a pillanat résébe áttör egy  belsőbb sávba, mert egy barom előttünk elparkolta az utat..). Szóval ugyanígy fordítva is érvényes lehet, és ha a nyúltpulcsis, retkes farmergatyós csajszi azzal megelégszik, akkor miért is - miért is nem lehet? Bájosan néz ránk, inkább hátra, a szerep kedvéért, kis fékezéssel enged maga elé egy csiocsipszes kis köcsögöt a furgonjával. Ki mondta ezt neked, ho-ooonnan gondolod, hogy nem teszek a kedvére? A közönség a minden, az --- Anyád! –gondolom s unottan lecsapok rá: „Elvégre nem tagadhatod meg azzal, hogy a fiúd valagából húztad ki reggel tizenegykor!”

Ezt felejtettem el, hogy öklözni is tanulnak, nem csupán vívni. A szám fölrepedt, a többiek, nem egészen szolidaritásból, a lámpánál, a pirosnál ugranak ki. Parkoló autó tükrében nézem a szám, nem is veszélyes, rátapintok a lényegre, lüktet, sajog s fémes ízű.

Az új gyerek mint valami kislány, akire ráparancsoltak, vigyázzon a szép, új ruhájára, úgy tipegett be az óvodába. Sem újnak, sem szépnek, de piszkosnak, szürkének látszott az a ruha. Szokatlan volt az is, hogy új gyerek létére senki felnőtt nem kísérte, egyedül érkezett, mint valami nagycsoportos. Manci dadus kinézett az utcára, de már nem látott senkit.

Nézd, micsoda finom anyag! –morzsolgatta ujjai között Juci dadus az új gyerek mellényét. –Pepita!

Ez is lett az új gyerek első neve, Pepita. –Hogy hívnak, kisfiú! –kérdezte Juci dadus az új gyereket, de mielőtt megszólalhatott volna, kinézett az ajtón Gabi óvónéni és beparancsolta őket: „Minden rendben van, tudok róla, már be is van írva, csak adjatok neki valami jelet!” Ibolya néni is kikukkantott és le is lépett a lépcsőről: „Hát ez meg micsoda?” –azzal lekapta az új gyerek sapkáját.

Az új gyerek erre rettenetes nagy erővel sírva fakadt, sokáig némán tátogott hozzá a levegő után kapkodva, mint a kisbabák vagy bölcsisek. Közben a sapkájáért ácsingózott. Ibolya  néni Gabi néni felé nyújtotta a sapkát: „Valami maszek, nézd meg, kész nevetség!”

A sapka ugyanabból az anyagból készült, mint az új gyerek nadrágja, és a mellénye. Csak az ellenzője volt silány, fényes, műbőr hatású valamiből. Később, amikor eltéptük, valami fehér szösz foszlott belőle.

Az új gyereknek a kapa jele jutott. Volt még egy pár jel, de azokról már Gabi óvónéni se tudta kitalálni micsudák lennének, ha lennének. Az egyik talán  létra?   A kapa egy háromszögből és egy ferde vonalból állt.

Most nem kell majd a sapka –cselezett Manci dadus. De az új gyerek nem engedett, a visszakaparintott sapkát egészen az orra hegyéig lehúzta, rá a füleire.

Mi ez a szar? – állította meg az új gyereket az ájvenhók vezére, Ájvenhó maga a budi mögött, az Igazság Mezején. Ő maga vette  kezébe a sapkát, megnézegette, kifordította,  föltette a fejére úgy, hogy a bőrellenző a tarkóját védte, körülnézett, de senki nem nevetett, ezért leejtette és paripájával megtiporta. Majd az egész sereg, mind a lovak, megannyi apró fiúlábacska pántos szandálocskákban , cipellőcskékben vagy csak meztéllábra vett dorkóban, megtiporta a sapkát, aztán elnyargaltak a vezérük után.

A Pepitát hamar elfelejtettük, a Bőgőmasina jobban is tetszett mindenkinek, még az óvónénik is így szólították. Pár nappal későbben azonban bekakált. Először senki nem sejtett semmit. Szimatoltunk –túl korán jött az ebédes Misa bá’? Zolika, aki a legszebben tudott kéretszkedni, testéhez szorított karokkal, enyhe térdemelésben  léptetett az óvónéni elé és ájvenhó főkapitányhoz méltó bátorsággal harsogta el: „Óvónéni, legyen szives kiengedni a vécére!” Általában igyekeztünk jó hosszan elnyújtanai a szavakat, pl sportot űztünk az elköszönésben a jóóóóóóónaaaapooooot ki-ííííííváááánooook szeeeeeeeeeBBBBruuuuuuusztoooook gyeeeeeereeekeeeek-ből , de ilyenkor Zolika minden hangzót csak a legszükségesebbig hangoztatta. Zolika visszatérve a felderítőkörútról megsúgta azoknak, akiket illetett, tehát az alvezéreknek és Ájvenhónak magának is, hogy az ebédes tricikli még sehol! A paradicsomszósz szag azonban egyre erősebben gomolygott a foglalkozási szobában. Óvónéniék is elkezdtek fintorogni az íróasztaloknál. Egyszercsak Gabi néni föltornyosult s elindult a sarokban, a falhoz lapuló Bőgőmasina felé. Enyhe terpeszben állt s már akkor elüvöltötte magát zokogva, amikor gabi óvónéni még csak a levegőt vette felháborodásában. „Te beszartál, te gyerek!”

Eleinte még nem is útáltuk Paradicsomszószt –mert ez lett a következő neve. Röviden Szaros, de ezt csak az Igazság Mezején meg a váraknál, a szeméttároló mögött mondták ki az ájvenhók. Ez ugyanis csúnya szó, ilyet óvónénik füle hallatára nem mondtunk ki, de a lányok előtt sem, mert ők meg árulkodtak ránk folyton, hogy mint rendesen, még nálunk is jobbak lehessenek. Árulkodni csúnya dolog volt, de árulkodni csak a hülyék meg a bambák, ilyen lajoskafélék árulkodtak, az rohanás az óvónénihez és hadarva össze-vissza beszélés. A megmondás, az szép, az ember nyugdtan, szépjárásban odamegy az óvónénihez, és így kezdi a mondókáját: „Meg szeretném mondani, hogy az új gyerek már megint verekszik, pedig mi nem is bántjuk vagy csúfoljuk és nem is szólunk hozzája!” Az viszont árulkodás volt, amikor az új gyerek a leszakadt mellényzsebével, ami nem is igazi zseb volt, csak egy liffentyű, odaszaladt bömbölve a nyugodtan cigarettázó óvónénikhez. Meg se hallgatták, elhessegették játszani. Amióta meg a dadusoknak ki kellett mosni a szarból, azok még jobban útálták, mint mi.

Azt mondták  a felnőttek az anyjáról, hogy megesett. Kifigyeltük az anyját, de a térdén semmi nyoma nem volt annak, hogy elesett volna. Amikor otthon megkérdeztük, mitől esett meg az új gyerek, a Szaros anyja, akkor elzavartak bennünket azzal, hogy az csúnya, a megesés és nem kisgyereknek való téma. Palyika, a cigánygyerek azonban rögtön megmondta, hogy a megesés az baszás, a gyerek csinálása, Szarost csak úgy csinálták, de nincsen rendes apja, aki velük él, a Szarost is a mamája neveli, mert arra laknak feléjük, a Güdörparton egy nem is nagyobb házba, mint az övék. És a mamáját is mindenki útálja, Szottyos Rozinak hívják. A lyányát, aki Szaros anyja, meg Nyomoréknak, merthogy púpos a háta a sok varrástól és olyan kicsike, mint egy kislány.

Valóban, Szaros anyja alig egy fejjel volt nagyobb Ájvenhónál. Főleg, ha Ájvenhó pipiskedett mögötte és csúnyákat mutatott, hogy nevessünk.

Kifigyeltük az utcán, mikor s merről jön óvodába  Szaros. Persze én akkoriban ilyet, hogy szar, még gondolatban sem mondtam ki. Én voltam a fő névadó az óvodában és én, mókás kis pofija miatt, Mikiegérnek szerettem volna nevezni, de rajtam kívül még senki nem látott Mikiegeret, csak Incit meg Fincit, ezeket is leginkább a búcsúban meg fekete drótból díszként a gang falán, mert még keveseknek volt tévéje. Incire nem változtathattam át a Mikiegeret, mert ilyen volt kislányban, ráadásul a téeszelnök kislánya, a legjobb kislány és úgy megmondott volna csúfolásért, ha róla nevezem el, hogy átíratnak a fentióvodába.

A fentisek, az egy elérhetetlenül messzi világ, ráadásul az óvónénik a rosszgyerekeket vagy a rívó lajoskákat is azzal fenyegették, hogy a fentióvodába kerülnek és ott majd leshetnek! Mert ott se roller, se kisház kúttal, sesemmi nincsen. Viszont volt nekik buszuk, sokkal fajinabb, mint egy kisház, fából és minden ülése előtt kormánnyal.

A Finci meg nem volt elég egyértelmű Inci nélkül. Ahogy így figyeljük Szarost, egyszercsak valami furcsát látunk, hátratartott fejjel, nagyon nagy mellkast, mintha ájvenhó lehetne, dülletegen botorkálva jön Szaros a Güdörpart felől az ösvényen. A szemén szemüveg.

Az óvónők nagy feneket kerítettek a dolognak, percekig nézdegéltünk, ki az Ákos, akiről beszélnek, ilyen bamba városi nevet, Ákos, ki hallott, orra tőle mákos? –jót nevettek, amikor ezt ordítva suttogni kezdtem. Még Ibolya óvónéni is elmosolyintotta magát és felém integetett az ujjával. Gabi néni magyarázta, hogy az, ami a kezében van szemüveg és ez segíti Ákost, hogy a szeme meggyógyuljon. Amikor a kancsalságot szemtengelyferdülésre változtatta, már késő volt. Gyanítottuk, hogy bandzsi, de hogy kancsal is?

Ráadásul nem is tudta kimondani rendesen, hogy szemüveg, szemügét mondott: „Adjátok vissza a szemügém, mert meg lesztek mondva óvónéninek!” –erre Ájvenhó szó nélkül elvette  az egyik alvezértől a szemüveget és megvizsgálta. Emlékszem, afféle rugózott drótszárú szemüveg volt, én is felpróbáltam, mint valami karom, szorította a fülem és egyből megfájdult a szemem és szédülni kezdtem. „Ez nem igazi szemüveg, ez csak szarosoknak való, akik nem tudnak rá vigyázni!”-jelentette ki Ájvenhó felnőttesre lemélyített vezéri hangján azzal óvatosan, hogy azért vissza ne kaparinthassa, Szaros felé nyújtotta a szemüveget, majd elejtette, mielőtt az a az  idétlen elkaphatta volna, ráadásul a paripája is rakoncátlankodni kezdett, erre az egész sereg lovai is mind megvadultak és alig tudtuk hánykolódásukat megzabolázni, nem is tudom, mi maradt patáik alatt a szemügé-ből. .

Arra, hogy Négyszemű, meg Kancsi-kancsikó, nem idegesedett be annyira, mint vártam. Az új szemüvegének is drótszára volt, viszont békazöld kerete, ezért Békaszemnek neveztem, és ez talált, ragadt! Csak Mátrai Tónika Zsidófülűje volt népszerűbb neve Szarosnak. A zsidófülűről mindenkinek a zsidótakony nevű akácia termés jutott az eszébe. Ha otthon megkérdeztük, mi a zsidó, minden felnőtt nagyon ideges lett, elkezdtek csapkodni, cancogni: „Ilyesmiről nem beszélünk! Honnan szedtétek ezt? Ki mondta? Csend legyen !” Zsidótemető is volt a faluban, de ájvenhókként még nem mertünk oda bemenni. Semmi különös nem látszott, bukszusok és hatalmas fekete gránitoszlopok dülöngéltek, mint a Másik Temetőben vagy a Régi Temetőben.

Később már úntuk Szaros Bőgőmasina Zsidófülű Békaszem Szaros Kancsalinkó Kancsalinki rívását. Egyre inkább senki semminek se csúfolta, inkább kerültük. Egy darabig próbálkozott a lajoskáknál, de azok szerettek volna ájvenhók lenni, ezért megverték, meg összetaposták a várát vagy ellökték, ha rollerhez jutott. Petike, az egyik lajoska ezért egy egész játékidőre végig ájvenhó lehetett  , csak a lova nem bírta a vágtákat…  Ha Szaros odament valakihez játszani, az csak elfordult tőle. Szó nélkül rántották el a keze ügyéből a játékokat. Néha bement a játékos kamrába és túrkált valamit, emlékszem egy semmirevaló játékra, egy műanyag kereszt műanyagkolbászaira valami műanyag karikákat kellett volna dobálni, de ilyen hülye játék senkit nem érdekelt. na, ezzel kezdett el játszani Szaros, és egészen ügyesen, amíg véletlenül egyszer nem az ájvenhók vágtája le nem tiporta, de ezt is úntuk már nagyon, meg már ennyiért nem is rívott Szaros. Néha kicipelte az egykerekű rollert, de aztán ezt meglátta az óvónéni és a dadussal a selejt-be vitette.

Egy nap aztán nem jött Szaros, de senki nem is kérdezgette, hol van. Foglalkozás előtt hallottuk Ibolya nénit, kérdezte Gabi nénit, mi van ezzel az Ákossal. „Átíratták a fentióvodába!” Az egész foglalkozás olyan megkönnyebbült sóhajra fakadt, hogy még aztán az óvónénik is csilingelve kacagtak ezen!

Tűrte Miklós tűrte, és még azután is tűrte és még azután is

/ Esti Cover: Toldi/

 dedicated to: Lujzának,különös tekintettel a bolgár kreatívokra, hogy értse, hogy ne kelljen néznie,, mint matinén

Toldi ott állt az AranyosLeventék5 zsűrije előtt már vagy fél perce a zsűri drága idejéből és a zsűri még mindig nem értette miért.

Azt mondták magának, hogy ezt csinálja? – próbálta kibuktatni a kabukit Friderikusz Sándor.

Eszenyi Enikő Jászai-díjra többszörösen is érdemes mimikával mutogatta el Toldinak azt, amit Toldi  az előválogatókkal megbeszélt. Vagyis az előválogatók beszélték meg  Toldival, hogymivel túlságosan is daliás, magas és erős, nem való ő aranyos leventének, öltözzön be hogyéraggya kupec parasztnak nagy fehér varjúbajsszal, amit a bolgár gyümölcskülkereskedelmi kreatívok olyan szépen leloptak a balfasz Nyírségi Magyar Alma Apóról kalapostul. Toldinak kétoldalt kellett volna fennie a műbajuszt és heőjjderutyutyut mondania, hogy a nézők nevethessenek rajta, majd toppantani kétszer, útálkozhassanak a producer és licencbérlő Friderikuszon (aki külön rá is játszott ezen útálkozás kiprovokálására) és hassák össze magukat, meg Eszenyi művésznő empatikus édes segítőkészségén csudáálkozhassanak és merengjenek el, hogy ez a pöcs Mester Tamás mi a francot keres itt megint a sztárzsűrigázsiján kívül?

Nem, nem ezt mondták –mondta Toldi a műbajusz ragacsát törölgetvén az ujjairól. A bajuszt már bejövetelben odabaszta a sarokba a sokminden, tele könnytaknyolt papírzsebkendők, kabalaállatok, gitárpengetők, néger cafatok  (azaz súgópapírok)  és mindenek közé, bele, abba...

Hát akkor MIT mondtak? –próbálta volna szájába rágni Friderikusz azt, amit az előválogatókkal megbeszélt, mit csináljanak, ha egy ilyen rémesen nagydarab ember idebalfaszoskodik aranyosleventének.  Friderikusz úgy beszélt a kijelölt balfaszokkal, mint egy élet-és szakmaúnt kórházi ápolónő idős bácsikkal meg nénikkel szokott, postai alkalmazott, akinek mupett-show mafflancs állat ütöttek a pofájába ezért, és ezt a pofát ő úgy gondolta, szakmai múltja és kimagasló tehetsége miatt joga is van viselni. A szavakat nem tudta azonban rendesen kiköpni, ahogy szerette volna, hanem ott csorogtak le a nemlétező állán gennyesen. Holott a tehetségét a fehérzoknijával és a makkoscipőjével egyetemben rúgta el rég, a múltját meg ne bolygassuk.

Csak Pici bácsi tudta, mit akarna mondani Toldi, hátrahőkölt és próbálta elkapni az arcát a sugár irányából...

Toldi lenyelte, nemhogy a …t, amit nem Uj Péter értelmezésében gondolt, hanem szószerint. És az …-t is lenyelte, látván, hogy Pici bácsi mennyire és milyen oktalanul és indokolatlanul fél.

Nem szólt aztán Toldi semmit, mert a szék, amit odabaszhatott volna az öntelt Friderikuszhoz, többet ért Friderikusz pofájánál, amibe belevágta volna. Viszont a római jog alapján aki másnak kárt okoz, köteles azt megtéríteni, a szék fogyóeszköz és leírható, Friderikusz viszont az ismert és indokolatlanul nagy pofájával keresi a kenyerét, hiszen ezzel  frusztrálja abba az embereket, hogy még egy kicsit útálkozva még ezt a mégvacakabb agyonpasszírozott hoaxot is végignézzék azután, hogy az előzővel is torkig voltak.

Így Toldi nem került adásba az aranyosleventék5-ben és nem lett bikicsunájNyóc.

Ahogy ballagott lefelé a dobogóról Toldi, hirtelen megbánta az egészet. Már megint milyen tipikus és mekkora marha nagy paraszt volt megint!  Milyen jó lujzaillata volt az asszisztenslány ujjainak, aki a bajuszát fölragasztotta és aki Eszenyi művésznő dublőrje is volt a próbákon. Élesben persze Eszenyi művésznőt Eszenyi művésznő alakította volna. A színészek [és a bloggerek  is -a szerk. megj.] mindig jászanak, még a magánéletükben is. Nemhogy pénzért. Élesben Eszenyi művésznőt akkor elkapta volna úgy nem is megbeszélve előre, ahogy már egy másik ilyen műpoentőr elkapta, csak ő a bal (a rendezői jobb!!) nyakhajlatába csókolt volna -a mi Toldink, aki nem Miklós, nem halmozottan hátrányos helyzetű önérdekérvényesítésre képtelen, aki ilyesmit az ország nyilvánossága előtt megengedhetne magának. Mégis, azért lecsókolni a krémet és púdert egy igazi Eszenyi művésznő nyakáról nem semmi, ott csókolni, ahol az egyik legjobb magyar filmrendező is csókolhatja…

Ekkor esett hasra Till Attilában.

Ne búsuljon! Úgyse magának való ez a levente pálya, Dalia lehet az ember csak úgy, a maga örömére is! -veregette lapockán Tilla. Kamerán kívül cselből néha magázta a pályázókat.

Na, itt szakadt el a cérna Toldiban! Szobadalia -én? Repült a Tilla, repült, de ő könnyebb, mint a malomkő! Ha nehezebb lett volna, de nem nehezebb, így ez a mese itt ér véget, pont.

Szegény Tilla!- ez mindig így van, állandóan azok a fejlettudatú magosértelmiségiek szívják meg, akiknek nem kéne.